A történet eleje visszavisz az én gyermekkoromba, amikor Nanónál,- apai nagyanyámnál- kellett nyaralnunk, a bátyámmal. Kellett, – mondom, – mert nem szívesen mentünk hozzá. A Nanó szigorú mama volt. Szerinte, mi elkényeztetett, finnyás, kákabélű gyerekek voltunk, akiket meg akart nevelni.

– Majd én megmutatom, hogy itt nem fogtok válogatni! Amit főzök sorjában, azt kapjátok. Ma, tökfőzeléket.

De nekünk bizony hiába mutogatta, a főzelékes tálat, hiába fenyegetett, hogy estig nem lesz más, mi bizony éppen csak szétkentük az ételt a tányéron, ímmel-ámmal eszegettünk az ebédből.  Vacsoráig hosszú még a nap, hamarosan megéheztünk.

 -Várjuk ki, amíg enni kapunk! -mondtam Lalinak, aki azzal ijesztett meg, hogy mi lesz, ha a déli maradékot kapjuk?

-Akkor éhen halunk!

 Így lettünk mi tolvajokká.

Kilestük mikor Nanó vendégségbe ment, akkor óvatosan lopakodva bementünk a spájzba, ahol friss házikenyerek sorakoztak a polcon. Alattuk zsírosbödön, a másik oldalon, hosszú sorban a télire eltett lekváros üvegek csábítottak lakomázásra. Lali a felfedezők izgalmával nézelődött.

-Együnk lekváros kenyeret! Felállt egy lépcsős kicsi létrára, és leemelt egy kívánatos baracklekvárt.

Akkor látta meg az üvegek mögött az ajándékkinézetű csomagot.

Egy doboz alakú, selyemszalaggal átkötött, titokzatos csomag.

  – Hát ez meg mi lehet? – és már húzta is, kifelé a befőttesüvegek mögötti rejtekéből.

  – Mit kerestek ti itt! -Nanó kiáltott ránk. A nagy izgalomban észre se vettük, hogy ott áll az ajtóban. Nem tudtunk felelni, mert a csomag szétcsúszott, magától kibomlott a Lali kezéből.

  Tartalma elénk borult. Borult? Inkább csúszott, omlott. Azt néztük. Dobozából kisikló csoda volt

   Rugalmas, élő, laza, könnyed, ”egyszervoltholnemvolt” mesebeli, rojtosszélű, fehérselyem vállkendő.

  Egyáltalán nem illett a spájzi kenyerek, almák, hagymák hétköznapi közönségéhez.

  -Ó, ti semmirekellők! – a Nanó suttogásától meg lehetett ijedni.

 -Kifelé innen nincs itt semmi keresnivalótok. Meg ne lássalak itt még egyszer benneteket!

 -De Nanó, -kíváncsiskodott volna Lali,-miféle szépséges…

  -Csönd! Egy szót se halljak! Ez a …dolog, nincs. Nem láttátok. Felejtsétek el 

  Akkor a kendőt összecsavarva, köténye alatt vitte valahová, talán új, titokzatos rejtekhelyére, amiről csak ő tudhatott. 

Azt hittük, ezután még szigorúbb lesz. -féltünk is ettől, – de nem. Vagy mi szeppentünk meg, vagy ő lett engedékenyebb a kipattant titka miatt, de sokkal megértőbb lett, mint azelőtt. A kendőről nem mertünk kérdezősködni. Lassan el is halványult az emléke.

 Nem jártunk már a spájzba ennivalót lopni. Nanóka érdeklődött, hogy mit szeretnétek ebédre, mi megkérdeztük, hogy miről lehetne szó? Nanó elgondolkozva sorolta fel az ujjain:

    -Vaníliás hideg almaleves, palacsinta, mákos guba , madártej, csokis piskóta, lekváros bukta,…Mi akkor töprengést színlelve, szerényen azt feleltük, hogy nem vagyunk mi válogatósak, ezek közül azt készítse , amelyiket ő akarja,-mégis talán palacsinta…

 És az is lett.

    Sok év múlva derült fény a kendő titkára. Egy nagytakarítás alkalmával. Amikor mindent kihordtunk szellőztetni az udvarra, akkor esett ki, a matrac és sodrony közül, a földre. Felemeltem, ráismertem. Még őrizte régi szépsége nyomait, még siklott, még omlott. De már nem ragyogott. Kikezdték a molyok.

 Nanóka kikapta a kezemből: -Ó, – mennyit kerestem! Hol rejtőztél te! Istenem, a Józsi kendője!

  Majd kérés nélkül elkezdte a történetet:

-Mindig titkoltam nagyapád elől, ide-oda dugdostam, meg ne lássa, hogy őrzőm, – aztán egyszer csak nem jutott eszembe, elfelejtettem, hogy hová is tettem. Lám, lám, most meg már tönkrement. Nézd csak, nem gyártanak már ilyet, milyen kár, kiment a divatból.

  Simogatta, széthajtotta, rázogatta, vizsgálgatta a kendőjét.

  Míg forgatta, – mint a nyári hó, -úgy hullottak abból a molyrágta selyemszálak.

  Nanó leült a kerti padra, a kendőt a térdére terítette.

-Tizenhét éves koromban lettem én menyasszony. Nem a nagyapádé, – a Józsié. Nagy szerelem volt. Józsi egész nyáron sürgette az esküvőt, mert úgy akart bevonulni, hogy előbb legyen meg a lagzi.

    De én attól féltem, hogy már asszonyként, nekem addig-míg ő katona lesz, – ott kell lakni az ő házukban. Az ő anyjáékkal? Józsi nélkül? Na, -gondold csak el…

   Azt mondtam a vőlegényemnek, hogy majd megesküszünk, ha te leszerelsz.

   Józsi, az majdnem sirt: -Tán mást szeretsz, már nem szeretsz? Miért?

  De én nem mertem az igazat megmondani, mert neki, az anyja volt az istene. – Az én anyám így, az én anyám úgy. Nem mondhattam meg, hogy én félek ott lakni.   Így lett, hogy, majdnem haraggal vonult be katonának Mai eszemmel azt gondolom, bár mentem volna hozzá, amikor kért! Akkor minden másképpen történt volna, úgylehet.

   Na, de menjek csak sorjában

   Levélben már kibékültünk, de nagyon vártuk a szabadságolást, hogy találkozhassunk. Az lett volna az igazi! Azt írta, hoz nekem  valamit. Valamit, amiről megemlegetem.

    Akkor szombaton már délután felvettem azt a kék pettyes ruhámat, amiben neki tetszettem. Egész estig az órát lestem, amikor be fog toppanni…. egy katona! Elképzeltem, ahogyan átölel! Soha többé nem ellenkezek vele, csak már itt legyen!

    Eljött az este, el a nyolc óra, a kilenc, már mifelénk több vonat nem jön.

   Anyámék már lefeküdtek, apám még morgott is, meddig akarom égetni a lámpát! Nem hallgattam rá. Hadd lássa a világot. Józsi, hadd lássa, várom.

   Ott ültem elgémberedve a széken. Néha-néha felálltam, kinéztem az ablakon, a fejem akkor már, teli rossz sejtelmekkel.   Még az is lehet, hogy elbóbiskoltam, mert megriadtam, amikor éjfél felé megzörgették az ablakot.  -Ki az?! Istenem! Megjött! Itt az én Józsim!

-Ne ijedj meg Ilon, csak én vagyok, Feri.

– Te vagy? Hát Józsi nem jött? Hol van?

 A Józsi legjobb barátja, Feri állt az ablak alatt, rekedt volt a hangja: – Józsi messzire van Ilon! – Ezt a csomagot ő küldi neked, nem tudott most eljönni., azt üzeni, ne felejtsd el, gondolj rá jó szívvel, ha vele történne valami.

    Elgyöngültem: -Messzire? Hova? Mi történhetne vele, hiszen nincs most háború!

    Feri esetlenül gyűrögette a sapkáját

   – Ilon, azt se tudom, hogy mondjam meg, Józsit még szerdán baleset érte, …a lövészeten…szóval Ilonka, Józsi tegnap este, szóval nem bírta ki a sebesülést…….az anyjáék még nem tudják….

   Attól kezdve nem emlékszem semmire. A kimerítő várakozás, a remény, a rémület…Elszédültem.

   Anyámék térítettek magamhoz, – mutatták a kendőt, amit Józsi már nem tudott elhozni. Ferire még rá tudta bízni, így jutott el hozzám. Ez a kendő. Fényesen omló, rojtosszélű, fehércsipkés. A Józsi kendője.

   Azután?  Hát azután is élni kellett.  Feri el-el jött hozzánk, amikor már tudtam erről beszélgetni, együtt emlegettük szegény Józsit.

Aztán eltelt egy év, el kettő is, már nem számítottam magamat az eladólányok sorába. Húszévesen? Feri meg nem tágított ,jött ,feszt jött. . Anyámék is biztattak, milyen rendes ember, – katonaviselt – nem iszós, meg az a meglehetős kis földje is ugye, ami volt neki. Akkor aztán rálettem, – na jó, – hozzámegyek. Ferihez. A te nagyapádhoz.

Te tudod, milyen ember ez a te nagyapád…ezt a kendőt is, elnézte volna, úgylehet. De én, miért, miért se, elrejtettem, eltitkoltam. Ide-oda dugdostam, nehogy keze ügyébe kerüljön. Attól féltem, nagyapádnak nem esne jól, hogy még mindig Józsi jár az eszemben. Olyankor nézegettem csak, ha ő nem volt itthon. Ő meg, -nem kérdezte. Lehet, hogy nem is tudott róla. Pedig, -hej, – de sokszor elővettem. Ha bajosan folyt az életünk, arra gondoltam, hogy bezzeg Józsival……- na, szóval ábrándoztam. Pedig, ki tudja, milyen lett volna…… Meg-megsiratgattam azt, hogy Józsi haraggal ment el. Bánatomat a kendőbe, belesírtam nagy titokban.

  Nanó megsimogatta  titkolt kincsét. Elmosolyodott.   Rám nézett: -Tudod mit? Gyere mutassuk meg nagyapádnak, emlékszik-e még rá.

 Feri papó éppen megtömte hajlós szárú kispipáját, jólesően szívott egyet rajta: -Azt hitted, nem tudok róla? Ej be’ jól tevéd, hogy sose viselted, hékám! A templomba is csak abba jöttél, amit tőlem kaptál galambom, abba piros rózsás kendőbe, igaz-e?

Papó cinkosan rám hunyorított:- Jó asszony a te Nanód, csak, legyen  mellette  valaki, aki vigyáz rá. Nem mondom, kellett hozzá e’kkis türelem. Csakis, hogy el ne veszítsem, ebben a forgandó szerencséjű világban. 

Azután, szigorúan, mintha bárki is ellenkezni akarna véle, még hozzátette:

   –  Holtomiglan-holtáiglan! Úgyám, hékám.