elbeszélés

A marne-i csatában, Tannenbergnél, Verdune-nél – sorolják a helyszíneket a veteránok, ahol megsebesültek, vagy valami hőstettet vittek végbe. Néha összehasonlítják a poklokat. Ypern, ugyan, ha ott lettél volna a Somme-nál, és először fordul feléd a tank ágyúcsöve a senki földjéről, te is hanyatt-homlok elmenekülsz. Hanem azután a gránáttölcsérekből ásol védvonalat, látva, hogy a mozgó vaskazánok sorra elakadnak, és belőlük ugyanolyan szegény, sebezhető ördögök kászálódnak ki, mint te magad vagy. Mindezt gáztól vakon, fulladozva? De ha Tangát, Jassint vagy Mahiwát említem, megkérdezik: az hol van?

– Tanganyikában.

– Hogy kerül az ember háborús szolgálatba Afrikában?

– Úgy, hogy 1900-ban az Igazságot és Békét Teremtő Ököl Társasága pillanatok alatt lángokba borította Kínát, lerombolta a vasútvonalakat, a távírókat, és több ezer keresztényt legyilkolt. Mivel a britek nem boldogultak a lázadással, a Kínában érdekelt nagyhatalmak – a történelemben utoljára – egymással együttműködve léptek fel. Én, az odavezényelt német csapatkontingens egyik tisztjeként szembesültem a gerillaháború nehézségeivel is, és nem egy jelentésemben kifejtettem, hogy ez a fajta harc mennyire aláássa hadseregünk harci morálját. 

– Valóban méltatlan hozzánk, lovagias nemzethez.

– De mint a gyarmati hadviselés – azaz a gerillaharc – szakértőjét, 1904-ben Délnyugat-Afrikába küldtek a törzsi lázadások leverésére. Ott aztán rájöttem, hogy harcolni mindig úgy kell, ahogy lehet, és addig nincs baj, amíg a parancsnok ura a helyzetnek. A katonák személyiségére az tesz igazán romboló hatást, ha népirtásra kényszerítik őket. 

– Ne vicceljen.

– A már megtört ellenséget lassú kínhalálra ítélni az ivóvízlelőhelyek elzárásával: népirtás.

– És ön, hogy is mondjam csak, adott ilyesmire parancsot?

– Nem, mert szerencsére egy ütközetben megsérült a bal szemem, valamint mellbelőttek, és Dél-Afrikába küldtek gyógykezelésre.

– Ahogy hallgatom, jobban megnézem, nagyon ismerősnek tűnik. Gangos járású fekete lovon léptetett furcsa, trópusi sisakos katonák élén tizenkilenc márciusában a Brandenburgi Kapu alatt. A szentségit, ön Lettow-Vorbeck tábornok! Mondja már, hogy, mint volt ott a forróságban az oroszlánok és flamingók között? Hogy működhetnek ott egyáltalán hadseregek?

– Az oroszlánüvöltés vége után beállt csendben micsoda hajnal harsan! Míg nálunk hosszasan enyeleg a reggellel, ott egyet nyújtózik, és világos van. Míg itt már hatalmas propagandaapparátussal kell fenntartani a háború iránti érdeklődést békeidőben, ott minden férfi harcos, aki azonnal fegyvert fog, persze nem valami birodalmi eszméért, a haza függetlenségéért, hanem a szomszéd, tehát ellenséges törzsekkel szemben a végsőkig megtartandó területért. A bennszülött harcosok, az aszkarik tökéletesen megtanulták a reguláris fegyelmet, ráadásul őket nem terítették le azok a betegségek, amelyek bennünket tizedeltek. 

1914. augusztus 8-án, amikor is az angol Astraea cirkáló ágyúival lőtte Dar es-Salaamot, elrendeltem a kiképzés és a hadikészletezés fokozását. Kormányzónk, csakúgy a brit Kenya kormányzója még úgy vélte, a háború elkerülhető lesz Fekete-Afrikában. Ámde Nairobi pillanatok alatt megtelt harci vágytól fűtött fiatal telepesekkel, akik fegyverben parádéztak, megszervezték saját katonai alakulataikat, és egyenesen ellenem masíroznak. Kormányunk is válaszolt Dar es-Salaam bombázására, szeptember 20-án Zanzibár mellett a Königsberg hullámsírba küldte a brit Pegasust. 

Egy kiscirkáló elsüllyesztése óriási presztízsveszteség egy nagy birodalomnak: csakhamar három cirkáló zúdult a Königsbergre. Be is szorították a Rufiji folyó mocsarainak mélyére, ám ott parancsnoka, Max Looff fregattkapitány kétszázötvenöt napon át járatta maga körül üldözőit, míg végül két, egyenesen Nagy-Britanniából küldött alacsony merülésű monitor el nem süllyesztette. De még így is hasznát vehettük, leszerelhető ágyúit tábori löveggé alakítottuk, legénysége zöme is csatlakozott hozzánk.

Mármost az én katonai doktrínám tökéletesen megegyezett Looff kapitányéval, hiszen mindketten arra törekedtünk, hogy minél nagyobb brit erőket kössünk le a lehető leghosszabb ideig itt, távol az európai fronttól. Ezért portyákat indítottam Ugandába és Kenyába, ahol a Kilimandzsáró alatti brit területen kitűztem a német zászlót, valamint belvízi haditengerészeti műveleteket is végrehajtattam a nagy tavakon. Nagy-Britanniából kellett ágyúnaszádokat hozni, valamint kétdandárnyi, Indiából átszállított brit és indiai katonát vonultattak fel ellenünk. 1914. november 2-án Tangánál nyolcszoros túlerővel álltunk szemben. Az indiaiakat megfutamítottuk, az angolok eltévedtek, az ellenség három nap múlva már újra behajózott, tizenhat géppuskát, több száz puskát és hatszázezer töltényt hagyva hátra. 1915-ben már jobb minőségű brit alakulatok érkeztek, de felettük is diadalmaskodtunk Jassinnál. Pürrhoszi győzelmünk azonban sok német tiszt életét követelte és aszkarijaim kétszázezer töltényt lőttek el. Takarékoskodni kellett erőinkkel, hogy egy hosszú háború végéig kitarthassunk. 

1916-ban az a Jan Smuts vette át az ellenünk folytatott hadmozdulatok irányítását, aki korábban körmeszakadtáig harcolt a britekkel szemben. Kenyából, Nyaszaföldről, Belga Kongóból és Mozambikból induló erőinek végül egyesülve kellett volna eltipornia kicsiny hadseregemet. A hatalmas fölényben lévő ellenség szinte csak egy kis szafarira indul. Minden terepnek megvannak a sajátosságai, a szavannának is. Mint engedelmes vad, vonjuk magunk után üldözőinket. Eleinte tűrhető az út a vadcsapáson – a nyomunkban –, azután már kevésbé van kijárva az ösvény, végül már nincs is ösvény, csak tövises akác, vércsekaromszerűen egymás felé hajló, háromkampójú ágvégekkel. Ettől a tövistől jobb azonnal megszabadulni, mert ha beleszakad a bőrbe, elgennyed, súlyos fertőzés is következhet, annál inkább, mert a bozótosban leselkedő hatalmas pókok hálóiról leszaggatott döglött rovarok beletapadnak a sebbe. Miközben tehát a britek szolgálatában álló aszkarik megrekednek, szedegetik, piszkálják ki egymásból a feltételezhető végzet e miniatűr nyílhegyeit, megérkeznek az igazi nyílvesszők, és néhány ember torkába fúródnak. Hol az ellenség? Torkolattűz, lőporfüst sehol. Dzsungelkéssel előre egy szakasz! Lelassul a menet, csaknem megáll. Újabb lesvetésre készülhetünk.

Mindent elpusztítottunk, ami üldözőink hasznára lehetett volna. Mi viszont nem szűkölködtünk, mert egy egész marhacsorda kísért bennünket. Hiába szállták meg a britek 1916 szeptemberére a partvidéket és Dar es-Salaamot, a belgák pedig a nyugati területeket, szabadon kóboroltunk a flamingóktól rózsaszínre festett Viktória-tótól – amely a Nílust, az élet folyóját táplálja –, a Fénylő Hegyig, a hóban fürdőző Kilimandzsáróig. 1917 októberében Mahiwánál úgy ítéltem meg, ütközetet vállalhatunk a háromszoros túlerőben lévő britekkel, akik fölött valóban fényes győzelmet arattunk. Kétezer-ötszáz katonájuk maradt a csatatéren, igaz, magunk is érzékeny, ötszáz fős veszteséget szenvedtünk el. Novemberben átcsaptunk Mozambikba, és bőséges élelmiszer és lőszerutánpótlást, valamint rengeteg kinint zsákmányoltunk. Az a nyolc roham, amelyen átestem, igen megnehezítette a hadvezetést. Az aszkarik között természetesen sámán is akadt. De a varázsigék nem segítenek, csak a gyógyszer.

– A malária rohadt egy betegség. A sógorom is elkapta a Duna-deltában, miután – a magyarok helyett – móresre tanítottuk a románokat.

– 1918. júliusában elfoglaltuk Namakura erődjét és a legújabb mintájú puskákhoz, géppuskákhoz, aknavetőkhöz, valamint töménytelen lőszerhez jutottunk. Szeptember 28-án visszatértünk Tanganyika területére, ahol csapdát állítottak nekünk, ezért Észak-Rhodesiának fordultunk, ott november elején bevettük Kasama városát. Ezután délnyugati irányba, Katanga felé indultunk, ahol is egy angol gyarmati tisztviselő tájékoztatott, hogy három napja véget ért a háború.

– Öt éven át csatát nem veszítve tartotta magát! És ha nem kötik meg a fegyverszünetet?

– Minden gerillacsapat fogyatkozik. Minden elveszített ember pótolhatatlan. Minden hajnalkor reszketve eszmélünk: tényleg nem kerített be az ellenség? De még két-három évig tudtam volna tartani magamat.