A nyárfákat, a lombokat 
estelenként ha el-elnézem, 
mikor a fecske párosan 
csapong rőt arany napsütésben, 

s a dűlőutak rejtekén 
a szél fakó pipacs-színt lenget, 
szoknyák azok, szép titkai 
az én örök-egy életemnek, 

akkor tudom, ez a hazám, 
s a szó szelíd parázzsal éget, 
s akár a lepke könnyű lesz 
és szárnyalni indul a lélek, 

s belengi mindazt, amitől 
értelmet nyer és testet öltött, 
és sokasodnak tízezer 
mezítlábas, paraszti ősök. 

Vélük és bennük nőttem én, 
árnyékként mindig a fénynek, 
arcom, szemem, szívem, szavam 
így lett egy része az egésznek, 

s hogyha még tudok vallani, 
azért teszem, hogy róluk szóljak, 
s olyan csendesen, mint ahogy 
a kiskapukban csókolóznak… 

II.

A nagyapámat, néhai 
született Boda Pétert én már 
nem ismertem, de a híre 
apám szavában mindig szétszállt. 

Ötven éves volt, kőkemény 
cselédember, tatár-szláv fajta, 
nevét, hogy ő is élt, talán 
egy cselédkönyv, ha számon tartja. 

A temető sincs meg ma már, 
ahová akkor eltemették, 
jeltelenné vált sírhelyét 
búzával, rozzsal bevetették. 

Dolgozott: szántott, aratott 
és költözködött minden évben, 
hontalanul, hazátlanul 
vándorolt három vármegyében. 

Hátán volt háza, kenyere, 
két karját mindig bérbeadta, 
s már mehetett, vétó se volt, 
ha a parancsot megtagadta. 

Zsákolt egész nap akkor is, 
mikor már nem volt többé másnap, 
meghalt s titkokat ragyogott 
az augusztus végi vasárnap. 

III.

Apám megjárta Kanadát, 
kivitte álma és reménye, 
aztán hazajött s ráhajolt 
ő is a kopott kapanyélre. 

Hazája nem volt, éppen úgy 
járhatta volna a világot, 
de mégis tudta, hogy e föld, 
mikor a harmat szétszivárog, 

valahogy más, mint odakint, 
és itten van az apja sírja, 
s hajnalban ha a búzaföld 
zengeni kezd, mint a pacsirta, 

titkokat beszél, és lehet 
valóság még a fojtott álom, 
mely úgy rejtette el színét 
csak a lázadó pipacs-száron. 

Ő is így rejtette hitét, 
s hogy valóság lesz, sohse hitte, 
hiszen ott árnyalt mind a múlt 
amit kiszabtak őseikre, 

s ha sejtette is, aminek 
viharát már szelek jelezték, 
csak ösztöneiben, ahogy 
a tavaszt megérzik a fecskék… 

IV.

Ülök az álmok végtelen 
világra szabott mélységében, 
És figyelem e kis hazát 
az augusztusi napsütésben. 

Fecskepár leng, ing, föl-le itt, 
páros játékuk titka fénylik, 
köröttem fény, fény, csupa láng, 
s örvénylik fel egész az égig. 

Micsoda hév, tűz csók-meleg 
öröme ragyog itt ma vissza, 
s annyi a szín, hogy szememet 
már mindent látóvá nagyítja. 

Igen, e föld, e nép, e táj 
egy lett, ahogy a sejt a sejttel 
eggyé válik és összeforr 
mindent felejtő szerelemmel, 

s csak azt tudja, hogy végtelen 
erők ura már, teremt, alkot, 
s nemzeni tud egy életet, 
gerincet, agyat, szívet, arcot, 

e nép ma végre ezt teszi, 
s ahogy karjait kettétárja, 
ölelés, áldás, himnusz ez, 
s megszépül benne fia, lánya. 

H-B-megyei Napló 1960. aug. 20.