A gyerekkorom álmaimban még sokszor visszatér,
És olyankor megnyugszom, mert még bolondsága is elér.
Gyerekkoromban ahol éltem játszhattam, szaladhattam,
Nem kötötte lábam guzsba semmi, és éjjel nyugodtan alhattam.
Gyerekkoromban olyan szabadnak is éreztem magam,
A barátaimnak és társaimnak sokszor találkát adtam.
Ott az udvaron vagy az utcán nem korlátozott semmi,
Csak akkor szaladtam be a házba az Anyámhoz, ha akartam enni.
Aztán vége lett egyszer ennek a szép életnek, oda lett a szabadság,
A kötöttségek, a szabályok lettek, amik a cselekvéseim megmondták.
Mindig másokhoz kellett alkalmazkodni, és jött a kötelező házirend,
Aztán már az életem lényege ez lett, ez lett a meghatározó trend!
Mindig valakihez alkalmazkodni, mindig másra figyelni kellett,
Az életem lényege ezután ha akartam, ha nem a viszonyulás lett.
Hát persze, hogy gondok jöttek, hát persze, hogy ette az ember idegét,
Így tapostam ezután tovább már amerre haladtam az utam gyepét.
A gimnáziumban, az egyetemen, a kollégiumban, ott egymásra is kellett figyelni,
Nem lehetett olyan közömbösen, mint addig a másik mellett csak úgy elmenni.
Figyelni kellettt és segíteni, támogatni a másikat, szóval egymás hasznára lettünk,
Fiatalon aztán így jártunk, a kijelölt utunkon így egymással egészen jól mentünk.
Évtizedek teltek el aztán így, és megtanultam nem is kicsit alkalmazkodni,
Megtanultam hogyan viselkedjek, kellett másokkal együtt sokszor gondolkodni!
Együtt léptünk, mert úgy adta a helyzet, adta azt az élet,
Csak egyet nem volt célszerű tenni, hogy jellemzőm legyen a véglet.
Társasházban ma sokszor veszélyes élni, aki erre alkalmatlan az betegséget okoz,
Nem tudnak sokan olyan szépen egymáshoz idomulni ahogy a fenyőtoboz.
Borzolják egymás kedélyeit, csak az önös érdek számít, más kit érdekel?
Hát a rendes, az alkalmazkodó embert az ilyen viselkedés bizony leteper!
Egy társasházban sok minden közös, közös a lépcsőház, a tető és az alap,
De nem kell mindennek egyformának lenni, legyen mindenkinél más a kalap.
De vigyázz arra, hogy másokat ne sérts, másoknak gondot ne okozz,
Ha te a lakásodban ordibálsz az másnál idegességet nagyon is fokoz!
Az együttélés érdekes formája a társasház, mert időnként össze kell ülnünk,
Hogyan éljünk, hogyan fütsünk és a takarításról is kell hogy beszéljünk!
Beszélni kell ilyenkor őszintén, megfontoltan, azért ez még sokszor hiányzik,
Sokaknál meg a gondolat hiánya vagy éppen az indulata nagyon is kilátszik!
Érdekes ez a társasház, mert olyan ez egy épületben, mint egy kis falu,
Hát mit is mondjak erről? Talán nincs is itt annyi a tabu!
De ne legyünk elnézők azért egy dologban a közösségtől különbözünk,
A falvakban mindenki ismeri egymást itt nálunk, a szomszédot is alig ismerünk.
A falvak lakói, de különösen a szomszédok nagyon összetartottak,
Akármi kellett még bizalmat is egymásnak önzetlenül adtak.
Olyan volt ott vidéken az élet, hogy a szomszéd több volt, mint a rokon,
Mert a szomszéddal együtt éltek szinte, és én ezt a tarsasházamban hiába is mondom.
Más volt az én gyerekkoromban az emberi kapcsolat, nyíltabb, őszintébb,
Mára mintha mindezt elveszítettük volna, vagy valakik tőlünk talán elvették?
Nincsen ma bizalom, nincs igazi közeledés, elzárkóznak egymástól családok,
Hogy ez megváltozzon nincs rá lehetőség, mindezért ma hiába kiáltok!
Azt hiszem a bajt a házon kívül kell keresnünk, a társadalmunk a hideg,
Ez az a hangulat amit fiatalok, idősek ma a társasházukba hazavisznek.
Örül mindenki ha behúzza maga után a lakás ajtaját, és nyugodtan otthon leülhet,
Nem kell törnie a fejét sem, hogy a lakótársának milyen üzenetet küldhet.
Elmúltak életünkből azok a szeretni való emberek, és azok az évek,
Ma más már a világ az emberei a társasházban is elkülönülten élnek!
Ma a barátságból, ismeretségből az együttlakók nagyon keveset kérnek,
Nem látok reményt, hogy azok a régi szokások, a szomszédolások visszajönnének!
Autóban, buszon vagy villamoson jár a városi nép, ott ezer között is magányos,
Megszokta már ezt és ebben a magányban semmi sem kérdéses, vagy talányos.
Azt hiszem újra meg kellene tanítani az embereket, hogyan kell együtt élni,
Meg kellene tanítani arra is, hogyan is kell az életünktől jobb viselkedést kérni.
Most nincs remény, most még mintha megfagytak volna a lelkek,
Az emberek egymás mellett közönyösen, érdektelenül hát bizony elmennek.
De talán van remény, talán ismét magunkra találunk, és az szépséget hoz,
Ez lenne ami nekem emlékeimre építve biztosan nagy örömet is okoz!
Ma azok szenvednek, lelkük ellenére magukba fordulnak, akiknek ez nem jó,
Akiknek amikor hazamennek igazán sohasincs bezárva az ajtó.
Még csak ülnek és talán várnak egy jobb időre, náluk kitárva az akarat,
Csakis ez a jó irány, érdek nélkül, barátsággal az ember egymáshoz haladhat.
Néha még visszajönnek gyerekkorom álmai , és olyankor nyugodt vagyok,
És ha felébredek bizony az álombeli embereimről szépeket is mondhatok.
Ott a messze időben éltek emberek, és olyan jól megértették egymást,
Majd egyszer a társasházakban is megtalálják a szomszéd ajtaját, meglásd!
Debrecen, 2019. február 19.