Azok a régi, régi jegenyék, mintha látnám őket most is még,
Sudár törzsük, a lombjuk vetíti rám üzenetét, felette ott volt a kék ég.
A poros és kacskaringós utcán tavasszal fehér magjukat repítették,
Azok a kedves, bőkezű „nagyuccai” jegenyék!  

Fehér törzsükön a magasba, de sokszor felmásztam, 
Anyám szegény meg ott lent próbálta korlátozni a vágyam.
Ma újra, de felmennék szétnézni újra, ha lehetne még!
Szép, sudár „nagyuccai” jegenyék!  

A kacskaringós nagyuccán, az álmos nyári napokon, 
De sokszor lépkedtem, szaladtam árnyékotokon! 
Fel, a magasba azért mindig vágytam, oda, ahol tiszta az ég,
Egyenes, fehér törzsű, szép „nagyuccai” jegenyék! 

Mikor még gyerekként, sokszor tőletek messze jártam,
Már messziről integettetek felém, és süveg lombotokat láttam.
Szemem és kezem simogatta ismét törzsetek, aki nem látott rég,     
Kedves, hű barátaim „nagyuccai” jegenyék!   

És egy fájó, szomorú napon már nem találtam ott közületek senkit,
Néztem a felaprított testetek, mint aki nem hiszi, amit lát itt! 
Barátaim, messzebb kerültetek tőlem, mint az a messzi ég,  
Kedves, és szép barátaim „nagyuccai” jegenyék! 

Vagy hatvanöt éve annak, hogy lehajlott rólatok az ág, 
Messze tűnt veletek együtt már az a gyermeki, csendes világ! 
Álmaimban ma újra ott vagyok veletek, úgy, mint rég, 
Ti kedves, szeretett „nagyuccai” jegenyék! 

Debrecen, 2009. április 15.