Megjelent az Ezredvég irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat XXXIII. évfolyam, 2023/5. szeptember–októberi számában.

Ott ülnek egymással szemben az ebédlőben. Apa és fia. Az apa tekintetével mintha átfúrja a falat, de nem látja azt. Ha valaki belép a helyiségbe, nem fordítja felé a fejét. A fejet, amelyben mérnöki tervek készültek egykoron. Bangalorénak, India jövőnek szánt városának tervei. Csupa vasbeton és funkcionalitás. A modern, fejlett, információtechnológiára épülő társadalom alapjai. A tradicionalitásnak üzent háborúról a természetet nem értesítette a kormány. Persze nem Balu vagy Akira riadtak elő a dzsungelből, csak éppen a rozsda vont tigriscsíkokat a falakra. Hát mit kezdjünk ezzel a barna elfolyással? Az indiaiak nézték és nevettek. Semmit, az bizony már ott van. Hogyan szedjük le? – értekezleteink visszatérő kérdése. Álmos ventilátor reménytelensége a csillogó arcokon. Bevakoljuk. A monszun azt is ledobja. Tényleg, a monszunnal nem számoltunk. Ezek hogy bírják ki? Mint mi Csibi néni kávéját. A takarítónő otthon főzött le egy jó adaggal, befőttesüvegben hozta be a tervezővállalatba, a fülkéjében forralta fel egy kis villanyrezsón és adagját két forintért árulta, míg a büfében négyet is elkértek a dupláért (ott viszont kéz alatt házi pálinkát lehetett vásárolni, literjét kilencven forintért, és mennyivel jobb volt, mint a barna címkés barack, ráadásul ötvenhét fokos). És a földbarna ital színére gyöngyöző buborékok elpattanásával érkeztek a hírek is. Hallotta? A vezérnek új barátnője van. A felesége nem tud róla. Még mindig a régit zaklatja. Nem is gondolná, hogy ki. Csak magának mondom el, ne adja tovább. Ezek Bangaloréban még kávét sem tudnak főzni. Micsoda aspektusai a honvágynak, a hazának!

India a teakultúrájáról nevezetes! – szögezte le szigorúan mérnök kollégám, akit végtelenül fárasztott az elnyúló értekezlet semmibe kanyargása. Ha innen nézzük, akkor mi még a középkorban rekedtünk meg. Aranykanna filteres tea. Akár a „darjeelinget”, a „kínait” vagy „grúzt” vesszük, ugyanolyan fűízű mind. Amint nekünk is teljesen mindegy, mennyi ideig ülünk itt, csak az a fontos, hogy kiteljék a munkaidőnk, és a fizetés mellett felvegyük a napidíjunkat dollárban. Mennyi is van már a BC számlánkon? Ez jár a fejünkben a Csibi néni alakja mellett. „Ne lépjen rá, most mostam fel!” Holott neki az a dolga, hogy nyolcadszor is felmossa a linóleumot, ha összejárják, nem a „kávéüzlet”. Nekünk pedig az, hogy megoldást találjunk a rozsdafolt-képződés elkerülésére. Törjük csak a fejünket. Akár még újabb szabadalom is kijöhet belőle. Az pedig sokkal több pénzt hoz, mint a napidíj. Ha az indiaiak szelleméhez mérjük magunkat, akkor pusztai barbárok vagyunk. Mindenki a kasztrendszeren szörnyülködik, holott az a különböző létminőségek rögzítése. A brahman a legmagasabb szint, mert képes a koncentrációra. Ti képesek vagytok arra, tehát a tanulásra?

A tanulásra. A kitűnő mérnök, mint apa állandó harcban állt emiatt a fiával. Indiában a fiatal generációnak nagyon nagy a fogékonysága a tanulásra, hiszen ez az a mód, amellyel kitörhet a kasztrendszerből, de még inkább a nyomorból. Bangaloréban az indiai Szilícium-völgyet építjük. Neked, aki a snapszer utolsó előtti körében pontosan tudod, mi van még a kézben, hatalmas tehetséged van a kibernetikához, az csupa játék és fantázia, csak egy kis fáradsággal meg kell ismeri a matematika szabályait. Arra szolgál a tanulás. Nem értem ezt a rengeteg egyest az ellenőrződben. A fiú kis fáradsággal megismerte a matematika szabályait, nagy fáradsággal leérettségizett, és valóban programozó lett egy a kilencvenes évek elején beindult vállalkozásnál.

Ó, boldog kilencvenes évek! A rendszerváltás időszaka ez, a nagy reményeké. Mindenki választó és választható. Lekerült a diktatúra fojtása a független mindennapokról. A parlamentben is szabad zsidózni. Ott különben afelől bontakozik ki a pluralizmus első nagy vitája, hogy legyen-e korona az új címeren, vagy ne legyen? Szerencsére meg lehet nézni a múzeumban, hogy fest nemzeti ékünk, mert még 1978-ban visszaadták az amerikaiak. Hogy miért került egyáltalán hozzájuk? Hatalmas lehetőségeinket szimbolizálja, hogy itt ellopható még a Szent Korona is. Na de most már a „fogyasztó a király”, és bárki fogyasztó lehet, aki bekerül a Parlamentbe, megnyeri a lottót, vagy káeftét gründol. Hogy mihez kezd az, aki munkanélküli lett, vagy kényszernyugdíjas? „Mosolyogjon!” – ajánlja az emigrációból hazatért Bethlen gróf. A nála pragmatikusabbak szerint vállalkozni kell, nem siránkozni. Csak csináljuk, és menni fog a munka. A McDonald’s, az is hatvan dollárral kezdte, a Bill Gatesnek meg egyebe sem volt egy árva egérnél…

A jövő iparágában mindenesetre komoly munkaerőkereslet mutatkozott. Mérnök kollégám azonban szorgalmazta, hogy a fia ne elégedjen meg saját kreativitása babérjaival, hanem járja ki az egyetemet is. Most ugyan többet keresel nálam, aki negyven éve dolgozom, de hidd el, a szakmai önérzet mindennél fontosabb. Ugyan, apa, könnyű volt neked ott Indiában szakmai önérzetet szerezni. Ott, ahol az iskolai tanulmányok szanszkárával kezdődnek, vagyis az elefántfejű Ganésa istennel való szellemi kapcsolatba lépéssel? Ott, ahol a szentségekben lelik meg az élet többi mozzanatának értelmét is, úgymint névadás, első kimenetel a házból, az első étkezés szilárd táplálékkal, az iskola befejezését követő hazatérés, és a vállalat vezérigazgatója bármikor kész arra, hogy hetekre-hónapokra kolostorba vonuljon, mert át kell élnie a világtörvényt? De ha nem tesz így, akkor is érzed, hogy ő birtokában van valaminek, amit leginkább transzcendens nyugalomnak lehet nevezni. A nyugati ember transzcendenciája fanatizmusba fajul, a nyugalmat csak valamely szakma mind magasabb szintű elsajátítása adhatja meg neki. Vagy a szex, csak Indiába ment érted a vezér felesége, apa! Mit tudhatsz te erről? Mindazt, amit elmesélsz róla. Mit meséljek egy ledér, széthízott perszónáról, aki magát a százkarú Sivának képzeli? Vigyázz a nőkkel, fiam!

A fiú vigyázott. Bekvártélyozta magát egy húsz évvel idősebb elvált asszonyhoz. Még olyan szilvás gombócot jó prézlisen, paprikás csirkét, ropogósra vasalt ágyneműt! Mit transzcendens nyugalom, miért nem a csodáról beszélt az apja, amelynek fodrozódása kél egy szempárban hirtelen. Pénz is van a boldogsághoz, rengeteg. A nyolcvanas években még a televízióképernyőn pattogó teniszlabda képviselte a csúcstechnikát, ma, hála a találmányának – amely már szabadalom – snapszerezni lehet a személyi számítógépen, a hálózaton keresztül, két másik bejelentkezővel. Ez a szabadalom kiapadhatatlan forrás! Jópofa, mondta a díva, a monitorra tekintve, de a snapszer az snapszer – snapsszal jó. Szaporodtak a kártyapartik, valóságos játékbarlanggá vált a lakás, négy asztalnál is osztottak. Pálinkagőz kereszteződött a dohányfüsttel, a társaságból többen kedvelték a vastag, koronás szivarokat, így a ház asszonya is. Cuba Aliados? Perezó Carillo. Jókedv harsogott. Neki ellenben a mindent eldöntő utolsó előtti kör már csupa imbolygássá vált: piros király vagy alsó maradt a kézben tőle jobbra? Éjfélkor mindenkinek vacsorát hozattak. Hm. Libamáj rántva, egyszerűen elomlik a szájban. Hű, a bélszín is. Gyerekek, én beérem ezzel a struccpörkölttel. Vörösboros? Ne viccelj, ez madár. Hát, jómadár! Senki ne üsse ki magát, mert még át kell nézzünk a De jó popó bárba is.

Sajnos azonban a konkurencia is árulni kezdte ugyanezt a kártyajátékot, perre ment a dolog és a fiú cége veszített, kiderült, hogy egyáltalán nem is volt forgalmazási joga, ami érthetetlen, hiszen a programot ő maga küldte át az ügyvezetőnek még azon éjjel, amikor befejezte, meg is érkezett a válasz, hogy ezzel megfogták az Isten lábát, akkor most hogy-hogy mégsem, mi ez az egész a szabadalommal, amikor annak ő a tulajdonosa, vagy a cég, vagy együtt, hát, igen, utána sem nézett, hogy is van ez, és hát a cég ügyvédje is csupa mosoly, pozsgás, csak itt írja alá, meg itt, készen is vagyunk, de nem szereti ő sem ezt a sok papírt, kézfogások, mosolyok, még mintha valami újságíró is, de hol is kereshetné, ki őrzi meg egy újságíró névjegyét, mindig a munka az első, igaza van az apjának, a szakma, most meg már arra kötelezi a saját cége, vagyis a bíróság, hogy fizesse vissza a jogtalanul felvett díjakat, több milliót, hol itt a jogtalanság, hisz ő a program fejlesztője meg is tudja mutatni a gépén, de hová lett az az előző gép, gondoljuk végig, keresi is már, nem, azt nem selejtezhették le, hiszen a saját, otthoni PC-je volt…

Időközben mindketten visszavonultunk mérnök kollégámmal az aktív munkától, de szaktanácsadóként még számított tapasztalatainkra a tervezőintézet, amely persze komoly szervezeti átalakulásokon ment keresztül, részvénytársasággá alakult, kisebb cégek váltak ki belőle, hogy konzorciummá is össze tudjanak állni, vagy akár versenyezzenek egymással a nagy közös célért, jól fizető külföldi tenderekért. Kezdetben szorgalmasan látogattuk a vállalati nyugdíjas klubot, de hamar meguntuk, hogy mindenki csak az exvezér magánéletéről, az emelkedő árakról és főleg az anyagi nehézségeiről tud beszélni. Így azután barátom – mert hát az együtt eltöltött évtizedek barátokká formálják a jó kollégákat – felajánlotta, hogy találkozzunk nála, egyedül él, ott nem zavar bennünket senki. Most már Magyarországon is megjelentek a teaházak, csak darjeelingből háromfélét kapni az egyikben. Csütörtök délutánonként jártam fel hozzá tea time-ra, valóságos szertartásrendet alakítottunk ki, a konyhai kredencben sorakoztak a jól záró kis fémdobozok. Én választottam ki az aznapi italt, és a teafüvet bekészítettem a derbyi porcelán kannába, mire felforrt a víz. Ezek után bementünk a hallba, barátom elővette a készlet többi szükséges darabját is a biedermeier pohárszékből és sorban a kerek, rózsafa ebédlőasztalra helyezte. Beletűnődtünk a bíbor és sárga virágminták közül felkavargó gőzbe, amelyből a társalgási téma megszületett.

Egy ízben azonban nagyon zavartan fogadott a barátom. Mi a baj? Üljön csak le az asztalhoz, majd én készítek mindent. Ne menjek be a konyhába, rémült el. Beázott a szomszédtól és folt éktelenkedik a plafonon? E látvány pedig nem fér össze a rend és a tisztaság uralmával. Nem, a fia alszik a kredencre borulva – részegen. Teljesen kisemmizték. Amellett, hogy elorozták a szabadalmát – jogtisztán persze –, mindenféle papírt elé toltak, írd csak alá, semmi lényeges, belekeverték egy komoly sikkasztási ügybe, ami miatt kirúgták. Polgári és büntetőper folyik ellene, nagy szerelme persze rögtön kitette a szűrét.

Még szerencse, hogy barátom az indiai export fővállalkozás kapcsán kiváló jogászokkal ismerkedett meg, így nem csekély megtakarításától elköszönve rendezhette a fia ügyeit, sőt, még arra is rábírta – vállalva a tandíjat is –, hogy iratkozzon be a műegyetemre. Így hát szűkössé lett a nyugdíj, igyekezett minél több megbízást elvállalni. Szerencséje lévén, Bangaloréban kínálkozott ismét egy több hónapos építési szakértés, immár rendes fizetésért, hiszen míg a szocializmusban a külkereskedelmi cég által kiszámlázott mérnöknap tíz százalékát, ha megkapta a dolgozó napi díjként, most munkája teljes ellenértéke őt illette, amely után adót fizethetett.

Amikor értesültem hazajöveteléről, gondoltam, meglepem egy újfajta teával, de, ó, boldogtalan kétezertízes évek, lábamat lejártam a negyedikféle darjeelingért. Miközben a Parlamentbe hurcolt Szent Koronát vallásos imádattal övezik – a róla hozott törvény szerint ma is a magyar állam egységét testesíti meg, miáltal minden polgár részese a közhatalomnak – a politikában a kirekesztő, szélsőséges, uszító hangnem mindennapossá lett, ugyanakkor az országot kilökték a fejlődési pályáról, az ezerkilencszázkilencvenes évek dinamikája a demokráciával együtt sutba került, a jobb városrészekben is elszaporodtak a hajléktalanok, az ínyenc vevőkre épülő delikátüzletek sorra bezártak, míg az olcsó boltokban is egekig szöktek az árak. Mindenesetre a szokott időben becsöngetve alig vártam, hogy a hétköznapok szomorú színterei közül a derbyi csészébe töltött aranybarna ital gőze a szellemi lét szférájába öleljen bennünket. Meg hát arra is kíváncsi voltam, vajon most is olyan erősen érezhető-e az ázsiai szubkontinensen a spiritualizmus áradása, mint a régi – legalábbis nekünk szép – időkben, hiszen India azóta valóban információtechnológiai nagyhatalom lett, és „okos” telefonok százmilliói hívják ki versenyre a halhatatlan isteneket a halandó értelemért folytatott küzdelemben.

Egy zavart ember nyitott ajtót. Majd hazajövök a fiamhoz, gondoltam, csak erre gondoltam nap nap után Bangaloréban, nem arra, hogy megkérdezd, mit változott az indiai szubkontinens, mert semmit nem változott, szárazabb lett, lényegükben még nálunk sem változnak a dolgok, csak a technológiai környezet. Leroskadt valami szögletes székre. Hol a rózsafa bútor, a biedermeier pohárszék, a nagypalmettás kasmírszőnyeg? Még a derbyi készlet is odalett, nyilván a tanulmányi költségek hirtelen megugrása miatt. Arra jövök haza, hogy hajléktalanok költöztek be a lakásomba, akik mindenemet ószeresek kezére adták. A fetrengők között – gyere, igyál te is, haver – alig találtam meg a fiamat. Persze, amikor megtaláltam, nem ismert meg. Ne jöjj többet ide, barátom, ez a család összeomlott. Nincs szépség, szellem, amiről beszélgethetnénk.

Hosszú évek múltán láttam utoljára. A hallban ült, merev szemmel, amely meg sem rebbent, amint beléptem. Amikor megszorítottam a kezét, azt mondta, nagyon örül, hogy megismerkedtünk. Szelleme már egy másik létminőségben járt. Ekkor valahonnan előkerült a fia. De hát, utaltam a telefonhívására, hogy-hogy nem jönnek ki a nyugdíjból? Ő miért nem dolgozik? Először értetlenül nézett rám, majd az apja felé fordult, alkoholban szétázott arcát újjáteremtette a szeretet apoteózisa, és sugározva mondta: én mosdatom.