A HEGYI BESZÉD BOLDOGMONDÁSAI VII.
„BEATI PACIFICI, QUONIAM FILII DEI VOCABUNTUR”

Canterbury érsekét egyszer meglátogatta egy híres színész. Az érsek, felhasználva az alkalmat, megkérdezte tőle: „Hogyan lehetséges az, hogy az Önök színházai mindig zsúfolásig tömve vannak, a mi templomaink pedig konganak az ürességtől?” A színész így válaszolt: „Ennek nagyon egyszerű a magyarázata, Önök úgy beszélnek a valóságról, mintha azt csak kitalálták volna, mi pedig úgy adjuk elő a kitalált dolgokat, mintha az lenne a valóság.”

Ez a kis történet Húsvét vasárnap reggelén különösen elgondolkodtató lehet számunkra. Mert vajon minek köszönhető az a gúnyos mosoly, amellyel legtöbbször szembe kell néznünk, amikor azt mondjuk, hogy az Isten Fia valóban feltámadt? Valószínűleg annak, hogy rajtunk sem látszik, hogy mi ebben valóban hiszünk. Az Úr Jézus hetedik boldogmondása így hangzik: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” Isten nekünk adta a békéltetés szolgálatát. A mi életünk azonban tele van békétlenséggel, nyugtalansággal és a földi dolgok hajszolásával, miközben kompromisszumokat kötünk a világgal. Gyakorlatilag semmiben sem különbözünk azoktól, akik ebben a siralom völgyében hosszú időre kívánnak berendezkedni, mert fogalmuk sincs, hogy azután mi következik. Egyáltalán nem úgy nézünk ki, mint akik meg vannak győződve arról, hogy „Jézus él, mi is élünk”, amint ezt énekelni is szoktuk, és még kevésbé úgy, ahogyan az ének folytatódik: „a haláltól nem félünk.” Rettegünk, de nem csak a haláltól, hanem attól is ami addig történni fog. Hogyan lehetne így hitelesen a feltámadásról beszélni, békességet teremteni?

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek énbennem!” – mondja Jézus. Ezt követi a csodálatos ígéret: „Ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Végül Megváltónk még ezt fűzi hozzá: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” Hogy ezt a békességet legalább részben meg tudjuk érteni, vegyünk példaképpen egy másik történetet. Egyszer egy gazdag ember megkért festőket, hogy fessenek képet a békességről. Szép alkotások készültek, végül a gazdag ember kettőt választott ki, hogy majd eldönti, melyik ábrázolja közülük hitelesen a békességet. Az egyiken egy tükörsima tó volt. A nap csodásan tükröződött benne. A szitakötő szárnya leheletfinoman fodrozta vizet, a tó partján fák és hegyek álltak. A másik képen erős szél korbácsolta a vizet és cibálta a fák ágait. A gazdag ember az utóbbit választotta mindenki megrökönyödésére, majd rámutatott a képre. Ekkor mindenki meglátta, hogy a szél tépte ágak között egy erős ágon egy madárfészek bújik meg. Az anyamadár kitárt szárnyakkal védelmezi fiókáit, s nyugodtan ül a fészkén. Ez az igazi békesség számunkra is. Istennel megbékélve, az Ő kezéből, az Ő szárnyai által védve, megváltva, az örök életre való feltámadás bizonyosságával szemlélni a körülöttünk zajló zűrzavart.

Az a látszólagos békesség, amit a világ ad, valóban olyan, mint egy csendélet, vagy mint egy szép táj, és egyben ugyanolyan mulandó is, mint maga a világ minden szépségével együtt. Az emberek mégis inkább ebben hisznek, a széles úton járnak, ahol sokan vannak, mert ott minden olyan kézzelfoghatónak, és annyira valóságosnak látszik. Pedig a valódi békességet az adja, ha hisszük, hogy van valaki, aki keresztülvezet bennünket az élet viharain, és végül a keskeny úton, ahol kevesen járnak, elvisz arra a helyre, amelyet megdicsőült testben vele együtt örökölhetünk. Péter ezt írja első levelében: „Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.” Második levelében pedig az apostol így biztat a megismert igazsághoz való ragaszkodáshoz: „Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének.” Üdvözítőnk megbékéltetett bennünket Atyánkkal, a kereszten bűntelenül elszenvedett halálával eleget tett a törvénynek, Isten haragja helyettünk Őreá zúdult, feltámadásával pedig számunkra is megnyitotta az utat az örök élet felé. Ez a tudat adhat nekünk valódi békességet, és ezt kell továbbadnunk, megteremtenünk másokban, így lesz hiteles az Úr húsvéti üzenete és így válhatunk mi is valóban Isten fiaivá.  

Ha a Bibliában keressük, hogy kik Isten fiai, már az elején találhatunk erre utalást. Mózes ír erről első könyvének 6. részében: az istenfiak feleségül vették az emberek szép leányait. A történet vége mégis szomorú lett, a gonoszság teljesen elhatalmasodott a földön, az Úr ezért özönvizet hozott rá. Jézus tehát ebben az esetben nyilvánvalóan nem ezekre az istenfiakra gondolt. Sokkal inkább azokra, akikről Pál később ezt írta a római levél 8. részében: „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” A Lélek vezet minket, Isten Igéjével együtt bátorít és megerősít bennünket, hogy ne kitalált dolgokban, hanem a valóságban higgyünk. Abban, hogy Jézus valóban feltámadt, él, és velünk van életünk minden percében. Egy napon pedig visszajön, hogy magával vigyen bennünket Mennyei Atyánk országába. A Húsvét ünnepének ez a csodálatos üzenete töltse el szíveinket, mert így nyerhetünk a mi Urunktól olyan örömöt és békességet, amelyeket soha senki nem vehet el tőlünk.