Az érett évek most özönlenek 
szívem fődé mint kaptárba a méhek, 
s döntik sugarát annak, ami van, 
a létezés színei szinte égnek. 

Keserű, édes, jó meg iszonyú 
emlékek ráznak, mint moraj a házat, 
de tiszta szóval mossa kedvemet 
patyolatként az emberi alázat. 

Harmincon túl már ez a vallomás: 
a férfihitnek valóság az álma, 
a csillogást, a fordított színű 
játékokat az ember kiszitálja. 

Itt állok Csendben, s mint egy nagy folyó 
a hétköznapok mind egybemosódnak, 
s a part fölött konokon, csendesen 
végzem munkáját az aranymosónak. 

Egy-két szemért napokat, éveket 
adok oda életemből cserébe, 
hogy aki egyszer kezébe veszi, 
ne mondjon mást, csak annyit: ez megérte.