Szerk., jegyzetekkel és szómagyarázattal ellátta, az utószót írta K. Németh András. Aba 2008.

(részletek)

41–42. oldal

Slavonice – németül Slabinsk – nevezetes marad a számomra. Anyám sógorával már egyszer találkoztam valahol Ausztriában, Kovács Imre bátyámmal. Egyőnk sem akart az alakulatától elszakadni, hát elváltunk egymástól. Drága Imre bátyám, de sok fogsági jót köszönhettem neki később! Nem hittem volna, hogy őt, aki soha cigarettát nem vesz a szájába, jó tíz év múlva a tüdőrák öli meg. Most már egymás mellett pihennek példátlanul munkás életük után a derecskei temetőben.

No, de hát még él, s most jön a csattanója a történetnek. Alighogy befordul menetünk a slavonicei láger drótkerítéses, őrtornyos erdejébe, ott áll a kapunál egy nyurga, napfényes tekintetű, hatalmas bajuszú, kék szemű, mosolygós katona, és kitárja felém a karját: az én drága földim, Imre bátyám, és e szavakkal ölel a keblére (szó szerint idézem!):

– Gyere mán, gyere, Jánoskám, hajóta (mióta!) várlak!

– Innye, az istenit Imre bátyámnak, ugyan jobb helyen is várhatott volna, mint itt! – adom vissza derecskeiesen.

De csak elnevettük a szomorú ügyet. Úgy helyezkedtem el azután a „törzsgárdámmal”, hogy ebben a Thaya menti erdős lágerben a közelébe üssük fel sátorfánkat a szó valóságos értelmében. No, nem is bántam meg, mert én még tudtam rumot adni a bátyámnak, ő meg gondoskodott tisztjei által szigorúan rábízott sonkaféleségekből, és ez öt hétig – ezt pontosan tudom – nem is szűnt meg közöttünk. S nemcsak az élelem, de a léleken át is éltünk egymásból – és Derecskéből. Leveles dohánnyal is bőven ellátott, bár Symphoniánk még bőven akadt. Ez a cigaretta volt a márka, ezen cserélgettünk olyan személyi, apró holmikat, amelyek egy fogolynak – vojna pleni – feltétlenül szükségesek, de csak a hátizsák méreteiben.

101–102. oldal

Az oroszoknak annyira tetszett Pali bátyánk mindenoldalú viselkedése, hogy a foglyok élelmiszerraktárát rábízták, s bizony, nem is csalódtak benne. Kérlelhetetlenül igazságos volt. Mellette az orosz felettese sem mert csalni, félt az ő csendes, mindenre kiterjedő figyelmétől. Még tél elején voltunk, a raktárban végre vaj is akadt, az egyetlen zsiradék; s erre Pali bátyánk iszonyúan vigyázott, nehogy az orosz felettes megvámolja, mert akkor ő kénytelen lesz, mondá, felfelé jelenteni. Így a napi pár deka vajat, a kanál cukrot, a dohányt az ő fennhatósága alatt mindig meg is kaptuk.

De a raktárban mindig segítségre volt szüksége, akiket természetesen közülünk választott, némi kis részrehajlással a tanítók közül. Mert az összes tisztek foglalkozását tekintve a tanítók voltak többségben, azok is majdnem teljes százalékban faluból valók. Tanárra nem emlékszem, hogy lett volna.

Nos, a raktárban való segédkezés szinte megváltást jelentett egyelőre – az éhség ellen. Pali bácsit kijátszani a legéberebb orosz raktárosnak sem lehetett, éppen ezért az orosz szemet hunyt, látva, hogy Pali bácsi mellett csak egy-két fogoly cselleng; hadd lakjon jól az istenadta. Legnagyobb kincs volt egy-egy vajdarab és a kölessel megtömött zseb! Úristen, micsoda örömöt okozott; hiszen a gyomor már teljesen elszokott a jóllakás érzésétől. A kölest általában nem ismeri a mai magyarság, mint élelmezési cikket, pedig mondhatom, hogy egy rosszul elkészített rizsnél sokkal többet ér. A rizsnek semmi aromája, míg a kölesnek az is van, a színe is gusztusosabb. Hogy húzták eleinte a „tiszturak” az orrukat ettől az ősi magyar ételtől, amely honfoglaló őseinktől eljutott az én gyermekkoromig Derecskén. Ó, az első világháború falusi gyermekeinek micsoda pompás eledele volt, amellyel még a puliszka, legkevésbé a gersli sem versenyezhetett. Ugyan ki ismerné ma a derecskei „karimás kását”, ezt az őseink által keletről hozott egyszerű, tápláló ételt! A hántolt kölest jól megfőzte Tóth nagyanyám tehénfejés előtt, hogy teljesen ne hűljön ki, aztán a tőgymeleg tejbe kanállal beleszaggatta a köleskását; nagykanállal kanalazgattuk ki hol Homoki Gabri legkedvesebb gyermekkori barátommal, hol Somi Sanyi unokabátyámmal. – Most pedig ha a barna „patakát” ráönthettük, felségesebb eledelt el sem tudtunk képzelni annál; különösen, ha egy íznyi vajat dobhattunk a fövő kölesbe. Abban minden táperő megvolt.

157–158. oldal

No, végre készítgettek bennünket a hazamenetelre – pszichológiailag. Ebből a leglényegesebb az volt: senki egyetlen írott papírdarabocskát magával nem vihet, mert aki ezt teszi, visszairányítják a Szovjetunióba. A hatalmas öblű, szinte feneketlennek látszó latrinák mellett aztán meg-megjelentek a foglyok, s dobálták be irataikat, naplóikat. Orelből átmentettem idáig a főleg orosz cigarettapapírra írt verseimet, melyek sorsáról bizony tépelődtem. Több részük dohányos dobozkába volt rejtve, felette mahorka. Sajnáltam azokat, de haza is akartam menni.

Összeismerkedtem két bihari földimmel. Szerencse, hogy legénységi állományúak voltak. Azokat sehogyan sem bolhászták át, mint az oficíreket. Drága két ember volt mindkettő, igazi bihariak. Az egyik a berettyóújfalusi (újtelepi) Szőlősi Sándor bátyám, a Gáborjánba való öcsémre már nem emlékszem.

– Tessék csak ideadni azokat a papírokat, főhadnagy úr. Nincsen az istennek az az embere, aki azt nálunk megtalálja. Hiszen bihari bicskások vagyunk mi is.

– Nem adom oda, földiek. Ha meglelik maguknál, az én lelkemen száradjon a sorsuk?

Hosszú huzavona után meggyőztek paraszti fortélyukról. A foglyoknál az étkezési két fő kellék, a csajka és a kulacs (utóbbi ma is megvan!) mellett lehettek literes bükszék, vagyis eldobott konzerves dobozok. Ezekben „tároltuk” a „tartalék élelmet”. Az én két derék földim (Derecskét tekintvén azok!) a kimosott bükszék aljára helyezte a pléhdobozkákban verseimet, a büksze körülnyírt tetejét rászorította, szinte légmentesen, arra bepréselte az őrök által is mélységesen utált komszát, vagyis az alig kisujjnyi apró, olajos halat, melyen a fej és bél is rajta és benne. Ronda étel volt, de tápláló – annak, aki meg bírta enni. Én a hazamenetel reményében játszva fogyasztottam. Ez a komsza még nem riba, tehát nem hal, szinte csak ivadék még. A komsza tetejét finoman meghintette a két földi éjjeli szálláshelye porával. S mikor az ellenőrzők holmijukat megnézték, japfaimátyozva dobálták félre az undortól a bükszéket, melyeket szabad volt „tartalékélelem” gyanánt visszarakni a hátizsákba.

– Főhadnagy úr, lássa, túljártunk a ruszkik eszén, most már mehetünk haza. Hanem Debrecenig nem adjuk vissza a halacskákat.

Igy is volt. Sándor bátyámmal váltottunk pár éven át levelet. Még levelesdohány csomagot is küldtem neki. Ha tudnám, él, ma is elmennék hozzá.

166–167. oldal

S várt az anyám, és várt a távirat után a feleségem.

Aztán feltámolyogtam, és elindultunk hazafelé Derecskére az én áldott anyámhoz.

Alig tudtuk a sírástól magához téríteni. Apánk halála híre után örökké a szívével küszködött:

– Tudtam, hogy jössz, megjelentette nekem az édesapád.

Nem láttam még asszonyt, aki a férjét halála napjáig úgy imádta volna, annyit emlegette volna naponta, mint az én édesanyám. Ma is hallom, amikor Eszter néném gyakran kártyát vetett neki, s anyám mindig ezzel a sóhajtással emelte ketté a kártyacsomót:

– Hűséggel gondolok rád.

Engemet imádásig szeretett: „mintha az apádat látnám benned”!

Piaci árusként élt akkor a drágám Derecskén. Új ruhákat vett Debrecenben, azokat adta el, de többnyire maga varrta falusi, női ruhákat árult. Ismerte egész Derecske. Tele volt mindig egyszerű ajándékokkal a kosara szegény, kicsiny gyermekek számára, akik felsikoltoztak, ha látták kipakolni a piacon: jön Juliska néni, gyertek! Hogy szorongatta magához őket, hogyan csókolgatta:

– Jaj, mintha Csabika unokámat látnám!

Valahol szert tett egy tiszta gyapjúból szőtt fekete, alig fehér pettyes férfiöltönyre. Fogságba esésem óta takargatta. El akarta adni, de búzában olyan magas árat kért érte, amelyet senki megfizetni nem tudott. Pedig nagyon szüksége lett volna az öltöny árára. Végre egy jobb módú parasztlegény megígérte érte a kínált árat. Anyám szinte felsikoltott:

– Jaj, ne haragudj! Nem adom, nem adom, mert úgy érzem, megjön a fiam a fogságból!

Hogyan borultunk egymás szívére, amikor beléptem parányi házába!

– Tudtam, hogy megjössz, tudtam, hogy csak pár nap, és itthon vagy! Ó, én drága gyermekem! Jaj, de sovány vagy! Mit ennél? Mit innál?

De én csak feküdni akartam, olyan gyenge lettem néném első ebédje után. Táviratot eresztettem Katyusomnak (akkor még így hívtam), hogy mikor érkezem, de bizony betegségem miatt egy napot késtem. Hanem a remek, szép, sötét ruhát mintha rám öntötték volna, úgy állt rajtam! Ez volt az első, egyelőre egyetlen öltözetem. Zakója ma is megvan a présházban. E mellé vett majd később anyósom egy pár félcipőt, az is a legelső cipőm volt. Drága anyám alsóneművel is ellátott. Mindig ideadta volna a lelkét is nekünk. 1939-ben történt válásom után három évig élt velem Abán. Minden filléremet odaadtam neki, s ha kellett, mindig többet adott vissza. Ma sem tudom, hogyan lehetett ez.

Nem volt lelkierőm az akkor még nagyszámú rokonságot felkeresni, inkább ők jöttek el hozzám. S ki Janikámnak, Jancsinak, János fiamnak szólított, de tanító úrnak senki: hiszen itthon voltam én Derecskén.