Dáridó 1.fejezet

Az alföldi síkon vígan dolgozott egy ember,
Kinek neve gyalogfutó Kengyel.
Víg ember volt ő ki szerette a bort,
S ha kellett hazáig gyalogolt.
Mert volt úgy, hogy jókedvű társai
Egészségére gondolva kipróbálták,
Hogy biciklijét bírják e a fa ágai.
És mivel a mi gyalogfutó Kengyel barátunk
Nem sok esőt kapott,
És a sok földi munkában mind a két lába elkopott,
Akkora lett ő mint más a földön ülve
Ezért a fára mászás közben mindig lepottyant a fűbe.
Így hát szomorúan nézett becses járművére,
És bortól pirosló arcán lévő nemes bajuszát megpödörve
E szavakat nyögte:
“Már megint mehetek gyalog,
Pedig a lábam csak úgy sajog.”
Hogy lába miért sajgott?
Azt senki sem tudta,
Csak pár ember volt ki sejtette, s mondta.
Volt ki szerint sok munkában edzett férfi volt
Ezért fájtak lábai
De szerintem nem ez az igazság.
Ezt én nagy bátran mondom,
És állításom mindjárt alá is támasztom.
Mert még a végén valaki e kijelentésemért nekem támad,
És csinálhatok magamnak a mennyben házat.
Tehát én azt mondom, hogy bár az igaz,
Hogy a mi gyalogfutó Kengyel barátunk dolgos ember volt,
És megért már vagy hatvan kukoricavetést,
De észt is adott neki a jó Isten, 
És ha kellett kerülte a munkát serényen.
Szerintem sajgó lábainak magyarázata,
Inkább az, hogy a sok bortól megnőtt a hasa, 
És kis emberhez méltón lába is kicsi volt
Mely nem nagyon bírta a rá nehezedő sújt.
De mindezek ellenére a falu jámbor lakói 
Azért nevezték el gyalogfutó Kengyelnek,
Mert asszonyának tűztől villanó szemeinek láttán,
Úgy futott e nagy bolygó hátán
Mint e földrészen még soha senki.
Csak akkor mert már hazamenni 
Mikor gyomra jelezte a delet.
Ekkor asszonyától nyájasan kért engedelmet,
Hogy had lépjen be a ház, számára legcsodásabb termébe a konyhába,
Hol már a gőzölgő leves, és a tyúkhús várta.
Ez volt hát gyalogfutó Kengyel, 
Aki amúgy egy nagyon rendes s dolgos ember,
És aki asszonyának ígéretet tett,
Hogy ő rossz fát a tűzre soha többet nem tesz!
“Meglátom én azt.”
Válaszolta morcosan felesége tüzes szemű Etel.
Ki nevét az elébb elmesélt történetért nyerte el.
Itt kapcsolódok én be gyalogfutó Kengyel életébe,
Mert ami ezután vele történt beleillik a legszebb mesékbe.
Ugyanis volt az úgy egyszer, ahogy azt már az elején megírtam,
Hogy vígan dolgozott ő a nagy alföldi síkban. 
Kapálta a földet majd vágta a szénát
Melyért ő szép kis jussot várt.
S kapott is mert munkáltatója kulák Ervin,
Rohant hozzá négykerekű járművén,
Egy vadonatúj Porschén, hogy vigye neki a jussot,
Amiért gyalogfutó Kengyel barátunk két kemény hónapig dolgozott.
Azért mert bár kulák Ervint gazdagsága miatt nevezték el,
A rossz indulatú falusiak kuláknak.
Becsületes ember volt ki a pénzt,
Ha megdolgoztak érte boldogan adta.
Mert ő egyetlen forintját sem sajnálta odaadni másnak,
Ha eredményét látta a munkának.
Most is bátran vette elő a sok húszezres bankót,
És boldogan olvasta bele gyalogfutó Kengyel kezébe,
Ki e sok pénzt örömmel látta tenyerében.
Majd kulák Ervin miután odaadta mind a kétszázezret,
Mondott még mellé egyet:
“Tessék itt a jussod megdolgoztál érte,
Tedd el jól nehogy lába kéljen!
Vidd haza gyorsan az asszony biztos várja,
Had legyen neki is egy pár szép órája!”
Gyalogfutó Kengyel barátunk erre a szóra
A pénzt egy nagy zacskóba szépen becsomagolta,
És eme csomagot bal csizmájának szárába szépen becsúsztatta.
És eközben kiváló szónoki tehetségét bizonyítva
Szép hangján e szavakat szólta:
“Meglesz.”
Nemhiába ő a falu kreatív tagja,
Amint azt mostani beszéde is bizonyította.
Nagy beszéde után elköszönt boldogon,
Majd mivel már nem volt biciklije,
Hazafelé tartó útját gyalog kezdte.
Mert bár kulák Ervin felajánlotta neki,
Hogy ha gondolja egy óra múlva hazaviszi.
De gyalogfutó Kengyel fejét rázta
S szónoki tehetségét tovább cifrázta
Ezekkel a sorokkal:
“Nem lehet bőg a tehén s éhes!
S fejni az asszony nem képes,
Mert kirúgja mindig a fogát,
S fél tőle.”
E szavak kinyögése után elindult a falunak,
A mi gyalogfutó Kengyel barátunk,
És már vissza sem nézett.