Mindezek mellett mégis a legnagyobb szenvedélyem a régiségek gyűjtése, megmentése az utókornak és a fotózás. 

Mindig érdekelt az, hogy őseink, szüleink, nagyszüleink hogyan éltek, milyen házakban laktak, milyen használati tárgyak vették körül őket. Az én gyermekkoromban még Derecskén a lakóházak és a gazdálkodást kiszolgáló épületek többségében nádtetősök voltak. Talán 15 – 20%-a tért el ettől, de azokban jobb módú földművesek, iparosok, zsidók laktak. 

Az 1960-as évektől aztán nagy fordulat következett, amikor az egyéni gazdálkodást felváltotta a szövetkezeti, téesz gazdálkodás. A régi típusú lakóházakat, melléképületeket már nem javítgatták, lebontották és helyükre sajnos egy tájidegen úgynevezett kocka házakat építettek. 

A vezetékes víz terjedésével a lakóházakban már fürdő és konyha helyiségek is helyt kaptak. Mint már korábban említettem, ezeket a „vizes” helyiségeket burkoltuk mi Stercel Ferivel. 

Több alkalommal tapasztaltam azt, hogy a régi elbontott öreg házakból, illetve azok padlásáról előkerült különböző használati tárgyak az udvaron, néha a szemétdombon, számukra nem méltó helyen vannak. Ilyenek voltak például, mint a kancsók, tányérok, mángorlók, petróleum lámpák, ??? stb. A tulajdonostól ezeket elkértem, idehaza megtisztogattam és gyűjteni kezdtem. 

De nem csak úgy kerültek hozzám, hanem jártam a régiség vásárokat, ahol még akkor sok – sok használati tárgyat lehetett olcsón beszerezni. Legtöbbet a debreceni Zsibogóba (régiség piac) jártam, ahol a ’70-es években még több sorban csak régiségeket lehetett vásárolni. 

Az évek, évtizedek alatt több száz kisebb – nagyobb tárgy gyűlt össze, az elhelyezésük egyre problémásabb lett. Több fórumon is szóvá tettem, hogy felajánlom a városnak, de azzal mindig elhárítottak, hogy nekik sincs hová elhelyezni, mivel még nincs múzeum. 

A gyűjtögető szenvedélyem természetesen nem lankadt, de egyre inkább kevesebbet, de drágább tárgyakat lehetett beszerezni. Úgy gondolom, hogy a gyűjtést még abban az időszakban kezdtem el, amikor még (az 1960 – 1970-es években) sokféle használati tárgyat lehetett megmenteni a múzeum számára. 

    A ’70-es évektől – látva a régi falusi épületek pusztulását – fényképezni kezdtem a népi építészeti épületeket, de majd erről később írok. 

Aztán 2007 őszén megtörtént a régen várt csoda, mivel az önkormányzat megvette a Gála üzletház melletti üresen álló régi óvoda épületét. Ezt kijelölte egy helytörténeti gyűjtemény létrehozására. Egy nyugdíjas tanárral közösen két évig dolgoztunk azon, hogy az összegyűjtött tárgyakat kiállítássá formáljuk. A tárgyak nagy részét a volt MHSZ (Magyar Honvédelmi Sportszövetség) Mustó Sándor utcai székházából kerültek át. Azokat a tárgyakat a derecskei általános iskolások gyűjtötték össze a ’70-es évektől. Én kb. 120 – 130 darabos gyűjteményemmel gyarapítottam a közgyűjteményt. 

Heti rendszerességgel, hetente legalább két napot töltöttem el ott. A rengeteg tárgy restaurálása sok időt vett igénybe. Aztán 2009 tavaszán hivatalosan is megnyitottuk a gyűjteményt a képviselők, az adományozók és a sajtó jelenlétében. 

Nagy lelkesedéssel jártam még azután is a gyűjteménybe, hisz’ mindig volt mit csinálni. Többször átrendeztük, rengeteg polcot, fali tartót, üveges vitrint csináltam a tárgyak elhelyezésére. 

Nagy meglepetésemre 2010-ben a városnapi ünnepségen megkaptam a Derecske Városért kitüntetést, amire mai napig büszke vagyok. 

Még ebben az évben a nyugdíjas tanár alapítványt hozott létre a közgyűjteményéért. Azóta is úgy működik, amivel én nem teljesen értek egyet, mert a pályázati lehetőség így szinte nulla. 

Az utóbbi időszakban (2015 – 2016) kevesebbet járok, szinte „csak” látogatóba megyek a gyűjteménybe. De örülök annak, hogy ott lehettem a „születésénél”.  Adományozóként és tevőlegesen is részt vehettem a városban még eddig nem létező Közgyűjtemény létrehozásában. 

Remélem, egyszer méltóbb helyre kerülnek az összegyűjtött „kincsek” és megszűnik mint magánalapítvány. Bekerülnek  a város gondozásába és akkor egy főállású, hozzáértő tanult néprajzos lesz a gyűjtemény vezetője. 

    A másik hobbim a fényképezés, amit szintén még gyerekként kezdtem el és a mai napig művelek. Igaz, nem rendszerességgel, de több – kevesebb kihagyással, ha a téma megvan, a gép előkerül. 

    Emlékszem, még általános iskolás koromban az első felvételeket egy Pajtás elnevezésű géppel készítettem. Ezek a felvételek is megvannak még egy albumban. Négy, vagy öt gépem volt mindössze, de mindig filmes, nem pedig digitális. Régen még csak a családról, kirándulásokról készítettem felvételeket, de a ’80-as évektől ezek mellett konkrét témát is megcéloztam. Elhatároztam, hogy a még meglévő főleg nádtetős parasztházakat, szőlőskertek kunyhóit, valamint a kis és nagy kapukat örökítem meg. Hobbiként indult, de látva az épületek pusztulását, küldetéssé alakult. Próbáltam minden olyan lakóházat, kunyhót, kaput lefotózni, amit később nagyobbrészt lebontottak. Hosszadalmas, évekig tartó, fáradságos feladat volt ez, hiszen először feljártam a várost, a szőlőskerteket, utcáról utcára jártam és nyilvántartást készítettem az épületekről, kapukról. A fényképezés többnyire télen történt, mivel akkor a fák lombjai nem takartak és nem árnyékoltak. A több éves munka eredménye több száz fénykép, aminek válogatásából 2014-ben könyv jelent meg. Derecske Népi Építészeti Emlékei címmel. Kezdetben még eszembe sem jutott, de nem is azzal a szándékkal fotóztam, hogy könyv alakjában kiadjam, de szakemberek javaslatára mégis úgy határoztam, hogy megjelentetem. 

    A könyv sikeresnek mondható, megjelenésének évében több, mint háromszáz példány lelt gazdára. Egyedinek mondható, hisz’ előtte még senki nem készített hasonló témában Derecskéről ilyen könyvet. 

2016-ban a helyi Értéktár Bizottság felvette a helyi értékek gyűjteményébe, ami számomra a legnagyobb elismerés. A könyvvel kapcsolatos cikk megjelent ugyancsak 2016-ban a Nagyváradon szerkesztett Bihar Ország című folyóiratban, valamint Berettyóújfaluban a Bihari Hírlapban és televízióban. A Derecskei Hírekben is jelentek meg cikkek a könyvvel kapcsolatban.