A TERMÉSZETHEZ

Szeretem a füvet, a madarat, a mezők virágát,

A lelkemhez ölelem a nádast, és az erdőnek fáját.

Nézem a szép folyót, és szépségét csodálom nagyon,

Őrzöm, vigyázom, és másoknak, ha lehet, meghagyom!

Rám a füvekből az ékszergyík felnéz,

Olyan e látvány nekem, mint egy csepp méz. 

Szeretem a repülő madár feszülő ívét, 

Mert így üzen nekem a természet ismét. 

Letérdelek most a csillámló vizeink mellett,

Imát fogalmazok most mindannyiunk helyett. 

Íme, itt hömpölyög előttem a Duna és a Tisza, 

Édes simogatásával fog körül folyóink habja! 

Futnak, hullámzanak és így jönnek közel hozzám, 

Más népek bánatát is mind ide mossák. 

Hozzák az emberek évezredes bánatát, gondját,

Időnként meg az embereket azért kérdőre vonják. 

Hegyekre hágok, megyek mindig az ég felé,

Szememben a nappal török mindig felfelé! 

A magasban úgy érzem, megszűnik a lelkem gondja,

 Felfelé haladva nem torpanok meg soha!

Ott fenn aztán a hegyen kitárul az emberi elme,

Szinte béklyóimtól ment meg az éter szelleme. 

A csúcson már rám süt a fénysugár, a tiszta,

És úgy iszom a fényt, mint a fák levelének kloroplasztisza. 

Debrecen, 2010. december 7.