A dombok oldalán a kék kökény
csendben kinyílott s úgy mereng ma itt,
mint folyókon az alkony, vagy a lány,
ha dédelgeti látomásait.
Körötte minden tűz, meg láz-piros
sejtések közben várja a tavaszt.
S ő reá már a nyugtalan szívű
nyírségi szél virágot is akaszt.
S lengeti, mintha szoknya volna mind
s játékosan, mint csók előtt a kar
birkózik könnyű, kis tusák között
a kacér szél, a barka húsú gally
s néma erővel, mint a szerelem.
Nagy messziről, mint egy Rodin-szobor
felível és a csók mozdulatát
jelképezi már a kökénybokor,
az egyetlent, az örök-életet,
a tél után a tavasz kezdetét,
s mintha csak tudná, védőn hull
a titkot őrző hamvas messzeség.
H-B-megyei Napló, 1960. július 31.