SZÜLEIMRŐL, ROKONSÁGRÓL

Szegény Anyám mesélte nekem valamikor már nagyon régen. Mert az én szegény Anyám nagyon szeretett nekem beszélni! Bizony Ő, ma már úgy látom, a mai világban biztosan iskolázott ember lett volna. Nagyon szeretett gyerekeivel foglalkozni, de igen szívesen beszélgetett szomszédokkal, rokonokkal és még ismeretlen emberekkel is. De, hogy visszatérjek az eredeti gondolathoz szegény Anyám mesélte többször is, hogy egy gyönyörű, ragyogó szeptemberi napon, 14-én születtem 1939-ben úgy déltájban, abban az évben, amikor Al Capone szabadult a börtönből, amikor szeptember elsején kitört a második világháború. Az Apám, aki mióta az eszemet tudom mindig, de mindig dolgozott, akkor is kint volt a mezőn, mert munka nélkül, ahogy ők mondták, nem lehet megélni. És hát nekik mindig kellett a munka. Már kis gyerekkoruktól megszokták a munkát. Bizony akkor ilyen volt a sorsa a szegény ember gyerekének. Apámék is 10-en voltak a családjukban, az ő apja az én Nagyapám valamilyen számomra kideríthetetlen dolog miatt szinte egyedüliként szegény lett a családjában és ez a tény behatárolta minden gyermekének is a sorsát, jövőjét és az akkori jelenét is. Így történt meg az a vérlázító eset, amin én nagyon sokszor felháborodtam már gyerekként is. Később felnőttként, pedig már szinte kerestem Apám igazságát az elveszett gyerekkoráért. Így történt meg, hogy mikor az én Apám 12 éves lett cselédként kellett keresnie a kenyeret, ahogy akkor mondták nemcsak magának, hanem családjának is. De sokszor elsirattam gyerekként, és hányszor gondolkodtam azon felnőttként, hogy hogyan lehetett úgy élni, hogyan lehetett egészséges lélekkel kijönni abból a helyzetből, abból az embert romboló cseléd életből! Neki az állatokkal kellett élnie éjjel nappal, az állatokat kellett gondozni 12 éves fejjel. Felelősséget kellett vállalnia 12 évesen minden egyes jószágért, mert ha valamelyikkel baj történt a fizetéséből, ami amúgy sem volt sok, vonták le. Az Anyám rendezett családban nevelkedett, Nagyszüleim, különösen a drága jó nagyanyám, aki Hajdú Margit néven látta meg a napvilágot, sok gondot fordítottak gyerekeik nevelésére. A Nagyapám megbecsült elöljárója volt az akkori Derecskének. Hallgatagsága és zárkózottsága miatt nemigen tudtam sem én, sem más hasonló korú unoka közel kerülni hozzá. De annál nyíltabb, gondoskodóbb és az unokákkal sokat foglalkozó volt a Nagyanyám. Ő volt a mi jó tündérünk, vele viccelődtünk, vele könnyebben ment a munka, vele sokat beszélgettünk. Pedig az Ő sorsa is rendkívül nehéz volt, mert anyját korán elvesztette, és emiatt korán elkerült Ő is a családjától.  Na, mi lett, mi lehetett belőle abban a korban? Hát nem más csak cseléd! Már 16 évesen „kényszerült” arra, hogy férjhez menjen. Így lett kommendálás után Dobos Lajos felesége és egész élete a gyerekeinek, unokáinak gondozásával és munkával telt el. Alig, alig volt öröm az akkori életben, kikapcsolódást, pihenést a nagy vallási ünnepek, és a családok jeles eseményei, pl. a születés, a halál, az esküvő képeztek. Volt valami belső erő a nagyanyámban, szinte biztos vagyok abban, hogy az élet, a sorsa alakította úgy a személyiségét – az adottságai mellett -, hogy olyan jó szívű, olyan törődő és gondoskodó volt. Apai részről a nagyapámat ismertem, de nem emlékszem rá, a nagyanyámat sajnos nem is ismerhettem, mert még születésem előtt

meghalt. Anyámék öten, Apámék tízen voltak testvérek. Az élet kacskaringói úgy hozták, hogy közelebbi kapcsolatba az anyai ági rokonokkal kerültem. Margit néném, Erzsike néném, Lajos bátyám és Rózsa néném szinte mindennapos vendégek voltak nálunk. Persze ez abból is következett, hogy közel laktunk egymáshoz. Dobos Lajos bátyám, anyám öccse, pedig szinte barátként kezelt bennünket. Ő leállt velünk focizni, ő jött velünk a meccsre, moziba, és ami nagyon sokat jelentett rengeteget beszélgettünk, álmodoztunk, viccelődtünk. Soha nem felejtem el őt sem, és azokat az éveket sem. Az apai rokonokkal csak igen ritkán és közülük is kevéssel tartottuk a kapcsolatot. A szüleim házassága körül valami nem stimmelt, amit ők csak érzékeltettek a számomra, de sohasem tárták fel előttem a titkukat teljesen, így gyerekként, a fantáziámra volt bízva a múlt, a titok, és csak a szüleim viselkedésének utánzására kényszerültem az Ungvári család tagjaival kapcsolatban. A legszorosabb kapcsolata Ungvári Józsi bátyámmal, és családjával volt apámnak, így természetesen nekem is. A Józsi bátyám három gyereke Jóska, Irma és Gyuszi sokszor megfordultak nálunk, és mi is náluk annak ellenére, hogy ők a szomszéd faluban, Konyáron laktak. De már korán láttam én, hogy nem véletlen ez a vonzódás apámnál ehhez a testvéréhez, mert Józsi bátyám egy kedves, csendes, rendes ember volt, aki nemcsak a családját, de a rokonokat is szeretettel halmozta el. Még Gyuszi bátyámékkal is tartottuk a kapcsolatot, elsősorban azért, mert ő is kereste a rokoni kapcsolatot, másrészt meg azért, hogy a két testvér segítsen egymáson. Ez sok esetben így is volt. Közösen tartottak fenn teheneket, szekeret és ezzel művelték a kicsike saját földjüket. Gyuszi bátyám közvetlensége, őszintesége miatt igen kedvelt volt nálunk, gyerekeknél. Az Ungvári János bátyámékkal különös kapcsolatunk volt. Különös volt ez azért is, mert a két Ungvári fiú, az apám Dániel és a bátyja János bátyám ugyanabba a családba házasodtak be, a Dobos család két lányát vették feleségül. János bátyám Dobos Margitot, az apám Dobos Juliannát. Hát így mi a János bátyám gyerekeivel, Janival és Mancival – mert mi így szólítottuk őket – kétszeresen is unokatestvérek lettünk. Ez a helyzet mindig is közelebb tartott bennünket hozzájuk, mint más unokatestvéreinkkel. János bátyám, apám testvére számomra mindig érthetetlen módon eléggé elhatárolódott tőlünk. Szinte csak a leginkább szükséges kapcsolatot tartotta fent, de én mindig is úgy éreztem, hogy leginkább nélkülünk tudná elképzelni az életét. Ma sem értem igazán, hogy miért volt ez így. Vélhetően valami bántás, sérelem érhette, és ő ebben a viselkedésben látta a megoldást. Persze ez a véleményem sem biztos, hiszen szüleink, rokonaink sok olyan „örökséget” hagytak maguk után, melyet mi az utódok a tények ismerete nélkül megmagyarázni, megoldani képtelenek vagyunk. A többi Ungvári rokonommal vagy nem, vagy csak alig tartottunk kapcsolatot. De gyermekkorunkban mi nem is töprengtünk ezen, mi éltük a szegénységünk mellett is a gondtalan, vidám életünket és ki törődött az apák, és anyák konfliktusaival?

Az apámnak nem volt semmilyen kitörési lehetősége a családja által meghatározott életéből. Törvényszerű volt, hogy az iskolát nem tudta befejezni, hogy cseléd legyen, hogy napszámosként keresse a csekélyke kenyeret családjának és magának. Ennek az életmódnak is meg volt a maga erénye, megtanította emberét, kegyetlenül küzdeni, dolgozni és harcolni. Én még az apámnál dolgosabb, a családjáért jobban küzdő embert sohasem láttam, és ez lett, a mi szerencsénk, gyerekeinek a szerencséje. Mi láttuk igazán hasznát az apám hatalmas munkabírásának, a családjáért, a gyerekeiért élt, nem torpant meg sohasem a munka mennyiségétől. Érdekes, hogy termetre, pedig az apám nem egy robusztus, hatalmas erőt szimbolizáló ember volt. Egy „vékonydongájú”, madárcsontú, hihetetlenül szívós ember volt. Bennünket, a gyerekeit minden életkorunkban túldolgozott, még 77 éves korában is felmászott a fára az unokáinak gyümölcsért. Számára a gyötrelmes fiatalkori évei után nagy megnyugvást jelentett, amikor először önkéntes, majd állami állású tűzoltó lett. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy még, ha kicsi is volt az a jövedelem, de biztosan lehetett rá számítani, és ezzel a családnak is biztosabb lett a

helyzete. Tulajdonképpen egészen nyugdíjazásáig az állami tűzoltóság keretében dolgozott. Munkája, embersége, nagy tapasztalata és okos bölcsessége sok munkatársának vívta ki elismerését. Aktivitását, mozgékonyságát mi sem jelezte jobban, mint az a tény, hogy még az ötvenes éveiben is rendszeresen sportolt, persze a munkája mellett. A nyugdíjazása után egészen addig, míg komolyan meg nem betegedett a rokonságnak, szomszédoknak és ismerőseinek mindig segítségére volt a fizikai munkák végzésében. 1986-ban támadta meg szervezetét a súlyos kór és a többszöri műtét elvégzése bár hosszabbá tette életét, de 1992-ben távozott közülünk. Én akkor úgy éreztem, hogy ennyi küzdelem és szenvedés után őt igazán megilletné a méltányos, szép és nyugodt öregség. Mégsem így lett! Hát az élet egyik nagy igazságtalansága volt az, ahogy ő múltunkká vált. Hát hol van az igazságtevő? A kezdeti gyermeki szenvedései után, az öregség fájdalmai már biztosan nem hiányoztak neki. Mérhetetlen üresség támadt lelkemben utána, nincs többé az, akit én annyira szerettem, már nincs, akit én annyira tiszteltem és nincs az, akinek én annyit köszönhetek. Ekkor éreztem először, mit jelent az igazi fájdalom! Elment az én drága kis apám és már nem lehetünk többé sohasem együtt! 

Anyám rendezett családi körülmények közé született és úgy is nevelkedett. Elsősorban a nagyanyámnak köszönhetőn alakult ki a gyermekekben a családias, kapcsolattartó viselkedés. Ők minden ünnepet, családi eseményt lehetőleg együtt tartottak meg. Ez a viselkedésük akkor is megmaradt, amikor már felnőttek lettek. Minden munka, esemény, pl. szüret, disznótor a nagycsalád közös ügye volt. Mi gyerekként várva-vártuk ezeket, hiszen ott annyi minden jó történt. Kalácsot sütöttek, kacsát, vagy, ahogy ők mondták rucát vágtak, sütöttek és ez volt minden finomságok teteje. A névnapokon ott volt az egész család, minden gyerek a házasságkötése után meghívta magához a többi testvérét, és annak családját. Milyen nagyszerű események voltak ezek. Mi ott és akkor tanultuk meg, hogy mit jelent rokonnak lenni, összetartozni és még kiválóan is éreztük magunkat. Ebből a családból jött az anyám és ilyen szellemben építette fel nagyszerűen gyermekeinek, tehát nekünk az életét. Én ma is boldog vagyok, és szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen volt az anyám. Neki én mindig tudtam panaszkodni, elmondani a bajom és bánatom. Ügyes asszony is volt az anyám, ő nagyon sok mindent meg tudott tenni nekünk, gyermekeknek. Még fiatal lány korában tanulta a varrást, hát itt volt a nagy lehetőség, hogy alkalmazza ezt. De sok ruhát, inget, nadrágot varrt nekünk apám ruháiból. Mert bizony az anyagi helyzetünk miatt erre rá voltunk szorulva. Amit apám kapott egyenruhát ő azzal takarékoskodott úgy, hogy a ruháit a legvégsőkig hordta, az újakból meg anyánk varrt nekünk jól használható mindennapi ruhát. Jellemző, hogy nekem az első üzletben vásárolt öltönyt a ballagásomra kellett csak venni. Bár időnként sokat háborogtam amiatt, hogy miért kell nekem mindig szürke ingben, nadrágban, zokniban járnom. Ma természetesen már egészen másként látom ezt a helyzetet. Anyám napját a szinte végtelen munka töltötte ki, ő mindent kénytelen volt otthon elkészíteni. Kenyeret sütött, a nagymosás is gépek nélkül ment. De meszelt, állatokat gondozott és a piacra is járt. Akkor szinte önellátó volt a háztartásunk. Minden este csak a későre járó idő vetett véget a munkájának, amit másnap újra folytatni kellett. A kézi erővel végzett munkának kizárólagos szerepe volt akkor a háztartásban. Minket, gyerekeket is igyekezett bevonni a ház körüli munkába, feladatokat kaptunk, melyeket el kellett végezni és nem is akárhogyan. Ma is követendő lenne ez a példa, hiszen a feladat és munka nélkül növekvő unatkozó fiatalok bizony sokat változhatnának a családban végzett munkával. Az anyám nagy álmokat hordott, amiről sokszor beszélt is nekem. Szeretett volna képzett, egy szakmához értő ember lenni, de ez nem válhatott valóra. Biztos vagyok abban, hogy szellemisége és ügyessége folytán a mai világban képzett nő lenne belőle. Így az álmait átadta nekünk és munkájával segített bennünket, hogy nekünk különb életünk legyen. Négy gyermeket szült anyám, mindegyik fiú lett, de sajnos az egyik öcsém 1947-ben, vérhasban meghalt. Hosszú, hosszú ideig ennek a hatása alatt állt és nehezen állt talpra

ismét. Az apám és anyám között nagyon ritka volt a vita, veszekedés, és amikor volt, akkor is igyekeztek úgy elintézni ezt, hogy mi lehetőleg kimaradjunk belőle. Tapintatos figyelmes emberek voltak, születetten intelligens módon oldották meg az egymás közötti nézeteltéréseket is. Anyám volt nekem a pszichológusom is. Vele beszéltem meg a gondjaimat, az apám e tekintetben elzárkózóbb volt. De az anyámmal töltött beszélgetéseim életem legnagyobb élményei. A házi munka közben alakultak ki ezek a „enteriőrök” és nekem nagyon sokat jelentett, mert megnyugtatott és segített is a megoldásban. 

Két öcsém Sándor és József 1942-ben és 1949-ben született és így alkottunk mi, soha vissza nem térő boldog együttest. Szegények voltunk, sokat kellett nélkülöznünk, de nagyon boldogok voltunk. Boldogok voltunk, mert volt, aki vigyázza az álmunkat, volt, aki, ételt és ruhát adott, és volt, aki, egyengette az utunkat. Hát kell ennél több? Ezt semmilyen vagyon nem tudja helyettesíteni, ezt a mai anyagi világ érzelmi és szellemi hiánya igazolja a legjobban. Amikor én elváltam a szülői háztól úgy éreztem, hogy nem tudok nélkülük élni, és ezért mindig „visszaszöktem” hozzájuk, mindig velük akartam lenni, de ezt én nem tudtam elmondani senkinek, hogy mi zajlik bennem és inkább vállaltam a rossz megítélést is. Amikor mi gyerekek „kirepültünk” a szülői házból megtört a szüleink lendülete, mindig ránk vártak, és akkor voltak igazán boldogok, ha mi és az unokák is otthon voltak. Anyám egészsége lassan megtört, gyengélkedett, már nem tudott úgy eleget tenni az otthoni munkáknak, mint valamikor, ekkor mi gyerekek úgy döntöttünk, hogy nekünk kell a továbbiakban rá vigyázni. 1995-ben Sándor öcséméknél érte egy végzetes agyvérzés. Elment közülünk ő is, elment az a nő, akit én a legjobban szerettem, elment az édesanyám, mert ő igazán édesanya volt. Ő egyformán adott mindig és törekedett is erre. Élnem kellett tovább most már a szüleim nélkül, de mindig utánuk vágyódva! 

II.  GYERMEKÉVEK, KÖZÉPISKOLA

Derecskének egyik nevezetes utcájában az un. „nagy uccán”, a nagyszülői házban születtem. Ez az utca a nevében hordta a jellegzetességét, hosszú enyhén kanyargós volt. Szinte vége sem akart lenni, de sokszor éreztem ezt a saját bőrömön is, mikor éppen hazafelé tartottunk a mezei munkából eléggé fáradtan. A születésem után pontosan nem is tudom mikor a szüleim munkát vállaltak a lelkészi hivatalnál. Apám harangozó, anyám takarító lett és ott kaptunk egy szolgálati lakást is. Ez egy szobából és konyhából állt. Ez úgy 1942-ben, de inkább 43-ban lehetett, mert Sanyi öcsém már akkor meg volt. Ott éltünk mindaddig, míg apám munkát kapott a tűzoltóságnál és ezzel együtt szolgálati lakást is kaptak a tűzoltóság udvarán. Én tulajdonképpen itt nőttem fel egészen 10 éves koromig. A legfogékonyabb éveimre tehát egy közösség is hatott. Hát csodás évek voltak, mert apám munkatársai szinte elkényeztettek szeretetükkel, gondoskodásaikkal. Jó volt gyerekként nézni a felnőttek érdekes munkáját, azt, hogy hogyan tartották rendben az akkor számomra rendkívül érdekes eszközöket. Érdekes volt látni azt is hogyan gyakorlatoznak. Nagy események voltak a tűzoltó versenyek, ahol az én csapatom, vagyis az Apámék rendszerint nyertek is. Imponáló volt látni a fényes öltözéket, a felvonulást és magát a versenyt is. 

  Ebben a számomra örökké feledhetetlen közegben töltöttem életem legszebb éveit. Sohasem feledem Marczin Mihály bátyámat, Varga Lajos bácsit, a pöszinek becézett Szilágyi Imre bácsit és még sorolhatnám a neveket. Hát ezek igazán szép és értékes évek

voltak számomra, mert megtanultam egy nagyon fontos dolgot, azt, hogy milyen egy jó közösség, milyen a jó és humánus magatartás. Ma is ilyen közösségek kellenének! Itt ebben a nagyszerű közegben alakult a személyiségem egészen 1949-ig, amikor is valamilyen számomra akkor legalábbis nem értelmezhető dolog miatt a családunknak el kellett költöznie a szolgálati lakásból. Szerencsére a szüleim előrelátóak voltak, mert már ezen esemény előtt kb. 2 évvel, megvették az anyai nagyszüleim akkor eladó házát és így nem került a családunk nehéz helyzetbe a kényszerű távozás miatt. De érdemes még visszatérni a tűzoltó laktanyai évekhez, mert mint említettem fontosnak tartom az életemben. Itt, ezen a helyen kezdtem el járni az óvodába, lettem iskolás és jutottam el a felső tagozatig. Az óvodát rendkívül nehezen szoktam meg, már ekkor megmutatkozott egyéniségem egyik alapvető vonása, ami aztán később még nagyobb gondokat okozott. Történetesen az a sajátosságom, hogy nehezen tudtam beilleszkedni, és megszokni egy új közösséget. Többször is  hazaszöktem az oviból, az akkor épülő Kabai úthoz felhasznált kőcsomók mögött lopakodtam haza, és amikor az udvarra értem nyugodtan nézelődtem a kerítésről az utcára. Persze hamarosan felfedezett az Anyám és hamarosan ismét az óvodában tértem magamhoz. 

Az első osztályban tanulmányaimat Csiszér Dezső tanító úr igazgatta. Személyében egy igazi pedagógust, egy kiváló embert ismertem meg. Nagyon sokat köszönhetek neki! Talán az első és egyetlen olyan váltás volt az életemben, amikor nagyon jól éreztem magam a kezdettől fogva egy új közösségben és igazán a tanulásnak, az ismeretek szerzésének tudtam szánni az időmet, személyiségemet. A kedves, gyerekszerető pedagógus segítségével gyorsan és eredményesen tudtam a legalapvetőbb lépéseket megtenni a tanulás széles országútján. Nem is sejtettem akkor még, hogy számomra milyen fontos volt ez az év!        

Az általános iskolai évek első felében még a tűzoltó laktanyai szolgálati lakásbeli otthonomból jártam, míg a második felét kb. az ötödik osztálytól már a Nagyutcai házunkból „teljesítettem”. Az alsó tagozatos éveimben kiemelkedő tanítóm, mint említettem Csiszér Dezső tanító úr volt, a felső tagozatban Nagy Pál tanár úr volt az osztályfőnökünk, akit szintén nagyon szerettem közvetlensége, gyerekszeretete és gondoskodó magatartása miatt. Palit, mert mi csak így szólítottuk, hiszen közel állt hozzánk életkorát tekintve is, felfogásában is, érdemes volt szeretni. Ja és most jut eszembe, nehogy kifelejtsem Jánváry István tanár urat, aki egy évig volt az osztályfőnökünk. Ő igen szigorú, nagy tudású és komoly követelményeket támasztó tanárunk volt. Mindezeket a pozitív tulajdonságait kissé lerontotta az ideges természete. Nehezen tudta elviselni a tanítványok „gyengeségeit”, a csínytevéseinket és az időnkénti tudatlanságainkat. Nem is beszélve a fegyelmezetlenségeinkről. Hát azt egyszerűen meg akarta torolni. Nála a hírtelen felindulásból adódott, hogy hozzánk vágta a krétát, a kulcscsomót vagy éppen a táblai szivacsot. Viszont a legjobb szakmai magyarázatokat földrajzból éppen tőle kaptuk, hiába ilyen az ember, egy kiváló szakembert is befolyásolnak az érzelmei, a mentalitása. A felső tagozatba már az új lakásunkból jártam, a Nagy utcáról, ahogy a helyiek hívták ezt a kacskaringós, hosszú utcát. Ez szinte már a mezőre, a megművelés alatt álló földekre futott ki. Hát bizony nagy változást jelentett az életemben, hogy a mindössze öt percre lévő lakásunktól kb. félórás úttal elérhető távolságra kerültem, de ennél is fontosabb volt akkor, hogy újabb gyerkőc csapatba is kerültem. De talán nem szaladnék előre ennyire, mert még a laktanyai lakásunk idejében sok fontos dolog történt az életemben. Itt ebben a közösségben, az apám munkatársai szinte elkényeztettek szeretetükkel, gondoskodásukkal. Ez olyan jó és szép élet volt számomra, amit még felnőttfejjel is sokszor „visszasírtam”. A tűzoltó laktanyához hatalmas udvar csatlakozott. Itt ezen az udvaron, de sokat játszottam, szaladgáltam és figyeltem a felnőttek komoly munkáját.  

Itt volt alkalmam látni –akkor még nem is tudva a lényeget- 1944 nyarán a szomszédunkban élő zsidó családok elhurcolását. Rám akkor még főleg az hatott, hogy a felnőttek, szüleim és a munkatársaik mennyire elkeseredettek voltak, sírtak és búcsúzkodtak a szomszédoktól. Már akkor feltűnő volt számomra a kakastollas csendőrök durvasága, lelki sivársága! Bizony az akkor elvitt zsidó családoknak csak a töredéke jött vissza, így jött vissza az én játszótársam, Lamberg Viktor is, aki már sohasem mosolygott

többé, aki többnyire hallgatag volt, és majd valamikor úgy 1949 táján egy másik zsidó családdal kivándorolt az akkor alakult Izrael államba. Azóta sem hallottam felőle semmit. Vajon mi lett vele? Él-e még egyáltalán? 

 Búcsú a Tűzoltó laktanyától.

1949 késő nyarára egy olyan helyzet alakult ki a családom számára, mely a továbbiakban mindegyikőnk életét lényegesen meghatározta. Történt ugyanis, hogy a tűzoltóság államosításával új helyzet állt elő. A valamikori nyugodt, csendes kis tűzoltó őrs mozgalmassá vált. Új emberek érkeztek, akik a továbbiakban itt Derecskén teljesítettek szolgálatot és hát így érkezett egy új parancsnok is, akinek természetesen szolgálati lakást kellett biztosítani és hát az én szegény apámnak kiutalt egyetlen szolgálati lakást át kellett adnia annak, kit a továbbiakban ez megilletett. Nekünk mindenképpen menni kellett! Szerencsére a szüleim előre látók voltak, mert már néhány évvel ezt az eseményt megelőzően az anyai nagyszülők eladásra felkínált lakását megvették. Sajnos ez a  lakásvásárlás nem sikerült úgy, ahogyan azt ők remélték, mert a kapzsiság a testvérek között is jelentkezett, és az Anyám nővérének a családja is szerette volna megvenni ezt a házat, de –számomra még ma sem kiderített ok miatt-végül is az én szüleimé lett. Ez persze egy életre szóló „nyomot” hagyott, különösen a János bátyámban. Én magam ennek tulajdonítottam azt, hogy ő ez után az eset után soha az életében nem lépte át többé ennek a portának a kapuját és végig úgy éreztem, hogy ellenséges viszonyban volt családunkkal. 

No, de a lényeg az, hogy 1949 nyarán leköltöztünk az ottani szójárás szerint „Nagyuccának” nevezett helyen lévő nádfedeles, eléggé szegényes, de saját házunkba. Ez lett a mi családunknak a végleges otthona a továbbiakban. Apánk innen járt a munkába, mi gyerekek innen mentünk az iskolába. Ez persze új közeget jelentett emberileg is. Kedves, rendes szomszédok vettek körül bennünket, akikre bármikor számíthattunk és ők is mi ránk persze. Új barátaim lettek, közelebb kerültünk az anyai nagyszüleimhez, Lajos nagybátyánkhoz és gyermekeihez. Innen kerültünk mi gyerekek majd a középiskolába, Debrecenbe és innen „repültünk” el végérvényesen, majd, amikor eljött annak az ideje. Itt ismerkedtem meg egy nálam jóval idősebb parasztemberrel Illyés Sándor bácsival, aki egyéniségével, viselkedésével meghatározó ember lett életemben. Ő lett a legjobb barátom, a beszélgető társam, a segítőm. A vele töltött évek meghatározták az életemet, és így utólag is hálás vagyok neki mindazért a kapcsolatért, gondoskodásért, a velem való törődéséért. Vallom, hogy a vele való barátság emberileg gazdagabbá és értékesebbé tett. Bár itt a Nagy utcán végre saját otthonunkba kerültünk, de a ház az akkori parasztházak szerinti színvonalat képviselte. Benne búbos kemence volt, melyet nagyon szerettünk, különösen télen, amikor jó meleget adott. Ebben a kemencében, de sok jóízű kenyeret sütött édesanyám, még most is a számban van a friss, paraszt kenyér semmivel nem pótolható kiváló íze. A konyhában (mi pitarnak neveztük) és az úgynevezett nagyházban (ez volt a tisztaszoba) petróleumlámpával világítottunk esténként, télben, nyárban. Ennek a lámpának a gyenge fényénél tanultam egészen 1953-ig, amikor is a szüleim eladtak egy nagy anyakocát, és ennek az árából, bevezettették a villanyt. A rákövetkező év karácsonyára édesapám egy Néprádióval lepte meg a családot. Bár ez a rádió a mai szemmel nézve már semmit nem jelent, de számunkra akkor ez hozta be a lakásba a világot. Olyan műsorokat tudtam hallgatni, melyek fontosak voltak a tájékozottsághoz és hát a szórakozásunkat is biztosította. Nagy kincs volt ez akkor!   Az általános iskola után a debreceni Csokonai V. M. Gimnáziumba iratkoztam be, akkor ez még így ment. A Csokonai Gimnáziumból 1956-ban kivált egy másik gimnázium, amelyik később már országos hírnévre tett szert, a Tóth Á. nevét viselő gimi. Itt elég nagy volt a követelmény, voltak szigorú tanárok, de én személyesen is mindig éreztem a segítő szándékukat. Az osztályfőnökünk egy fiatal -pályáját akkor kezdő- tanár volt, Zámbori Sándornak hívták. Nagy szerencsénk volt vele, mert ő ízig, vérig pedagógus volt.

Rendkívül sokat foglalkozott velünk, és mindig igyekezett olyan megoldásokat találni, mely számunkra, diákok számára is elfogadható. Kedves, szimpatikus egyénisége még nagyobb bizalmat ébresztett bennem is. Úgy éreztem, hogy itt ebben az iskolában lehet, és tudok is eredményesen tanulni! Ezt az elképzelésemet a későbbiek fényesen igazolták. Egyre javuló teljesítményt értem el és már az első tanév végét jeles eredménnyel zártam, ezt aztán végig, az érettségiig megtartottam. Abból a tanári karból mindenkire szívesen emlékezem vissza, mert volt az akkori tanáraimban mindig, amit szeressek. A földrajzot tanító Dancs Ferenc, a történelmet tanító Vaskó László, az irodalom apostola Debreczeni Tibor, a biológia tanárom Csutoros Sándorné és a fiatalos, kiváló matematikus Mucsa János „álltak” hozzám legközelebb. A középiskolás évek úgy teltek, hogy én bejáró tanuló voltam, ami azt jelentette, hogy mindennap kora hajnalban (1/2 5 órakor) ébredtem és az egyszerű reggeli után indultam a 6 órakor Debrecenbe induló vonathoz. Az állomás nagyon messze volt (kb. 4 km-re) a lakásunktól, és ezt az utat mindennap oda-vissza meg kellett tenni. De nem panaszkodtam, mert szerettem tanulni, és miután eredményes is volt a tanulásom, bízhattam a jövőmben is. Édesanyám minden nap velem kelt, előkészítette a szükséges holmikat és ő várt engem minden este úgy kb. 8 órakor a vacsorával. Az iskolai órák után egy rövid kis kikapcsolódást követően a délutánt a tanulószobán töltöttem, ahol elkészítettem a házi feladatokat, megtanultam amennyire tudtam az elméleti tananyagot. Hát így teltek a napjaim, mint diáknak. Akkor még az volt a szokás az iskolában, hogy a házi feladatokat ellenőrizték, és le is osztályozták, és volt szóbeli felelés is mindennap minden tantárgyból. A diákévek nélkülözhetetlen velejárója volt a barátság és a diákszerelem is. Nekem sok és értékes barátom volt ezekben az években. Velük igazából szép, tartalmas fiatal éveket töltöttünk el. Kiss Sanyi, Rádai Sanyi, Magyari Árpi voltak azok, akikkel a legtöbbet voltam együtt, barátkoztunk. A nagy, az „igazi” diákszerelem is megérintett, de én ma mégis úgy látom, hogy azok nem voltak mások csak futó kapcsolatok. És nem is mindig az én elképzelésemből. Azok a kapcsolatok akkor kellettek, és időnként úgy éreztem, hogy véglegesek is, de azért az idő „nagymester” szépen megoldotta ezeket, hiányuk természetesen van. Úgy hiányolom őket is, mint a régi, elmúlt éveim tanúit, szép emlékeit és azt mondom, hogy azok a lányok, akiket én akkor szerettem, mindig adtak nekem tartást, előre lendítettek az utamon és emberségre, szeretetre tanítottak, és mindezekért nagy köszönettel tartozom nekik! Ma már úgy látom, hogy törvényszerű volt az, ahogyan éltünk, fiatalok voltunk szerettük egymást és szerettünk szeretni, de az élet olyan próbákat, akadályokat jelölt ki számunkra, hogy törvényszerű lett a válás, de akkor is szép volt, kedves volt és emléknek mindenképpen szép!

Majdnem életem egyik legnagyobb tragédiája lett ebből a várva-várt eseményből. Történt ugyanis, hogy a végzős negyedik tanévemben (akkor még 4 osztályos volt csak a gimnázium) éppen az utolsó előtti tanítási napon délután az iskola udvarán focizott az osztályunk csapata-melynek én is tagja voltam- és hát egy összeütközés során elestem, olyan szerencsétlenül estem a földre, hogy a jobb kezem alkar csontjai a csukló felett eltörtek. Túl az akkor hírtelen rám tört testi fájdalmon, lelkileg is mélypontra kerültem, mert nem mehettem az osztálytársaimmal a rendes időben megtartott írásbeli és ebből adódóan a szóbeli vizsgára sem. Hetekig voltam bizonytalanságban, hogy mikor és hogyan tudok leérettségizni. Hát még így utólag is szinte visszatérnek a szorongásaim az akkori állapotom miatt. Az világos dolog volt, hogy nekem külön kell érettségiznem, majd akkor, ha a gipszes rögzítést leveszik a jobb kezemről. No, de mi lesz az egyetemi felvételimmel, mert felvételi vizsgára csak érvényes érettségi bizonyítvánnyal lehet menni. Megkezdődött a szervezés, tájékozódás és ebben nekem akkor igazán egy ember segített, az akkori osztályfőnököm. Minden lehetőséget megpróbált, írásban fordult az oktatási hatóságokhoz azért, hogy lehetőleg minél előbb érettségizhessek. Sajnos ezek a próbálkozások semmilyen sikerrel nem jártak igazából, mindenütt „széttárták” a karjukat és csak annyit mondtak, írtak, hogy majd jövőre lehet ezzel a helyzettel valamit kezdeni. Miután én „túlkoros” voltam az osztályomban, ezért én már egy katonai sorozáson is részt vettem, ahol engem a határőrséghez soroztak be, és így félő volt, hogy ha nem kerülök az egyetemre, akkor elvisznek katonának, hát az legalább két évre „kivont volna a forgalomból” és féltem, hogy nem jutok be már ezután az óhajtott egyetemre!  Akkor egy mentő ötletem támadt. Az iskolánk első igazgatója, Csapó István, akit mi Pista bácsinak hívtunk, időközben a Debrecen város oktatási osztályára került, annak lett a vezetője. Úgy gondolkodtam tehát, hogy megkeresem, és ha ő sem tud segíteni, akkor belenyugszok a megváltoztathatatlanba, és lesz, ami lesz, majd leérettségizem 1959 őszén, a következő 1960-as évben jelentkezem az egyetemre. Mellesleg jegyzem meg (persze ez nem volt számomra mellékes), hogy végül is én a Debreceni Kossuth L. Tudományegyetem történelem-földrajz szakos tanári szakára adtam be a jelentkezésemet. Ezt az elhatározást hosszas töprengés, vívódás előzte meg, mert több tanárom is szerette volna, ha éppen az ő szakára jelentkezem. Végül is a kedves, aranyos Csutoros Sándorné Ilus néni tanárnőm mondta, nézd Ungi (így szólított) te dönts, és te válassz, és a többi tantárgy meg maradjon meg szép emléked és hobbid! Hát én ezután már határozottabb lettem és döntöttem. A földrajzot nagyon szerettem, a történelmet pedig jól tudtam és az biztos volt, hogy tanár akarok lenni. A szegény emberek gyerekei döntő többségükben tanárok szerettek lenni! Érdekes összefüggése ez a világnak, mert lehet, hogy mi úgy éreztük, hogy vissza kell adnunk valamit a társadalomnak azért, mert nekünk is segített. Nem tudom nem nevetséges dolog ez ma ebben a világban már? Hát ilyen érzésekkel érkeztem meg 1959 júliusának az elején Csapó Pista bácsi irodájába. Elmondtam neki a gondom, bajom és fájdalmam, ő persze emlékezett rám, előre nem ígért semmit, de biztatott, hogy utána jár a Minisztériumban ennek az ügynek, és azt mondta, menjek haza, majd értesítést kapok akármilyen döntés is lesz. Hát lássatok csodát, úgy július 7-e táján kaptam az értesítést a Minisztériumból, hogy az iskolámban július 11-én jelenjek meg érettségi vizsgát tenni. Még most is könny szökik a szemembe, mert elérhető közelségbe került ez által a számomra az érettségi, az egyetemi felvételi. Július 11-én megírtam az írásbeli dolgozatokat és 12-én, pedig szóbeli vizsgát tettem sikeresen. Végül jeles lett az érettségi bizonyítványom, mert csak matematikából kaptam négyest. Így már érettségi papírral jelenhettem meg az egyetemi szóbeli felvételin, mert az írásbeli felvételit azt megírtam előzőleg (annak ellenére, hogy még nem voltam érett). A szóbeli és az írásbeli felvételi vizsga után vártam az értesítést az egyetemtől a felvételi eredményről. Hát még mindig nem ért véget a kálváriám! Nagy-nagy izgalommal bontottam fel az értesítést és hát szinte földbe gyökerezett a lábam, olvasva az írást. Valahogy így hangzott, a felvételi követelményeknek megfelelt, de hely hiányában nem vesszük fel. Hát, hogy lehet ez, nem értettem, mert az én megítélésem szerint jól szerepeltem a felvételi vizsgán és ott is egy-két felvételiztető (a nevüket nem ismertem akkor és ma sem) elismeréssel szólt a tudásomról. Miután 8 napon belül fellebbezést lehetett beadni úgy gondoltuk a szüleimmel, hogy érdemes ennek a dolognak utána járni. Viszont nem az írásos útját választottuk, hanem személyesen jelentünk meg az akkori BTK dékánjánál és előadtuk a problémát. Bán Imrének hívták az egyetem akkori BTK dékánját és nagyon korrektül és azonnal igyekezett érdemi megoldást keresni. Előkerestette az írásbeli dolgozataimat és a szóbelin elért eredményeimet. És most jött a nagy „felfedezés”, ott és akkor, abban a pillanatban, amikor összeadta ő maga személyesen a szerzett pontokat derült ki, hogy rosszul adták össze a pontszámomat és lényegesen több pontot szereztem, mint ami a rossz számítás szerint ment tovább a bürokrácia egyes fokaira. Annyira egyértelmű, ellentmondást nem tűrő és kényelmetlen volt a helyzet, hogy a dékán úr ott azt mondta az apámnak, hogy elnézést a hibáért, a gyerek fel van véve. Hát vége lett egy kálváriának, végre célba értem gondoltam, de még tartogatott egy meglepetést az élet számomra. Ez, pedig az volt, hogy miután már addigra az egyes szakok felvételi létszámát betöltötték, egy másik szakpárt

ajánlottak még arra az évre ez pedig a biológia-földrajz szak lett, amit én aztán elfogadtam (lásd a katonaságtól való félelem!). Hát így lettem én biológia-földrajz szakos egyetemista, bár akkor kissé csalódott voltam, de későbbi életem, munkám már rácáfolt ezekre a csalódásokra. Nagy tanulság volt számomra, amit aztán később már  tapasztalatként adtám át másoknak is, hogy a nagyon-nagy specializálódás fiatal korban nem túlzottan célszerű, mert az élet váratlan helyzeteket is produkálhat és hát akkor nincs más út! Az általános iskola felső tagozatán és a középiskolai évek alatt az életem fontos része volt, hogy a tanulás mellett fizikai munkát is végeznem kellett a nyári szünetbe. Ez azt jelentette, hogy 1-1,5 hónapot valahol olyan helyen kellett eltöltenem, ahol fizetést kaptam. Erre feltétlenül szüksége volt a családnak, mert így tudtuk biztosítani a tanév kezdés költségeit. Dolgoztam én minden féle fizikai munkát, dolgoztam a vasútnál, a cséplőgépnél (ez volt a legnehezebb) a „pévalyukban” kezdtem, ahol a cséplőgép által kiadott apró szalmát, a töreket és a kalász törmelékét, a pévát kapartuk össze. Ezek az anyagok akkor fontosak voltak, mert a falusi emberek ezeket az anyagokat felhasználták az épületeik javításánál. A cséplőgépnél töltött munka kezdetben szinte elviselhetetlenül nehéz volt számomra, de lassanként megszoktam, és a második évtől már rutinos munkásként dolgoztam. Azok a paraszt emberek, akikkel együtt kellett dolgozni, nehezen fogadják be maguk közé az idegeneket, de akiket megszeretnek, mert a munkájukat értékelik, azokkal igen szoros, meleg baráti kapcsolatot alakítanak ki. Hát így alakult ez nálam is, sok olyan emberrel barátkoztam össze, akik később is igen elismerően nyilatkoztak munkámról, kitartásomról, szóval rólam. Többségük ma már nem is él, de nagyon sokat tanultam tőlük  helytállásból, emberségből egyaránt! Életem végéig tisztelem is őket, mert ott és akkor tanultam meg, hogy legyen az akármilyen munka, csak az számít, hogyan viselkedsz, hogyan viszonyulsz másokhoz. A munkámért természetbeni fizetséget kaptam, mégpedig a kicsépelt búza meghatározott részét. Az így kapott búza egy részét eladtuk, hogy pénzünk legyen sóra, cukorra és egyéb olyan cikkekre, amit otthon nem tudott a család megteremteni, a másik részét malomban megőröltettük és lett lisztünk a kenyérhez, kalácshoz. Nagy öröm volt számomra látva apám boldogságát, hogy biztosítva van a családunk évi kenyere. Még többet kerestünk így, amikor Sándor öcsém is hasonlóan hozzám dolgozott a cséplőgépnél. Az így keresett pénzből aztán ruhát, tornacipőt, cipőt vettünk és ebből a keresetemből vettem életem első karóráját, egy NDK Ruhla gyártmányú órát. Én úgy vigyáztam erre az órára, mint a szemem világára, bizonyítva ezzel is azt, hogy amiért az ember megküzd, kínlódik annak sokkal nagyobb az értéke a saját maga számára. Az egyetemen tulajdonképpen folytattam ezt a részét az életemnek, mert a nyári szünetekben vállaltam a kötelező nyári gyakorlat után munkát az egyetem Meteorológiai Tanszékén (ahol majd később a szakdolgozatomat is készítettem). A tanszék Berényi Dénes professzor úr irányításával a Hortobágyon és a Tokaji Nagykopasz környékén (Tarcalon) végzett meteorológiai méréseket, megfigyeléseket és én ebben is dolgoztam, amiért fizetést kaptam. Kétszeresen is jó volt ez a munka, mert anyagilag is segített és jó volt azért is, mert megfelelő gyakorlatot szereztem a későbbi szakdolgozatom megírásához is. Abban az időben valahogy így éltek a hozzám hasonló családokból kikerülő más tanulók, hallgatók is. Jó iskola volt ez számunkra –vallom ma is-, mert megtanultuk azt, amit semmilyen könyvből nem lehet megtanulni, megtanultuk tisztelni, becsülni a munkát és a munkásembereket is! Ez a hatás aztán végig is kísért életem további szakaszában és  meghatározta gondolkodásomat, életfelfogásomat és a cselekedeteimet is!         

Így 1959 októberében megkezdtem a Kossuth L. Tudományegyetemen az egyetemi tanulmányaimat, vagyis hivatalosan most már az egyetem hallgatója lettem. Az eddigi izgalmak, herce-hurca megviselte idegeimet és miután lényegében új szakra kerültem, halasztást kértem az egyetem akkori TTK dékánjától a tanulmányok folytatására. Így ténylegesen 1960 szeptemberében kezdtem meg a tanulmányokat az egyetemen és ebből adódóan 1965 júniusában kaptam meg a diplomámat. Az egyetemi éveim változatosak, nehezek, de összességében szépek voltak. Nem akarom így értékelni az egyetemi oktatást, csak annyit, hogy néhány oktató volt mindössze csupán, akik pedagógusként, tanárként éltek és a vártnál jóval kevesebben voltak, akiktől igazán tanulni is lehetett. Egyes szakmai területeken mai szemmel nézve igazán tragikus volt a helyzet, de minket, diákokat a mindennapok gondjai akkor jobban izgattak, mint az egyetem tudományos készültsége. Sajnos sok évfolyamtársam éppen az említett okok miatt kellett, hogy távozzon az egyetemről. Egyes professzorok „uralma” miatt nem az igazi tudás, hanem a helyezkedés, a dörzsöltség vagy éppen a vak szerencse volt a döntő az „életben maradáshoz”. Ma sem tudom megérteni miért kellett megbuknia, emiatt végleg otthagyni az egyetemet olyan társaimnak, aki pontosan ugyanúgy tudták, amit kellett tudni, mint mi! Csak reményeimet tudom kifejezni, hogy ma már ez nem így van! Nem tudom megmagyarázni ezeket a dolgokat, mert ez nem rendszerfüggő, hanem inkább annak a rendszertelenségnek az eredménye, mely bárhol, bármikor, bárkivel előfordulhat. Mit is mondjak még? Talán egyszer majd ez nem lesz így! A sok nehézség után én már ötödévesként kimentem tanítani Berettyóújfaluba (erre még visszatérek) és a diplomámat 1965-ben kaptam meg. Lezárandó az egyetemi éveimet azt mondhatom, hogy alapjában véve sokat csalódtam az egyetemben és alig vártam, hogy végezhessek és kikerüljek gimnáziumba vagy más középiskolába tanítani. Ez pedig egy véletlenen múlott ismét. Akkor egyes vidéki középiskolákban hiány mutatkozott a természettudományos tantárgyakat tanító tanárokban és ezért szívesen fogadtak ötödéves hallgatókat is tanítani, akik aztán majd a végzés után ott maradtak és stabil munkaerővé váltak. 1964. szeptember 5-e körül egy diáktanácsi tag járta végig a kollégiumi szobákat, jelentkezőket kutatva egyes gimnáziumok számára biológia, kémia, földrajz, fizika tantárgyak tanításához. Ezek között az iskolák között volt a berettyóújfalui Arany János Gimnázium és Szakközépiskola is. Nekem azonnal megtetszett, mintha nekem találták volna ki ezt a lehetőséget. Azonnal jelentkeztem és már szeptember 15-én meg is kezdtem a munkámat ott. Nem is sejtettem, hogy ez az iskola egy életre elkötelez engem és az életem egy új minőségi szakaszába érkezett. Kezdetét vette hát akkor az életem új része, mely külön fejezetet érdemel.