INGÁZTUNK a 47-es úton, a Derecske és Berettyóújfalu közötti autóbusszal, ki iskolába, ki dolgozni. Volt köztünk tizenéves lány, de jó ötvenes nagyapó is, néhányan Tépén szálltak fel hozzánk, mégis, attól hogy több-kevesebb gyakorisággal ugyanabban az időpontban, ugyanazzal a járattal utaztunk, igazi kis csapattá rázkódtunk össze.
Hogy miért az a tizenöt éves lány lett a társaság központja, aki tán a legfiatalabb volt közöttünk, akinek most nyiladozó nőiessége különös ellentétben állt mély, szinte fiús hangjával – szóval miért ő, amikor voltak kacér nagylányok, harsány fiúk (köztük sportoló, mentős, tűzoltó) és komoly egészségügyi dolgozók – nem tudtuk, de nem is volt ez kérdés. A buszon mindig egymás közelében ültünk, s ha nem jutott mindenkinek hely, egy csomóban álltunk inkább, csakhogy mindenki hallja-lássa a többit, hogy beszólhassunk minden témába, s együtt vihoghassunk.
Elég harsányak voltunk, tán idegesítettük is a többi utast, de jókedvünknek sem ez, sem a hajnali kelés, sem a munka utáni fáradság nem tudott gátat szabni. Úgy éreztük, hogy előjogaink vannak azokkal szemben, akik csak úgy, egyszer-egyszer vetődtek arra a járatra. A buszok személyzetével igazi cimboraság alakult ki, akik még azt is megtették a kedvünkért, hogy vártak a megállóban pár percet, ha valaki szólt, hogy egy társunk már ott szaladt egy-két sarokkal utána, vagy már oltogatja lefelé háza villanyégőit, úgyhogy rögtön itt lesz.
Ez az utolsó pillanatokban megérkező társunk leginkább egy „öregfiú” volt, s amikor beesett a buszba, már harsant is feléje a „tizenöt éves” kérdése:
– Hű, de igyekeztél! Bezártad azért a kaput rendesen?
Harsány nevetésbe, mit nevetésbe: röhögésbe tört ki a csapat, hogy aki ült, majdnem lefordult az ülésről, úgy fetrengett.
– Normálisak ezek? – lehetett leolvasni a többi utas arcáról az értetlenséget – Mi ebben a vicc, mit lehet ezen nevetni?
Honnan tudhatták volna, hogy a jóember az utcájuk utolsó házában lakott, utána már csak a libalegelő és arra kerítése sem volt, de az utca felől is csak a kocsi- és a gyalogkapu állt magában, folytatás nélkül, úgyhogy szinte körbe nyitott volt az egész udvar, de ő akkurátusan, kulcsra bezárta mindig azt az utcai ajtót, mikor elment otthonról. Mindent tudtunk egymásról, s mindent észre is vettünk egymáson, nem csak az első kifestett körmöket, hanem az örömöt és a bánatot is. Semmi sem maradt kibeszéletlenül, s attól nőtt a büszkeség, szétáradt az öröm, csillapult a bánat. Nem hagytunk megjegyzés nélkül semmit, amit láttunk magunk körül, akár egy különös utast, vagy párt, de a buszon kívüli világ változásait is nyugtáztuk.
– Ez a hó is eltűnik egy-két napon belül…
– Mindjárt egészen zöld lesz már a határ…
Egyszer Tépe és Újfalu között, egy nagy búzatáblát érettnek látva, egyikünk csak úgy, szinte magának címezve, rákérdezett:
– Nem kéne ezt már aratni?
A „vezér” odanézett s tizenöt éve bölcsességével csak annyit mondott:
– Még nem. Majd három nap múlva.
Persze! – s már csaptunk is át más témába. De azért másnap mindannyian odapillantottunk, s összenézve bólintottunk, hogy még állnak a kalászok. Ugyanúgy két nap múlva is, majd a harmadik napon, a reggel még érintetlen tábla délutánra le volt aratva, már a gépek-emberek is elvonultak, csak a sivár tarló maradt.
– Véletlen! Véletlen! – ment a hitetlenkedés.
De a kérdés máris adott volt, hogy a közeli-távoli táblák közül vajon mikor s melyik következik. Most már mindenki tőle várta a kinyilatkozást és ő mondta is:
– Azt ott, a Kálló partján, amikor holnap reggel jövünk, aratni fogják.
Korai busz volt ez, távolsági járat Debrecenből Békéscsabára és Szegedre, aki erre szállt korán kelt, hosszú utazásra készült fel, amibe még egy jó kis alvás is belefért a puha, párnás ülésben. Így aztán váratlanul és fájdalmasan érintett többeket, amikor fölharsant:
– Odanézz! Aratnak!
Fölpattantunk, mutogattunk kifelé, fuldokolva a nevetéstől kiabáltuk: Aratnak! Aratnak!
– Normálisak ezek? Mi ebben a vicc, mit lehet ezen nevetni? – ismétlődött meg az utasok arcán a „történelem”.
Az út alig volt egy negyedóra, pár perc még előtte és utána, amit együtt tölthettünk, mégis mindenre volt időnk. Egyszer még azt is kielemeztük, hogy egy új szabályozás után hogyan változhat meg a házastársak névhasználata. Mert addig egyszerű volt a feleség új neve: a férj nevéhez hozzájött, hogy „-né”. Ezután a „valakiné” után a lánykori név is kerülhetett, vagy a kettő többféle kombinációja, sőt még a férj neve is változhatott. Most is ő volt a hangadó, amikor a saját neve és az enyém összerakásával kezdte kimondani a lehetséges variációkat és a többiek is „rajtunk” próbálkoztak, hogy melyiknek milyen a hangzása. Senki sem gúnyolódott, nem poénkodott, hogy miért épp a mi neveink szerepelnek, nyilvánvaló természetességgel mondták ki, még a sajátjával sem jött elő senki.
Vidámak voltunk, mint mindig, s alig tűnt fel, hogy ő talán komolykodóbb, mint máskor…
Mikor kellett volna észrevennem, hogy már felnőtt? Mert nékem nemsokára más járat rendeltetett és egy ideig még nem éreztem sürgetőnek folytatni azt az utazást. S amikor már akartam volna, megelőzött a hír: elvitték… s öt falu távolában, gyermek- zsivajjal körülvéve rejtőzködik szemeink elől. Csak évtizedek multán, „menekültként” találkoztam vele újra. Hazamenekült…
Mégis nevetve kérdezte, hogy emlékszem-e, mikor heccből ismételgettünk egy idétlen mondásfélét, hogy „nőt ütni gyengeség, a nőt …” – de ennek a folytatását én már réges-régen nem tudom kimondani, vagy leírni sem, ám ő most kimondta, s hozzátette:
– No, hát az én sorsomban valóság lett az a folytatás…
Nincs időm megdöbbenni, mert átragad rám harsány jókedve, ahogy visszavisz azokra a régi utakra s közben egyszerre ámulva és hitetlenkedve hallgatom a hangját: hogyan lehetséges, hogy még mindig olyan ”karádis”?