A dombok oldalán a kék kökény 
csendben kinyílott s úgy mereng ma itt, 
mint folyókon az alkony, vagy a lány, 
ha dédelgeti látomásait. 

Körötte minden tűz, meg láz-piros 
sejtések közben várja a tavaszt. 
S ő reá már a nyugtalan szívű 
nyírségi szél virágot is akaszt. 

S lengeti, mintha szoknya volna mind 
s játékosan, mint csók előtt a kar 
birkózik könnyű, kis tusák között 
a kacér szél, a barka húsú gally 

s néma erővel, mint a szerelem. 
Nagy messziről, mint egy Rodin-szobor 
felível és a csók mozdulatát 
jelképezi már a kökénybokor, 

az egyetlent, az örök-életet, 
a tél után a tavasz kezdetét, 
s mintha csak tudná, védőn hull 
a titkot őrző hamvas messzeség. 

H-B-megyei Napló, 1960. július 31.