101–102. oldal

Az oroszoknak annyira tetszett Pali bátyánk mindenoldalú viselkedése, hogy a foglyok élelmiszerraktárát rábízták, s bizony, nem is csalódtak benne. Kérlelhetetlenül igazságos volt. Mellette az orosz felettese sem mert csalni, félt az ő csendes, mindenre kiterjedő figyelmétől. Még tél elején voltunk, a raktárban végre vaj is akadt, az egyetlen zsiradék; s erre Pali bátyánk iszonyúan vigyázott, nehogy az orosz felettes megvámolja, mert akkor ő kénytelen lesz, mondá, felfelé jelenteni. Így a napi pár deka vajat, a kanál cukrot, a dohányt az ő fennhatósága alatt mindig meg is kaptuk.

De a raktárban mindig segítségre volt szüksége, akiket természetesen közülünk választott, némi kis részrehajlással a tanítók közül. Mert az összes tisztek foglalkozását tekintve a tanítók voltak többségben, azok is majdnem teljes százalékban faluból valók. Tanárra nem emlékszem, hogy lett volna.

Nos, a raktárban való segédkezés szinte megváltást jelentett egyelőre – az éhség ellen. Pali bácsit kijátszani a legéberebb orosz raktárosnak sem lehetett, éppen ezért az orosz szemet hunyt, látva, hogy Pali bácsi mellett csak egy-két fogoly cselleng; hadd lakjon jól az istenadta. Legnagyobb kincs volt egy-egy vajdarab és a kölessel megtömött zseb! Úristen, micsoda örömöt okozott; hiszen a gyomor már teljesen elszokott a jóllakás érzésétől. A kölest általában nem ismeri a mai magyarság, mint élelmezési cikket, pedig mondhatom, hogy egy rosszul elkészített rizsnél sokkal többet ér. A rizsnek semmi aromája, míg a kölesnek az is van, a színe is gusztusosabb. Hogy húzták eleinte a „tiszturak” az orrukat ettől az ősi magyar ételtől, amely honfoglaló őseinktől eljutott az én gyermekkoromig Derecskén. Ó, az első világháború falusi gyermekeinek micsoda pompás eledele volt, amellyel még a puliszka, legkevésbé a gersli sem versenyezhetett. Ugyan ki ismerné ma a derecskei „karimás kását”, ezt az őseink által keletről hozott egyszerű, tápláló ételt! A hántolt kölest jól megfőzte Tóth nagyanyám tehénfejés előtt, hogy teljesen ne hűljön ki, aztán a tőgymeleg tejbe kanállal beleszaggatta a köleskását; nagykanállal kanalazgattuk ki hol Homoki Gabri legkedvesebb gyermekkori barátommal, hol Somi Sanyi unokabátyámmal. – Most pedig ha a barna „patakát” ráönthettük, felségesebb eledelt el sem tudtunk képzelni annál; különösen, ha egy íznyi vajat dobhattunk a fövő kölesbe. Abban minden táperő megvolt.