A délutáni égbolt déli részén a kis Magyarország egy az egyben, 
Halványkék az egész területe, körülvéve álmos felhőszínben. 
A szélein a napnak arany paszpoltja lenyűgöz, s maradok
Egy fekvő férfialak- felhő, mely az országért nyúl, mutató ujj… s maradok 
Éppen a szélébe tudott kapaszkodni, elhalászta a tátott száj elől, 
Megmenekült e kis ország az „ólmosfelhőmedveszáj” elől. 
Mi lehet az üzenete e jelenségnek? Jövendőmondók, ez a kérdésem, 
Vagy a próféciákban keressem a választ: utolsó idők? Vagy mégsem? 
Hatalmas felhők tornyosulnak, a napot takarva, alant a mélyben 
A többi ólmos felhő a nagy kékségben karfiolt formál a légtérben. 
Alacsonyan, közel a földhöz, melyeket a szél kerget serényen, 
Így sűrűn változik az égi kép, így káprázat íriszemen. 
Ott fenn, a halványkék Magyarország, Mária országa megjelent, 
Nincs mitől félni e földi létben, ha Ő velünk. Így üzent. 
Egy sárga gólyavirág nyílott csak az udvaron, Mária csillaga volt „feje körül”, 
A nagy szél fújhatta le udvarunkba patrónasága jeléül – majd kiderül. 
Nyílik már a szemem, lát a sötétségben, oszlik a homály, dereng, 
Hajnalodik a fejekben, a lelkekben, szívekben, a föld is megremeg. 
A Balaton is félrebillent a hatalmas szélben. Mit teszel Természet? 
Jégeső, villámlás, hó, kidőlt fák, jajgat a Hon. Ne jöjj enyészet! 
Világoskék ruhád befedte az „égi Magyarország sziluettet”, ragyogott. 
Segítőd volt az az ujj, mely az országért nyúlt, addig nyújtózott… 
Már nyugodt vagyok: István király hagyatéka ím itt vagyon, 
S én szerencsés, hogy láthattam ma délután mindezt – az udvaron. 

Derecske, 2020. 02. 12. szerda