A REFORMÁCIÓ 500. ÉVE

Megjelent a MARCZIUS TIZENÖTÖDIKE című kulturális folyóirat 2017/9-10. számában.

Ha a római katolikus egyházra, mint ókori jelenségre tekintünk, a reformációban a középkor hangját kell meghallanunk. Az ókori Rómát is egykor elsüllyesztő hedonista, sőt profán életvitel, a puha testű, felékszerezett hetérák és a pihenni már csak arannyal átszőtt párnán tudó szibariták blaszfém világával szembeszegezett aszkézis felkiáltását. Jelenjen meg előttünk a kép, amint Borgia Sándor pápa, megválasztását követően számtalan gyermeke élén bevonul a Vatikánba, vagy amint az ő fia, a fél Itáliát szörnyű terrorban tartó Cesare, saját húgával enyeleg, vagy amint a reneszánsz szellem egyik legkimagaslóbb képviselőjének tartott Machiavelli, mint az eszményi kormányzást megvalósító fejedelmet állítja elénk ezt a szörnyeteget. És jelenjen meg a reformáció válasza:

„A kálvinizmus uralma, abban a formájában, ahogyan a XVI. században Genf és Skócia, a XVI-XVII. század fordulóján Németalföld nagy része, a XVII. században Új Anglia és egy ideig maga Anglia ismerte, a mi számunkra az egyén feletti egyházi ellenőrzésnek egyszerűen az elképzelhető legelviselhetetlenebb formáját jelentené – állapította meg Max Weber. – Ugyanígy éreztek vele szemben az akkori régi patriciátus széles rétegei, mind Genfben, mind Németalföldön és Angliában. Hiszen éppen a gazdaságilag legfejlettebb területeken fellépő reformátorok nem azt kifogásolták, hogy az egyház és a vallás túlságosan ellenőrzi az életet, hanem azt, hogy túl kevéssé teszi ezt.”

Ha mármost a görög-római kort nem a rendcsinálás optikáján keresztül szemléljük, mint pusztulásra ítélt pogány, élvhajhász időszakot, akkor lehetetlen nem észre venni a szabadgondolkodás, a tudomány, a művészetek, egyszóval az emberi individuum első kolosszális teljesítményeit a történelemben. Amint azt a középkor legjobbjai észre is vették, hiába dúlták fel Rómát a vandálok és hordták szét köveit a derék polgárok és égették el az antik könyvek legjavát a még derekabb keresztény szerzetesek (úgy másfélezer évvel a hírhedt náci könyvmáglyák meggyújtása előtt). Az ókor épített és a szellemi öröksége azonban egyaránt olyan hatalmas volt, hogy azt teljes egészében nem lehetetett elpusztítani. A hajnalodó középkori Európa tehát belefáradva a barbár tombolásba – amelynek végbevitelét nagyban megkönnyítette a kiváló római úthálózat – belefogott a megismerésébe, így jöhetett létre a román stílus, a kánonjog és skolasztika.

Ebből fakadt azután a kereszténység egyre ambivalensebb viszonya az antikvitáshoz, amelyet par excellence elítélt, ám mégsem létezhetett nélküle. Innen az a már szinte mágikus tisztelet, amellyel Dante Vergiliusnak és az ókor „pogány” nagyjainak adózott, és amely csak fokozódott a quattrocentoban és a cinquecentoban, mígnem az anyagi és technikai fejlődés mellett a szellemi fejlődés is utolérte az ókorit, nem utolsó sorban a vallás gátjainak áttörésével. Ez persze aligha lett volna lehetséges, ha a főpapság – a műalkotások legfőbb megrendelőjének – szemlélete nem profanizálódott volna jelentős mértékben. Ugyanakkor az új (vagy régi?) szemlélettel, az antik (szabadság)érzülettel szembeni kisebbségi érzések is egyre erőteljesebben és mind szélesebb rétegekben érlelődtek, így a feltörekvő polgárságban. A polgárok az önálló cselekvésből fakadó intelligenciájukkal, egyszersmind a feudális uralkodó réteg hitelezőiként felmérhették a vallásos ideológia és az oktatás kézbentartása, valamint a gazdasági-politikai hatalom összefüggéseit. Így állhatott elő az a helyzet, hogy míg a Luther nevével fémjelzett reformmozgalom lényegében a feudális uralkodó osztály katolikus egyházzal szembeni térnyerésének eszközévé vált (az észak-német területeken és a skandináv országokban), a kálvinizmus követői a hitújítás örve alatt valóságos forradalmat vívtak vállalkozási jogaik kiterjesztése mellett a politikai hatalom átvételéért is (Svájcban, Németalföldön és Nagy-Britanniában).

A középkor elmaradott hangja tehát a történelemben másodszor is diadalmaskodott az ókori szabadgondolkodás felett, de paradox módon ez összességében nem eredményezett gazdasági-technológiai visszaesést is, hiszen ez a hang ezúttal nem valamely visszahúzó társadalmi erő, hanem a vállalkozás és a kereskedelem szabadságáért küzdő, feltörekvő osztály ideológiája lett. Ennek az osztálynak a tagjai ugyanis Isten nevében szorgalmasan munkálkodnak, hogy uralmuk alá hajtsák a világot:

„Elindultam e csodaszép völgyben, titkos gyönyörűséget érezve, ugyanakkor gondokkal terhelten, hogy mindez a sajátom; ezen ismeretlen ország királya és ura vagyok, jogom van tulajdonba venni, és ha átruházható, teljes mértékben birtokba vehetem, mint Anglia bármely földesura – olvassuk Defoe Robinsonjában. – Láttam itt bőséggel kakaófát, narancsot és citromot, de vadon nőttek és alig hoztak gyümölcsöt, legalábbis akkor. Mindazonáltal a zöld citrom, amelyet leszedtem, nemcsak igen kellemes volt, hanem egészséges is; nedvét vízbe facsartam s a hűvös ital nemegyszer felüdített.

Úgy láttam, elég munka lesz mindezt begyűjteni és hazavinni. Elhatároztam, hogy raktárt alakítok ki, ahol szőlőt, citromot és narancsot halmozok majd fel, és ellátom magamat a száraz évszakra, amely tudtam, hogy közeledik. […] Alázatos és szívbéli köszönettel fordultam Istenhez, hogy megismertette velem, már amennyire ez lehetséges volt, hogy e magányos állapotomban sokkal boldogabb lehettem, mint a társadalmi szabadság állapotában és a világ minden élvezetének birtokában”

Így hát az elaggottnak is tekinthető középkori hit- és dogmarendszer nem elsorvadt, mint azt a reneszánsz, a humanizmus és az újkori tudományos gondolkodás szárba szökkenése eredményezhette volna, hanem a kétpólusúvá vált nyugati kereszténységben másodvirágzásnak indult – mindkét oldalon kérlelhetetlen dogmatizmussal és intoleranciával. A gyilkos indulatok a boszorkányüldözések (vagyis az ártatlan nők üldözésének) felújításán túl másfél évszázadon át tomboló vallásháborúkat követeltek. Európának a népvándorlások korához hasonló megrázkódtatásokat és etnikai változásokat kellett átélnie. Elég, ha arra gondolunk, hogy a harmincéves háborúban a keresztény országok olyan hatalmas hadi potenciállal dúlták egymást, amellyel az Oszmán birodalmat többszörösen is ki lehetett volna söpörni Európából, ugyanekkor Németország népessége legalább húsz százalékkal lecsökkent, miközben csaknem teljes női lakossága az idegen zsoldosok szexuális prédájává vált. Ezt a traumát évszázadokig, sőt – egyes társadalomlélektani megközelítések szerint –, egyenesen a nácizmus térhódításáig nem heverte ki Németország.

Annyi bizonyos, hogy a reformáció következtében, de legalábbis azzal összefüggésben új törésvonalak alakultak ki Európában. Nagy vitákat vált ki annak a megítélése, hogy a harmincéves háború valóban vallásháborúnak tekinthető-e, merthogy abban katolikus hatalmak szövetkeztek a protestánsokkal saját hittársaik ellen (és fordítva). Holott a hangsúly arra esik, hogy a középkori vallásosság a politikai hatalom megőrzését, mint fő célt szolgálta – az olyan hitújítók, mint Savonarola vagy Jean Calvin esetében különösen –, amely, ha veszélybe került, bármikor öncéllá válhatott. Emiatt fulladt kudarcba minden tiszta szándékú hitújítás a cluny-i reformtörekvésektől Luther fellépéséig.

„Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy – hacsak nem dúskálnak a fölöslegben – mindazt, ami az élet fönntartásához szükséges, tartsák kötelességüknek házuk népe javára fordítani és semmiképp se pazarolják búcsúkra” – hirdette Luther és ezzel akarva, nem akarva megkérdőjelezte a római pápa ex chatedra csalhatatlanságát, egyszersmind politikai – és éppen a búcsúcédulák árusításával tovább növelni kívánt – gazdasági hatalmát. Szavaiból persze a praktikus német fejedelmek rögtön „kihallották” a füleiknek kedvező programot, azaz az egyházi javak kisajátítását, valamint a vallás felkarolása révén a lelkek feletti – tehát a politikai uralom megerősítését szolgáló – hatalom megragadását. Hiszen a XV-XVI. századból fennmaradt építészeti emlékek, pompás katedrálisok, ragyogó paloták és várkastélyok csak az uralkodó osztály életviszonyairól, esetleg nézeteiről, felfogásáról tanúskodnak (mint például a reneszánsz enteriőrökben gyakorta látható „ideális város” ábrázolások), a nyomornegyedek és a földbeásott kunyhók, amelyben a lakosság zöme élt, az enyészeté lettek. A közszellemet babonák és hiedelmek szőtték át, riasztó sötétségét a szörnyű betegségektől, a háborútól és a korai haláltól való félelem csak fokozták, így az a közérthető módon felkínált vallásos megváltáseszméknek valóságos táptalaját jelentette. Ekképp a humanizmus és a tudományosság eszméje (ami nem tévesztendő össze az anyanyelven nyomtatott bibliák, hitvédő traktátumok és kalendáriumok terjesztésével) nem válhatott széles körben támogatott társadalmi mozgalommá. A reneszánsz ember, aki – céljait a magasabb etikai eszmények elérésében és a mindentudásra törő értelem kiteljesítésében találja meg, így nem érheti be a vallás szurrogátumával és – vállalja az univerzummal való szembenézést a végső kérdésekig, mai, felvilágosult korunknak is igen ritka alakja.

Az elmúlt 500 évben hatalmas társadalmi és technológiai változások következtek be a világban, így a vallás és a politika szétválasztása, a demokratikus politikai rendszerek kialakulása, a csúcstechnika megjelenése a mindennapi életben és az információáramlás felgyorsulása. Az emberi természet, lélek és felfogóképesség mindezt nem tudta követni, már csak azért sem, mert az új középkor eszméit tömegkultúrává formálták a biztos üzleti alapokra helyezkedett egyházak, köztük a protestáns felekezetek, amelyek az egyre modernebb tájékoztatási(nak nevezett) eszközök alkalmazásával adaptálhatóvá tették magukat újabb és még újabb korokhoz, olyannyira, hogy ma már emberek százmilliói hihetik azt, hogy az idők változása éppen az ő tevékenységüknek köszönhető.

Paradox módon a mindennapi megélhetésért való küzdelem lanyhulása – vagy teljes mértékű elmaradása – nemhogy nem tette boldogabbá az embereket, de életre hívott egy sor korábban elképzelhetetlen jóléti betegséget. Világossá vált, hogy az anyagi jólét önmagában nem lehet az emberi élet célja. A reformáció 500. évében nem boldogabb a világ, mint hajdanában – de nem is boldogtalanabb. Szociálpszichológiai szempontból teljesen átalakult az emberi célok szerkezete, eltolódtak a tevékenységi preferenciák, megnőtt az élvezetek szerepe, miközben azok mérhetetlenül elmozdultak az „új” iránti igény irányába, holott lelki receptoraink változatlanok maradtak. Napjaink protestantizmusának tehát szembe kell néznie azzal, hogy az új középkor visszahozhatatlanul véget ért, feladata immár nem tekintélyelvű politikai öncélok kiszolgálása, hanem a reformáció létrejöttét indokolttá tevő utilitarista funkciók gyakorlása. Méghozzá szeretetteljes szolgálat révén, amely közösséget épít és tart össze, azoknak az embereknek a közösségét, akik céljukat veszítették vagy hátrányos helyzetbe kerültek és már lemondott róluk a társadalom – noha, még az ókorban, nekik címezték az evangéliumokat.