VÁROSKERT egy falu közepén? Igen, így hívják a játszótér környékét, ami az akkor még inkább falusias Derecske különleges helye volt. Ma már tudom, hogy egykor itt működött az apaállat telep, de gyerekként még nem azt a parkszerű, nagy teret értékeltük, ahol hatalmas fűzfák is voltak, ilyet találtunk máshol is, hanem a hintákat. Mert voltak nekünk hintáink otthon is, felkötve fák ágaira, nem használt istállóajtók keresztfáira, de hát azok „félrehordtak”, billegtek, könnyen leestünk a kötélre csak úgy átvetett deszkadarab üllőkéről.
De itt maga volt a csoda!
Betonba rögzített vas állványok, erős láncon keretes ülőke, amin még biztonsági öv is volt, – hát persze, hogy szédülésig hintáztunk rajta. Otthonunktól kissé távolabb volt ez a hely, de gyakran útba ejtettük, akár iskolába jövet-menet, vagy csak úgy kalandozásból, mert itt laktak egyik cimboránk, Farkas Öcsi nagyszülei, meg osztálytársaink: a különös nevű Tidrencel a bátyámé és Döme az enyém. Többféle úton közelítettük meg, mivel a gyermeki lélek igencsak kedvelte a változatosságot, úgyhogy bejártuk érte a Sárostótól a Szováti (akkor Vöröshadsereg) útig elterülő falurészt. Az egyik ilyen útvonalon rendszeresen átéltünk egy olyan eseményt, mely annyira mélyen beleivódott emlékezetembe, hogy még ma, évtizedek multán is foglalkoztat. Egy kapuból, mintha csak leste volna, hogy mikor érünk oda, hírtelen kilépett egy idős nő és ránk kiáltott:

– Hé, gyerekek! Gyertek csak ide!

Az első alkalommal meglepődtünk, de szót fogadtunk, aztán már tudva, hogy mi következik, álltunk meg előtte.

– Hogy hívnak? – szegezte a kérdést, elég keményen, a legközelebb állónak.

Az megmondta illedelmesen.

– Na itt van 3 Ft 60 fillér, hozatok nekem egy kenyeret a boltból, de gyorsan ám, és meg ne próbáljatok elszökni, mert kitekerem a nyakatokat!

Máskor a fülek lecibálása, a szemek kikaparása volt kilátásba helyezve, de olyan kemény, szinte ordenáré hangon, hogy félelmünkben eszünkbe sem jutott nem vállalni és elfutni, hanem átvettük a pénzt és indultunk. Leginkább a közelben „Szöszi néni” boltjában vettük meg a kenyeret, de néha fölmentünk a főutca és a Kabai út sarkán lévő nagy önkiszolgálóba, amit akkor népboltnak neveztünk.
De a megfélemlítés hatása lassan oldódott és helyébe tolódott a gyermeki huncutság, mondhatni lázadás, ellenállás. Ennek a szegény, jobb sorsra érdemesebb kenyér lett a kárvallottja, ugyanis az úton visszafelé labdaként passzolgattuk egymásnak, és hát nem volt mindenki egyformán ügyes…
Bár sohasem láttuk az amerikai foci tojáslabda dobálását, mi akkor ösztönösen feltaláltuk ennek helyi változatát. Aztán a hintánál is meg kellett állnunk, amin magasra lendülve elkapni a lentről dobott kenyeret, igazán dicsőséges sportteljesítmény volt. Végül valahogy hazaértünk vele, de a néni sohasem az utcán várt bennünket, hanem ugyanúgy, mint előbb, amikor épp a kapuba értünk, hirtelen kitoppant elénk. Átadtuk a kenyeret és már ki is tört belőle a szitokáradat:

– Tekergő kölykök! Hát milyen kenyér ez?
– Ilyen volt mind. – válaszoltuk, vagy rákentük a boltosra, hogy ő adta.
– Na majd megmondom én neki a magamét, meg beszélek az anyátokkal is, megálljatok!

Utóbbitól mindig megszeppentünk: honnan ismeri őt, mert sem a nevét nem kérdezte, sem azt, hogy hol lakunk. Talán emiatt volt, hogy ha újra arra jártunk és újra megkaptuk a feladatot, azt elvállaltuk.
De mi lehetett az a kényszerhelyzet, ami miatt ő újra és újra ránk bízta ezt? Hiszen, ha nem voltak gyerekei, rokonai, ott voltak a szomszédjai. Senkit sem tudott megérni, senki sem volt, aki maga ajánlkozott volna segíteni? Hiszen látták, hogy mi, idegen gyerekek visszük neki a kenyeret. És még inkább nem tudok válaszolni ma sem arra a kérdésre, hogy miért volt ilyen keményen, szitkozódva követelőző?Hiszen, ha megkér bennünket, bizonyára segítünk, még a kenyeret is jobban óvtuk-tiszteltük volna, úgy, ahogy szüleinktől láttuk és megtanultuk.