A neveléshez hozzátartozik a megismerés

Még alig pár hete járunk iskolába. Az elsősök máris ismerősen mozognak a nemrég még ismeretlen világban. Jól érzik magukat. Itt mindig történik valami új. Például, hogy a napköziben ebéd után meglepetés következik.

Tegnapelőtt lepkét röptettünk. Az ujjunkon mozgatott színes pillangók szálltak a tenyerünkbe. Pille, pille, szállj a tenyerembe…

Tegnap nagy színes – reklámújságból hajtogatott – csákóval fejünkön lépegettünk: Aki nem lép egyszerre… 

Már azzal fogadnak: Lesz-e ma meglepetés?

– Ma ti fogtok engem meglepni.

– De nekünk nincs semmink.

– Bizony, hogy van!

– Micsoda?

– Nem ismerem a családotokat. Lerajzoljátok, hogy megismerjem őket? Az lesz a kép címe: Az én családom.

– Én le tudom rajzolni!

– Én is, én is…

Nem felületes kíváncsiságból kérem a rajzokat, hiszen a szülőkkel már sokat beszélgettünk az otthonukról, a családról, a legfontosabbakról tájékozódom. Az érdekel, hogy ők – a kicsik – hogyan élik meg a helyzetüket, a viszonyaikat. Rajzuk talán hozzásegít a velük való bánásmódhoz. 

Rajzolnak. Dani még a nyelvét is kidugja igyekezetében. Halkan zsong a „munkazaj”.

– Én színessel rajzolok.

– Én filctollal. Lehet?

– Én odarajzolom Fickót, mert szeretem. Ő a kutyám.

– Én meg ópapát. Ő a legjobb a világon. És mi hasonlítunk egymáshoz. Lehet?

– Lehet, mindent lehet.

– Ha kész van, mit csinálunk?

– Megnézem mindenkiét egyenként.

Leülök hátul egy üres padba, odahozzák a rajzokat, a mai nap hangulatának élő bizonyosságát.

Dani a kép két szélén elnagyolva rajzolja apját, anyját, testvéreit, saját magát, viszont a kép közepén, az egész teret betöltve, színesen, piros nyelvét lógatva, ott a Fickó kutya. 

Dénes, akit kiskorában nagyszülei neveltek, nem rajzol másokat, apát, anyát sem, csak saját magát és ópapát. Egyformák. Egy kis tojás és egy nagy tojás. Fogják egymás kezét.

– Apa, anya?

– Ja, azokat véletlenül kifelejtettem.

Gábor? Négy „tök” egyforma alakot rajzol. Színesen, széles mosollyal, mintha épp azt tornáznák, hogy terpeszállás, karokat magastartásba. Sorolja, kiket látunk: apa, anya, én és a tesóm.

Egy család – egy akaraton.

Csabának nem kenyere a rajzolás. Egy-két gyors vonással lefirkantja apát, aztán forgathatom a lapot, mert egy másik nézetben egy téglalap közepén – karjait kifeszítve – látok valakit…?

– Kisfiam, ez…

– Láthatod, hogy anya a kórházban, tudhatod, hogy beteg…

Persze, hogy tudom. Az anyahiánynak olykor kínos és látható jelei vannak, ha hatéves az emberfia.

Ági lassan, vonakodva jön. Lapjának bal szélén mosolyog anya, mellette, közel hozzá Ági.

Ketten.

– És apa? Nem rajzoltad le.

– Nem fért oda – és fitos orrát felemelve otthagy.

Apa nem fért oda. De kis távolságot hagyva odafért – egy virág. Két vastag levél közepén egy magányos virág. Se ága, se bimbója. Úgy áll ott mintha mindjárt kisiklana a képből. Ág már a padban ül, egyenes derékkal. Nem mosolyog vissza rám. Bezárkózik. Hatéves kis hölgye.

Otthonosan mozog már az iskolában, majd lassanként az elhallgatott, kimondhatatlan témák világában is. Mert kényelmetlen dolog az apás gyerekek között apáról beszélni, akiért rajong, ám aki fél éve már külön él tőlük. Rajzán a nap sugarai szúrósak, mint a tőr.

Most Anna hozza a rajzát – derűsen várakozva az elismerésre, amit meg is kap.

– Nagyon szép a rajzod Annácska.

Ez egy zárt kötelék. Három ember, három virággal. Mosolyuk, kitárt két karjuk köti össze őket.

Aztán igazán jön a meglepetés.

Mert Dóri és Ági nem ülnek egymás közelében, hogy megbeszélhették volna, mit rajzolnak, mégis, Dóri rajzán is megjelenik a virág. 

– Elmondod, ki vannak a képen?

– Ez én vagyok, ez anya, ez a nővérem, ez meg a kistesóm. Akartam apát is, de „mi” elváltunk és leradíroztam.

– És itt ez a virág?

– Azt csak azért rajzoltam, hogy szebb legyen.

Aztán leckét írnak. Vigyázva húzzák a vonalakat, hogy piros pontot vihessenek haza. Meg akarnak felelni a felnőttek elvárásainak. Igyekeznek.

Nekünk is ezt és így kellene viszonoznunk, hogy az ő reményeiket beváltsuk őszinteséggel, tapintattal, szelíd kompenzálással, vállalva őket, mert lerajzolják, akit szeretnek, ám van, akit „véletlenül” kifelejtenek, és a távollévők hiányát virággal jelzik, hogy (a látszat) szebb legyen.

Bánásmód?

Míg ismerkedünk, én tanulok tőlük.