Foksánynak fülledt poklából sok-sok év után,
késő emléked idézem, sohasem látott, halott nagyapám.
A megsárgult fénykép, mit kezemben tartok itt most,
őrzi még holnapba tekintő, szelíden sugárzó arcodat,
amikor bakaruhában, egyszer, még utószor magadhoz ölelted
szeretteid és apámat, parányi kisfiad.
Szíveden hordoztad évekig, ki tudja merre járt veled
e kis képnek mása a küzdelmek végtelen útjain ,
távoli tájaknak nyirkos vérsarába hullva,
kétségbeesésnek gyilkos mocsarában,
vánszorgó napoknak sajgó roskadásain,
hol reményt vajúdó csüggedés szülte felgyúló álmaid
a leselkedő hálálnak roppant vágóhídjain.
Fátyolos homályban sejtettem hajdanvolt létezésedet,
rejtőzött előlem, mint mélybe elásott, iszonyú titok,
mert hallgatás keserves kényszerébe zárva
terólad bárki egy elfúló, dicsérő mondatot csak lopva mondhatott.
Áldott szülőföldnek arany búzamezejéről
távol harcmezőknek véres szérűjére vittek,
fogolytáborba hurcoltak mocskos vagonok,
emléked felejtés hazug ítélőszékére küldték,
himnuszt nem zenghettek rólad elnémult rokonok.
Elmúlt minden immár és nem tudja szólni száj,
hogy miképp sodort el bajtársaiddal téged is
az „elfelejtett hadsereg” a történelemnek bősz torán.
Az engesztelő időnek vén országútjain ballagtak évek aztán,
hont védő hősöknek szobrai lettetek
s maradtatok ti, csillagport ragyogva, tisztán,
és százezernyi kedvesünk letűnt nyomára aljasul
immár senki sem emelhet ítélő kezet,
mert őrzi azt milliók megrendült szívében a hű emlékezet.
És ím, kezembe véve itt e kis kép,
mit könnyekkel dacolva, némán szorongatok,
késő, valós csodája annak, hogy éltél,
s ráadást, mint éltednek továbbvivője,
és nevednek késő őrizője, lám én is itt vagyok.
Indulok, megyek tovább az úton, sírva és mégis boldogon,
mert tudom, hogy mit mond az ősi ének:
„Jézus, én bizodalmam, hiszem, hogy egy napon,
szerettimet a mennyben újra megláthatom.”