Állok a válaszúton, szemem a távolba mered,
Túl a kanyargós kövesúton ott a rét, ott a berek.
Lábam előtt ezer fűszál lengedez,
Az élet halk zenéje e néma nesz.
A szél, a nagy karmester a vén, öreg fákon,
S levelek víg dala kél, suhan át a tájon.
Most a víztükörnek int, ezer fodor táncol,
Rajta napfény csilingel, rögtön kész a kánon.

Szél, a nagy karmester homokot szór a légbe,
Milliárd porszem muzsikál, ez az élet zenéje.
Most lelkem húrjait pengeti, szó bent marad a testben,
Megszólal a versben, rímbe cseng a szív zenéje,
Ritmust dobol, szél repíti szülőföldem emlékére.
Míly halk a belülről jövő nesz, az ének,
Karmester, a varázsmester, nem tudom mikor int be,
De él e dallam, s ha kell, életre kel: mindörökre.