Egy régi világot keresek mániákusan, szüntelen,
Ma már mondhatom csak ebből áll az életem!
Keresek régi embereket, erkölcsöket és mindhiába,
Őrülten megyek be bizony sokszor feleségem konyhájába!

Nincs nyugtom már sem nappal sem éjjel,
Hiába nézek a város nyüzsgő főterén is széjjel?
Nem találom ott sem azt, akit régóta keresek,
Lehet, hogy ez így lesz mindaddig míg el nem megyek?

Hova tűnt kérdem én az a régi, emberibb világ?
Ma már éjszakáimon a szobámba belátszik minden faág!
Csak kell, hogy maradjon valami az emberségből!
De bizony nagyon kevés van ma nálunk a szerénységből!

Hova tűnt az igazi mosoly? Mondja meg nekem, aki tudja!
Mondja meg nekem valaki, hogy ezt szépet az élet hova dugta?
Csak kutatom, kérdezem vajon mitől lettek sokan közömbösek,
Miért nincs együttérzés, csak az önzés dívik, sokan szenvtelenek!

Hova tűnt el a jó szó és hova ment a barátom?
Akárhova megyek ezeket sehol sem látom!
Hova ment az én drága, aranyos feleségem?
Mert a nyugtomat ez életben nélküle nem lelem!

Aztán hova tűnt az én szép életem, ami eddig velem járt,
Most meg itt van a nyakamban ez a világ és a szívem hiába kitárt!
Hova tűntél el szép, nyugalmas csendes estém a Hold világával?
Pedig valamikor akárhova mentem te vidámság velem jártál!

Hová tűntek az igazi emberi szenvedélyek, az igaz könnyek?
Helyettük ezer más érkezett és olyanok lettek emberek, mint a szörnyek!
Hogy még van néhány embersziget azon az úton, ahol járok?
Azt mondom ez üdít, de én ennél jóval több jó embert várok!

Miért hallgat mindenki, ha a másik bajban van?
Pedig valamikor rajta segíteni, ha tehettem szaladtam!
Hova tűnt az a szerény, kedves Nagyanyám igazi szeretete?
Csak azt érzékelem elvitte magával, a sírba ment vele!

Hova tűnt az együttérzés? Ettől én értsétek meg szenvedek!
Hova mentetek ti régi elfeledett, ráncos arcú öregek?
E modern korban a sok lehetőséget alig használja jóra valaki
A szeretetét meg csak úgy megszokásból csak egyszer mondja már ki!

Lásd meg végre már te orvos is a beteged fájdalmas arcát!
Érezd át emberként az előtted szenvedő beteg harcát!
Ha kell hát mondj jó szót és simogasd meg az arcát, a kezét,
Enyhíted meglásd ezzel jelentősen a beteged szenvedését!

Hova tűnt ebből a világból az én Anyám, Apám? Igazi könnyeik voltak!
Pedig nekünk gyerekeiknek amikor kellett kemény szavakat szóltak!
Igazak voltak és hamisak soha, ha kellett nevettek, segítettek,
Ebből a kegyetlen világból aztán szép csendesen, nyom nélkül elmentek!

Hova tűntek az embereim? Kérdem , de nincs hatása ennek!
A maiak meg az autóban, a villamoson ugyanúgy mennek!
Elment az a régi világom örökre, hiába is sírok!
Én itt eszelősen úgy látom csak feleslegesen írok!

Ungvári Imre
Debrecen, 2024. augusztus 11.