Szedegettem lélekdarabjaimat,
s az örvénylő idő lassan sodort…
Figyeltem némán életem ezreit,
s kavargott, derengett bennem a sors.
Koldus voltam, ki csupán enni kért,
gyermek, ki Szeretetet nem kapott,
voltam nyomorult, béna, kegyvesztett,
naplopó, ki átaludta az egész napot.
Voltam csendőr, rendőr, védtem,
óvtam milliók, s még többek életét.
Voltam szajha, ki árulta egyetlen
megmaradt, becstelen földi értékét.
Ki voltam? Számkivetett. Kalandor.
Világ polgára, tengereken utazó,
s voltam remete, bölcs, javasasszony,
bolond. Sokat, s ha kellett keveset tudó.
Álltam némán, egyedül a csillagok alatt,
mint otthontalan, senki idegen.
s hallottam sűrű jajkiáltásokat,
miket eltemetett végül a hajnali csend.
Voltam rémült, ki hosszan menekült,
életéért küzdve ölt, s futott, rohant.
Szélsebesen, mint megrettent vad, 
ki sebzetten végső rejtekére szalad. 
S voltam néma. Hangtalan ember,
ki nem képes kacagni, szívből nevetni,
énekelni hosszú, harsogó dalokat,
csak szomorún, mélabús arccal
számolni a lassan múló napokat.
Voltam görög, japán, indián, spanyol,
számtalan nemzet hű, s hűtlen polgára,
voltam férfi, nő, gyermek és fivér,
éltem megannyi szerepem e világba.
S voltam kisleány, kit a sors megszabdalt,
családját veszítve hosszan vándorolt,
Véres csatáknak kereszttüzében,
könnyeit nyelve, csapzottan kóborolt.
(Míg egy téli éjszakán megfáradtan,
jeges barlangban aludt fagyhalált.)
Voltam tettes és voltam áldozat. 
Voltam bíró, s börtönre, fogságra ítélt. 
Voltam gazdag, javakban dúskáló nemes,
kinek szolgák hada leste minden intését.
Voltam tiszt, és voltam közlegény,
császári udvarban utolsó cseléd,
s voltam herceg, báró és jó király,
ki szerette, s becsülte háza, s vára népét.
Voltam itt és voltam ott, milliónyi életben. 
Éltem, szerettem, haltam, szenvedtem,
s mégis újra és újra születtem, ébredtem.
Voltam, és leszek. Tudja csupán a Mindenható,
a nagy Isteni tervben mikor mit játszunk,
nyerünk, veszítünk, vagy tapasztalunk,
az örvénylő tölcsérben hol, s miként vagyunk.
S hogy ki vagyok most? Ki e sorokat rója?
Minden vagyok, minden múltbéli titkok tudója.
Vagyok emlékező, ki bátran tekint a múltba,
s vagyok figyelő, aki épp e jelent írja.
Életünk és sorsunk csillagok őrzik hangtalan,
s írjuk krónikánk, Mi a Földön mindannyian.
S egy pillanat csupán, egy röpke gondolat,
ahogyan életünk perdül-fordul, szalad.
S egy utolsó, apró villanásban, eltűnünk a múltban, 
s létezünk a végső igazságban, az Örök ‘valóságban’.

(2020.)