(egy nyugdíjas tanár kesergései)

Tudom nem kértél, hogy levelet írjak, de én most mégis megteszem,
Ne haragudj rám, hogy most egy kevéske, kis idődet elveszem!
Negyven évet tanítottam, és a tanítványaimat megszámolni sem tudom,
Az irántad való érdeklődésemet, véleményemet azért talán még kimondhatom.

Amikor az ember levelet ír annak bizony oka van, ez nem szórakozás,
Olyan ez, mint amikor gyerekéhez szól az ember, csak kicsikét más.
Valamikor életünk egy szakaszában mindennapos volt az együttlétünk,
Akkor, a múltban, ha kellett, ha nem, mert úgy éreztük, sokszor együttléptünk!

Emlékszel e még ennyi eltelt idő után is a volt iskoládra, osztályodra?
Vagy már csak sejtelmes emlék, és a padtársadra vagy éppen barátodra?
Emlékszel e még az első napra, amikor a suliban megjelentél?
Hogyan is tudtál akkor létezni, mint egy szokásos kisdiák úgy viselkedtél?

Mert hát úgy van az életünkben, hogy az új helyen nagyon is gátlásosak vagyunk,
Nem tudunk úgy viselkedni, mint egy megszokott helyen, ilyen hiányt hagyunk. 
Emlékszel e még az első óráidra, arra, hogyan is ítélted meg magad, a tudásod,
Megrettentél e, vagy büszke voltál arra, hogy milyen is a szellemi vonásod?

Szorongtál e, amikor magadra maradtál, vagy éppen könnyű volt minden?
Örültél e, amikor látva téged, olyan sokszor, és elegendő megértést vittem?
És egyáltalán mit is jelentett neked a valamikori iskolád, osztályod, tanárod?
Innen a távolból, ahol ma vagy, vajon mindezeket még nappalaidon, estéiden látod?

A régi mindennapokra, tanórákra az iskolában emlékszel? Amikor szint kellett vallanod,  
És bizony sokszor kellett segítenem, és a szavamat melletted meg kellett hallanod!
Azt nem tudhatod, hogy én alkudtam azért, másokkal, hogy több pontot vigyél, 
És netán emiatt alakult olyanra a helyzet, hogy az egyetemeden ott legyél.

De sokszor megértettem, sőt elnéztem, hogy hiányoztál, és a fantáziád működött,
A szavaid, mely akkor olyan hihetetlenül hangzottak mégis bizony engem győzködött.
De sokszor leültem beszélgetni is veled, és sohasem néztem az órám,
Nem találtam ki semmit, hogy ott hagyjalak, mert másvalaki vár rám!

Te csendes, szolid, értelmes, valamikori diákom most rád is gondolok, 
Amikor eszembe jutsz, a múltbéli tanárságomhoz örömmel visszaballagok.
Veled tiszta örömöt adott nekem a tanítás, és a sikered az enyém is volt,
Amikor elváltunk úgy éreztem, mint amikor az élet velem néha kitolt! 

Aztán ott voltak azok a feledhetetlen osztálykirándulások, el sosem feledem,
Mert az indulástól az érkezésig, úgy érzetem sokszor, hogy bizonytalan az életem.
Egybefolyt akkor az éj a nappallal, olyan volt, mintha őrző, védő lennék,
Abból a tanári múltamból, már megbocsáss, bizony azért kevésszer kérnék!

Volt aztán úgyis ott a régi iskolában, hogy alaptalanul követelt tőlem a diákom,
Amikor iskoláról álmodom, ezeket a képeket ma sem szívesen látom!
Az igazságos, becsületes tanítás mindenkinek fontos, erre felesküdtem,
Még a kedvedért sem változtattam ezen, tanári pályámon azért jóra törekedtem! 

A szalagtűző és a ballagás is, no meg az előkészületek, hát megviseltek,
A ruházat és az a tánc, meg miegymás, másokkal jól összeveszejtettek.
Aztán mégis olyan szépséges volt nektek a ruhátokra szalagot tűzni,
A ballagáskor pedig megható volt nektek utatokhoz gondolatot fűzni!

Emlékszel még volt, kedves diákom azokra a biosz órákra, a rendjére?
Nyugodt lehettél, mert, ha tudtál sohasem kellett számítanod tanári szeszélyre!
A vetítések, a gyakorlatok meg a kirándulások színesítették napjaid,
Amit megtanultál azt elismertem, és nem mindig csitítottam le a hangjaid!

Az érettségi volt aztán a végső korona, mely az iskoládtól elrepített,
Ott az a vizsga, különösen osztályfőnökként, az életemen sokat rövidített. 
Azért, hogy helytállj, minél jobban teljesíts mindent, sőt többet megtettem,
És bizony feledésbe merült, de hát legyek őszinte hálát sohasem reméltem! 

De sokan elfelejtik aztán iskolájukat, és sokat tesznek, hogy látásán a fejük ne főjön,
A találkozóikra minden hely megfelel, csak fő szempont, hogy az iskola szóba se jöjjön!
Kukuljak meg, ha értem, és én el sem fogadom, mert ti tudást nem másutt kaptatok,
Egy bár, egy étterem az lehet jó, de ott ti, a szórakozásért diákként, csak pénzt hagytatok!

Elrepültél, elszálltál és akkor olyan boldog is voltál, rád csillogó szemmel néztem,
Elteltek évek, évtizedek, és érdeklődésed nagyon sokszor hiába is kértem.
Nem volt sokszor, de sokszor egy szavad sem hozzám! Tán elfelejtettél?
Azt hiszem kedves tanítványom a figyelmesség táljából talán keveset vettél!

Az eltelt évtizedek alatt bizony tudod mi fájt nekem a legjobban? Sokszor erre gondolok,   
Ki nem találnád! A közömbösséged az, ami mindig földre vitt, és ettől nem nyugodhatok.
Az, hogy sokaknak nem volt szava sem hozzám, mintha sohasem találkoztunk volna,
Lehet, hogy ez így természetes, mert elveszett az életküzdelemben az az irányadó bója!

Valahogy így nézett ki tanári életem, és persze nyugton ma sem hagytok,
De mindezek ellenére azért egytől egyig, ti mind, a szívemben ott vagytok.
Szívesen látom vissza azt a régi iskolát és azokat a kedves diákokat,
Mert ilyen vagyok, hát az emlékeimből senkit közületek az eszem ki nem válogat!

Most már befejezem a levelem, és az igazság egy részének, egy véleménynek vedd!
Már az iskolánkban csak vendégként találkozhatunk, és amit mondtam a helyére tedd!
Lehet, hogy már sohasem találkozunk, de emlékeinkből élhetünk még, ha akarod,
Zárván soraimat üdvözletem küldöm, és ez minden diákomhoz szól, várom a válaszod!

Debrecen, 2017. szeptember 11.