Olyan az ember élete, mint amikor egy vándor megy az úton. Valahogy így alakult az én életem is. Amikor már képes voltam tájékozódni a világban, előre vetettem a tekintetemet a távoli tájak felé és kerestem az én „kék hegyeimet”, vagyis kerestem a tekintetemmel a siker és boldogság kulcsait. Nagy köszönettel tartozom a szüleimnek, hogy boldog gyerekként nőhettem fel. Nekem volt apám és anyám, akik „egyengették” a lépteimet, amikor kellett, és ezt nagyon helyesen tették. Segítségük nélkül sohasem érhettem volna el a kitűzött céljaim töredékét sem! Ők tanítottak meg engem embernek lenni, olyan embernek, akire lehet számítani, aki nemcsak magáért, hanem másokért is képes élni, küzdeni. Szigorú erkölcsű világból jöttek ők, és úgy gondolták, hogy ez a szigorú erkölcs feltétlenül szükséges, ahhoz, hogy teljes életet éljenek ők maguk, és majdan a gyerekeik is. Bár sokszor vitatkoztam velük emiatt, de el kell ismernem, hogy többnyire nekik lett igazuk, őket igazolta az élet. Megtanítottak magatartásukkal, viselkedésükkel, hogy nemcsak egyedül mi létezünk a világban, vannak rokonaink, ismerőseink is, akikkel együtt kell élni. Velük lehetünk csak boldogak és én el is hittem nekik ezt szerencsére és magam is így éltem. Gyerekként sokat kellett dolgoznom, mert szükség volt a munkámra a családban, és szükség volt arra a kevéske jövedelemre, amit így hoztam össze. Végtelenül hálás vagyok Anyámnak és Apámnak egyaránt, hogy megtanították azt, hogy a tanulás és a tudás nagyon fontos a boldogulásomban. Amikor már, már elvesztettem a hitemet, így vagy úgy, mindig ők öntöttek belém lelket, hogy tovább küzdjek, és kikerüljek abból a gödörből, mely a távlatokat tekintve semmi jóval nem kecsegtethetett. Nehéz út volt az enyém –bár nem nehezebb, mint a kortársaimé, mert a porból kellett a napfénybe jutnom! Onnan, ahol a műveltség nemigen volt mérték (családom kivételével), és bizony nagy hátrányokat vittem így magammal, melyet hosszú, hosszú évekig éreztem is. Nekem a nyelvek tanulása helyett a fizikai munka jelentette a gyarapodást. A kirándulások, üdülések helyett meg ott volt a cséplőgép, mely irdatlan fizikai igénybevételével erősítette a lelkemet, gyötörte testemet. El is keseredtem azon, különösen a felsőfokú tanulmányaim során, hogy milyen lemaradásaim vannak. De végül is sikerült a kívánt „kék hegyek” közül egyiket meghódítanom, míg másokat meg elkerültem, melyet ma már sajnálok, de akkor –úgy láttam- nem volt más lehetőségem. Középiskolai tanár lettem és ez által megnyílt egy értelmes világ előttem, melyben én nagyon jól éreztem magam, és hála azoknak a drága embereknek, szüleimnek, akik ebben mindig velem voltak!

         Amikor megismertem a feleségemet és a családját még csak sejtettem, hogy milyen értékhez jutottam. Azt láttam, hogy feleségem és családja milyen, de később ez a kép még árnyaltabb lett, és hálát adok a szerencsémnek, hogy így alakult az életem. A feleségemben egy kiváló embert és feledhetetlen hű hitvest kaptam az élettől. Vele élni, vele családot alapítani, az igazi örömet jelentette. 2016. július 30-án ünnepeltük házasságunk 50 éves évfordulóját! Most, hogy lehetőségem adódott arra, hogy az életem, a tanári pályám néhány epizódját megismertethetem másokkal meg kell, hogy köszönjem ezt a sorsnak. Ez az összeállítás, ami A PORBAN, NAPSUGÁRBAN címet viseli, tulajdonképpen az életem során megélt eseményeket, azoknak a tükröződését igyekszik visszaadni ahogyan én megéltem. Természetesen ezek igen, igen szubjektív vélemények és így elsősorban az egyéniségemet, alapvonásaimat tükrözik, de azért lehet bennük talán általános igazság is! Valahonnan, onnan „mélyről” indultam, a szegénység gödréből, de az emberség csúcsáról, a szeretet Himalájáról, és én ezt tartom ma már nagyon nagy szerencsémnek! Porban születtem, napsugárba vágytam írtam az egyik versemben, mely a gyerekéveim lényegének kifejezője, és mégis visszavágyom ma is oda, és ennek a visszavágyódásomnak az írásos változata ez a kis könyv. Csak reménykedni tudok abban, hogy elnyeri mások tetszését!