Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Sáránd falu születésem helye,
Mintha nagymamám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
 
Úgy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint édesanya, úgy jöttem meg.
Hej azóta hány esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel…
Fél évszázad … az idő hogy eljár!
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
 
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Melike, Szifi, hogy egyikteket lássam!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Mikor emlékeink röpködnek köröttem.
Hadd örüljek, hogy újra gyermek lettem,
Feledjem, hogy vállainkon fél évszázad van már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
 
Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom.
Szedegeti a Zalka Máté utcai emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Amint az ablakból a régiek kitekintnek.
Tekintetük minden régi kedves helyet bejár…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
 
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Fejem nagymama kötényébe hajtva,
Itthon vagyok! Repülök szelek szárnyán
Túl a falu hét határán
Lelkem emlékek kútjából inni kíván,
Megitatom akkor is ha őrülten fáj,
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
 
Megkondul az esteli harangszó,
Elfáradt a vándor, a lélekutazó
Hazamegyek, ölébe vesz édesanyám,
És altató nóta hangzik nagymama ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”… –