EGY FÁRADT MADÁR

Egy fáradt madár repül ott a messzi távolban, mögötte sötét a felhők magja,

Fáradtan repül, látszik a szárnyának mozgásán is, azokat csak néha, néha csapja.

Vajon honnan jön? Vajon ki ő? Vajon várja a fészke, a családja?

Nem tudni, hogy vajon a nagy küzdelméért az estéje megszánja?

Egy madár, ott repül, messziről jöhet, és magányosnak is látszik, 

Most már csendes, nem csapong, nagyon is fáradt, szárnyával sem játszik. 

Ott messze, valahol várja tán a háza. Van e fészke, és nyugalmat vajon talál?

Vagy majd valahol egy fa ágára ül le, és ott magányára lel, ami neki kijár!

Az a madár ott fenn az égen, amelyik olyan fáradtan repül pont olyan, mint én, 

Mindketten jövünk valahonnan, mint küzdő, magányos, és mára megfáradt lény! 

Beszél már ékesen rólunk szavak nélkül is a testünk, a mozdulatunk,

Azt mondhatjuk, hogy mi már valamikori valakik, az élet színpadán csak voltunk!

Így éltünk mi is, küzdöttünk, repültünk egész nap, és jó, ha ránk talált az este,

Nyugalmas otthonunkban élhettünk, és éjszakára úgy zuhant ágyba az ember teste.

A napjainkat végig munkálkodtuk, kerestük a legjobbat, amit lehet,

Ilyet, ha akar minden madárember is bizony nagyon is megtehet!

Küzdelmünk, néha harcunk bizony elfáraszt és kimerít, de nélküle nincs élet,

Mert harc nélkül nem ússzuk meg sohasem, olyan életet bárki meg nem élhet!

De a küzdelemben elfáradt embermadár is szépen, lassan repült este hazafele,

Bár nem mindig látszott, de jó érzése, tapasztalata, mint zsákmánya ott volt az vele!

Gyerekként, valamikor olyan gondtalan voltam, és volt, aki vigyázzon rám, 

Mint a madaraknál is ott van az anya, az apa, hát nálam is megvolt mondhatnám!

Szigorú nevelés, szigorú erkölcsök szőtték át a napjaimat, néha azért fájt,

A gyümölcsét az a fa jóval később hozta meg, és akkor érte, tőlem köszönet járt!

Ifjúkoromban már szabadabb voltam, de akkor már nézték is hogyan szálltam,

És bizony volt, amikor le kellett, hogy rövidítsék azt a nagyra nőtt szárnyam!

Akkor én nem éreztem szabadnak a repülésem, és szóvá is tettem,

A bátorságot hozzá, abban a korban, én nem is tudom honnan is vettem? 

És eljött a fészekrakásom ideje is, nagy feladat volt az, társat választani lehetett,

Hiszen onnantól energiám már nemcsak a magam gondjára kellett.

A madárcsaládom bajjal, majd sikerrel kezdett, amit lehetett azt mentett,

A megtanultakat, nekem is a saját fészkemre alkalmaznom kellett! 

Felnőttként aztán már teljesen egyedül, segítség nélkül kellett viharban is repülnöm,

Egyedül is tudtam ott a magasban a levegő áramlatának szárnyaimmal feszülnöm!

Nehezen ment kezdetben, de egyre magabiztosabb voltam, majd már énekeltem,

Családomnak így aztán olyan sokszor sikert, büszkeséget röptömmel szereztem! 

Mindig volt esténként hova repülni, hiszen várt rám a fészek, a puha tollak,

Az otthonomban mindig megújultam, és hozzám a sajátjaim kedvesek is voltak.

Madárcsaládomban lehetett kinek, kinek tanulni repülni, mert csak így madár a madár,

Hiszen gondolj bele akárki is, ha béna madár vagy, a levegő be nem fogad, és nem vár!

Sokszor bizony fáradt is voltam, és tollaimat hullattam, ez nem adott szép látványt,

De megtanultam a valamikori madárőseimtől, hogyan érhetem el ismét a szivárványt!

Megvártam szépen, míg kinőttek az új tollak, és szépek, fényesek, kecsesek lettek,

Mozdulatot, energiát a madártestemből repülésemhez, a tanultak alapján mindig is vettek! 

Eljött aztán az ősz, majd a tél, és így bizony egyre jobban megviselt ez a madárélet,

Egyre inkább haloványabb is lett már estére az a valamikori szép ének.

Nem repülök már annyit, és eztán már többet ülök magányosan az életfa ágán,

Már csak álmaimban látom magamat ott fenn az ég kékjében a magam szárnyán!

Nem kell már oktatnom a madár fiatalokat arra hogyan is repüljenek, mit tegyenek,

Megtanulták tőlem, és ma már önmaguknak mindent, ami kell, megteremthetnek!

Időnként egyesek még visszarepülnek hozzám, és tiszteletkört tesznek,

És aztán a saját útjukon haladva megbillentik szárnyukat, és tovarepülnek.

Nézem esténként a távolt, a messzi naplementét, olyan szép színekben játszik,

Nekem, mint öreg madárnak visszanézve, már ott a távoli világ csak kevésbé látszik.

Időnként le, lehunyom a szemem és visszalátom azt a régi világom, 

Látom, álmaimban magamat ott fent hogyan cikázom, azt a szép ifjúságom!

Nincs már álmom a jövőről, nincs nekem már harcom, csak az a nyugalom,

Nem akarom én azt már, nem is lenne erőm, azt csak a fiataloktól várhatom!

De szépeket tudok álmodni én is, ilyenkor egy madárcsapatban magam is ott vagyok,

Elrepült fiatalságom újraélem, és csak remélem, a madárcsapatban helyet kapok!

Egy fáradt, öreg madár dala szól időnként, szíven üt az éneke, el, elakad a hangja néha,

Már nem hallatszik messzire a hangja, és úgy tűnik, mintha kissé lenne bizony béna.

De én még emlékszem a dalára, amit fiatalon énekelt, estétől hajnalig,

Csillogott, trillázott és magához vonzott, ma már gyenge és alig, alig hallatszik!  

Régi dalában benne volt a tűz, a vonzás és a kedveltjét olyan sokszor találkozóra is hívta,

Harciasan is szólt az a dal, hiszen másokkal meg a hangja a harcot kereste, vívta!

De az öreg madár dala már nagyon is csendes, a dallamára azért figyelj, sokat mond!

Mondja a dalával utódainak mindazt, amit látott, megélt, ettől talán kevesebb lesz a gond! 

Egy fáradt, öreg madár repül ott távolban a Nap előtt halad át, sötét alakja látszik,

Vajon hova megy? Vajon mi lesz a sorsa? Távolodva a tollán a fény szépen játszik.

Megy a maga útján ki van az jelölve, míg él meg sohasem adja magát,

Hát isten veled öreg, fáradt madár, és kívánunk neked szép, jó éjszakát! 

Debrecen, 2018. május 29.