Nyolcvanéves Derecske Labdarúgó sportja Részlet: 35- 39. old.

A derecskei futball első korszakáról, és az ő pályafutásáról beszélgettünk Sági Tiborral, aki kisdiákként már kapcsolatba került a helyi sportélettel és a derecskei csapat játékosa volt – kisebb megszakításokkal – 1957-ig. Elevenítsük fel a gyerekkori emlékeket a családról.

Édesapám csendőr volt, Berettyóújfaluban születtünk mind a hárman, én és a két bátyám László és Béla, ők is sportoltak. Családunk Derecskére költözött mikor László elkezdte a középiskolát, én akkor hatéves voltam. A Pogányvárosban laktunk.

Első emlékei a sportról, futballról?

A bátyám középiskolás korában már futballozott az iskolai csapatban. Mikor hazajött már kijárt az edzésekre és rövidesen bekerült a MOVE-ba. Mi is kijártunk az edzésekre, mérkőzésekre, folyamatosan bekapcsolódtunk a játékba, labdázgattunk. Mérkőzéseken labdaszedők voltunk. A községben, mi gyerekek egymás közt futballoztunk, úgynevezett mezítlábas bajnokságokat rendeztünk.

Milyen volt ez a mezítlábas bajnokság?

Alakítottunk csapatokat, a község minden részén összeálltak gyerekcsapatok, pl. Sirály, Felsővíg, Kisderecske. A Kálló parton futballoztunk, tavasztól – őszig rúgtuk a rongylabdát, kivéve a nyár azon időszakát mikor az aratási munkák zajlottak.

Milyen sportolási lehetőségek voltak az 1930-as években a helyi ifjúság számára?

Az elemi iskolában a testnevelés órákon, de működött az iskola keretein belül sportkör – ami azt jelentette, hogy tanítás után kimentünk a sportpályára és két órán keresztül atletizáltunk, futballoztunk, kézilabdáztunk. Az elemiben már rendeztek sportversenyeket, amelyen érmeket, tárgyjutalmakat nyerhettek a gyerekek – ez egy jó kezdeményezés volt, mert ösztönözte a fiatalokat a jó teljesítményre, volt célja a versenyeknek. A levente korú ifjak számára volt egy sportszakasz, ők nem kaptak általános levente kiképzést, nem az alaki gyakorlatokkal, hanem a sporttal foglalkoztak. Működött a községben még cserkészcsapat azon belül is volt lehetőség sportolásra.

Hogy zajlottak a leventeversenyek?

A versenyek országosan szervezett formában zajlottak, volt helyi – járási, megyei és országos verseny, derecskén – mint járási székhelyen – minden évben megrendezték a járási leventeversenyt, ahol összemérték tudásukat a járási fiatalok Nagylétától – Nagykerekiig több sportágban. A versenyek lehetőséget adtak azoknak a fiataloknak, akik nem sportoltak rendszeresen, vagy nem volt lehetőségük. Sok tehetséges sportoló is ezeken a versenyeken bukkant fel. Nekem is volt egy osztálytársam, Bernáth Jóska, aki előtte nem sportolt, elindult az 5000m-es futás versenyszámban és majdnem száz métert vert a mezőnyre, ám a későbbiekben ő sem lett sportoló. Szerintem a mai ifjúságnak is egy ehhez hasonlóan működő hatékony szervezet hiányzik, amely felvállalja és megszeretteti velük a sportot.

Kik voltak az akkori leventeoktatók, szervezők?

VARGA Károly tanító, aki egyben jó magasugró is volt, az iskolában tanított még egy tartalékos főhadnagy Fazekas István, aki leventeparancsnok volt, valamint az akkori testnevelő tanárok.

Térjünk vissza a labdarúgáshoz, Ön még láthatta játszani a Petróczy vezette csapatot, kikre emlékszik közülük?

Pályán már közülük csak néhányat láttam, de többségüket személyesen ismertem. Emlékszem Aranyi Józsefre a háború előtt kereskedő volt, ’45 után iskolagondnok. Az autószerelő Mondák Józsefre, Kállai Jánosra, Benei bácsira és persze Petróczy bácsira a csapat lelkes intézőjére. A következő generációból emlékszem a Magyary testvérekre, Kecse Lajosra, Bús Andrásra, Berényi Ervinre, Tóth Lajosra, Renner Miklósra, Csekő Sándorra, Sági József „Meszes”-re, aki a háború előtt csendőr volt.

Sokszor megfordult a régi futballpályán, hogy nézett ki a ’30-as években?

Kisderecskén a vasút melletti területen alakították ki a játékteret. Kezdetben egy kisebb terület volt bekerítve deszkakerítéssel, azon belül volt egy lődomb, mellette egy szertár a lövész-szakosztály részére. A pálya mellett jobb oldalt állt egy fatribün, ahol kb. 100 ember is kényelmesen elfért egy-egy mérkőzésen. A játéktér körül volt egy szikes talajú futópálya, itt zajlottak a futóversenyek, volt még egy ásott kút betongyűrűkkel, és mindig magas vízszinttel. A pálya Kisderecske felőli oldalán állt Péter bácsi – a pályagondnok – háza. Amikor kötelezővé tették a levente csapatokat, akkor bővítették a pálya területét, akkora hely lett, hogy már egy másik futballpálya is elfért volna.

Kik voltak a labdarúgó egylet segítői támogatói ezen időszakban?

Szervezőmunkájukkal Petróczy Mihály intéző, Berényi Ervin pedagógus, de valamilyen mértékben segített a község előljárósága is. Támogatta a futballt Kofrán Gyula vendéglős, és később Horváth Károly kereskedő. Minden mérkőzésen az előírás szerint jelen kellett lenni egy orvosnak, általában a nagy futballdrukker Székely dr. volt jelen, aki a lövészegylet lövészparancsnoki tisztségét is betöltötte. Térítési díjat soha nem kért – a szabályok szerint járt volna e feladat ellátásáért – ezzel is könnyítve az egyesület működését. Néhány alkalommal Mustó dr. éés Fülöp dr. is ellátta ezen orvosi feladatot. A csapat szertárosa Péter bácsi is sokat segített, ő tartotta rendben a pályát, javította a futballcipőket – szakmája egyébként cipész volt – idegenbeli mérkőzésre is elkísért minket mindig zsákban hozta a csapat felszerelését. A ’40–es években részt vett még az egyesület munkájában Szilvási Sándor fodrászmester.

Az Ön játékos pályafutásának állomásai?

Debrecenbe tanultam tovább a Felsőkereskedelmi középiskolába, diákéveim alatt az iskolacsapattal játszottam a városi középiskolások a KISOK bajnokságában és Derecskén a Leventecsapatban, valamint a MOVE.-ban. A háború előtt a ’40-es években meghívtak a kerületi szövetség által szervezett ifjúsági edzőtáborokba, voltam Ercsiben és több alkalommal Nagybányán.

Kezdeti játékostársak, edzők?

Mikor a felnőtt együttesben kezdtem játszani csapattársaim voltak többek közt: Szodrai Lajos, Kotra Jóska, Somogyi Lajos – a községi előljáróságnál dolgozott – , „Szőrös” Szilágyi, Vajda József, Nacsa Sándor, Magyary Béla, Nagy Imre, Kun János… Az akkori időben több játékos, mint Szodrai, Szilágyi, Szabó Karcsi nyáron a cséplőgép mellett dolgozott egész nap, és utána jött mérkőzést játszani, aki ismeri a cséplőgépet, tudja, hogy nem egy emberkímélő munka.

Nacsa Sándor, hogy került a derecskei csapathoz? Többen említették, hogy nem Derecskén lakott.

A háború kezdete után 1940-ben szökött át Temesvárról a katonai kötelezettség miatt. Már ott is futballozott, a Temesvár csapatában az ottani nemzeti bajnokság I. osztályában. Egy rendkívül jó fizikumú, vidám egyéniség volt, és játékán látszott, hogy képzett labdarúgó. Szakmáját tekintve vasutas volt, így kapott állást a Debreceni Igazgatóságnál a derecskei vasútállomáson. Sajnos a háború áldozata lett, utolsó információk szerint Nagyvárad bombázásakor 1944-ben vesztette életét huszonévesen …

Milyen körülmények között utaztak idegenbeli mérkőzésekre, hogy szervezték a hosszabb utazásokat?

Kezdetben a közeli helységekbe stráfszekéren mentünk, Kun Bandinak és Varga Józsefnek volt egy szekere, erre egy csapatnyi játékos szűkösen felfért. Nagyobb távolságra autóval, vonattal utaztunk. Ezen utazásokból maradt két emlékezetes út is számomra: A háború előtt Nyíregyházán játszottunk, mérkőzésünk után az NYVSC együttese játszott, végignéztük az izgalmas mérkőzést, és ezért lekéstük a Debrecenbe induló utolsó vonatot. Az állomáson már csak a szerelvény végét láttuk és, hogy a többiek integetnek. Öten voltunk Kotra, Szodrai, „szőrös” Szilágyi, Béla testvérem és én. Nem volt elég pénzünk, hogy vonatjegyet váltsunk, bementünk egy állomáshoz közeli vendéglőbe, összedobtunk annyi pénzt, hogy együnk és igyunk valamit. Estefelé a vendéglőbe gyülekeztek a szórakozni betérő helyi iparos családok, elfoglalták megszokott helyüket. Az este folyamán egyszer csak Szodrai elkezdett tapsolni „szőrös” felpattant az asztalra és táncolt. A vendégek felfigyeltek a jó hangulatra és odajöttek hozzánk. , barátságosak voltak velünk együtt ettünk – ittunk reggelig. De a visszaútra továbbra sem volt pénzünk! Felszálltunk a reggeli vonatra és figyeltük a kalauzt, mindig mentünk előre a következő kocsiba, hogy elkerüljük. Mikor az utolsó kocsihoz érkeztünk már Apafánál járt a szerelvény és odaért a kalauz is. Ekkor Szodrai elkezdett tapsolni, „Szőrös” táncra perdült. A kalauz meglepődött, és figyelte „Szőröst”, eközben a vonat befutott az állomásra mi pedig gyorsan leszálltunk. A másik eset is a háború előtt történt. Gy alkalommal Karcagon játszottunk. Petnezázi régi autójával mentünk a mérkőzésre, az autó egyik ajtajánrossz volt a zár nem volt nyitható. Ezért dróttal volt rögzítve. A mérkőzés után hazafelé már sötét volt és a háború miatt az un. Elsötétítés is el volt rendelve. Mondtuk Petneházinak, hogy figyelje az út menti fákat, amelyek jelzőnek fehérre vannak festve, de egyszer kanyar következett és az autó a sekély árokba az oldalára fordult. Pontosan arra, amelyik oldalon a jó ajtó volt, csak körülményesen tudtuk kinyitni a rossz ajtót. Üggyel- bajjal kiszálltunk, majd visszaállítottuk a kerekére és folytattuk utunkat hazafelé.

A háború előtti időkben gyengén szerepelt a MOVE, mi okozta ezt a látványos visszaesést?

Valóban, ekkor „pofozógép” volt a csapatunk, már sokan a fronton harcoltak, és a leventék szerepeltek helyettük. Több játékost behívtak – köztük engem is – egyre kevesebben maradtak az alapcsapatból.

Hogy jött létre 1943 nyarán a Nagyvárad elleni mérkőzés?

A mérkőzést Jeskó Sándor gimnáziumi tanárnak köszönhetjük. Kezdetben Derecskén tanított, később Nagyváradra került, ahol különböző tisztségeket látott el a városbban, így került kapcsolatba a NAC-cal is. Az ő szervezőmunkája folytán jöttek el a váradiak hozzánk. Nagyon jó csapat volt akkor a NAC, következő idényben megnyerte az NB 1-es bajnokságot.

A világháború idején hol teljesített katonai szolgálatot?

1944-ben Mátyásföldre hívtak repülő-gépvezetői kiképzésre, majd a repülőakadémiára vettek fel. Az akadémiát Németországba rendelték, ott angol fogságba kerültem. 1946-ban tértem haza.

A háború utáni derecskei csapatban kik szerepeltek?

Jónás József, Kotra József, Szodrai Lajos, Vajda József, rövid ideig volt Derecskének egy jó kapusa – mert a szoboszlóiak elvitték – Rétvári Gyula molnársegéd Hosszúpályiból. Galambosi Árpád, Tasi Gyula, Kiss József, Magyary Béla, Gyula András, Nagy József kapus, Szilágyi Lajos, Berdisz József, Szabó Károly, Pércsi János, Jónás Gyula („Szárcsa”), id. B. Nagy József, Kun János, Tóth József… Az 1950–es években játszottam még a következő generációval. Tasi Józseffel, Galgóczi Mihállyal, Lakatos Jánossal, Nagy Pállal, kállai Bélával, Varga Mihállyal…

Hogyan alakult a labdarúgó pályafutása a háború után?

Derecske játékosa voltam, szerepeltem a DVSC-nél próbajátékon. Markos Imre volt az edzőjük és jó kis csapatuk volt, ott játszott Komlóssy, Csokai, Sidlik, Nagy Mihály és Tisza András is. 1950-ig a községházán dolgoztam. 1950-ben az államosítás miatt váltanom kellett. Berettyóújfaluba a FÜSZÉRT-hez mentem dolgozni, Eisi Laci segítségével – ő a BUSE-ban futballozott – igazoltam a BUSE-hez. Újfaluban a Határőrség vette át az együttest és egy jó csapatot alakítottak ki azáltal, hogy az ország minden tájáról bevonultattak jó játékosokat. Így került a csapathoz több NB-s játékos Pestről, Petőházáról Kiss, Mosonmagyaróvárról Tasnádi és Perjési Ceglédről, és persze a BUSE játékosai Piskolti és Brünyi kapusok, Kesztyűs Lajos, Katona Béla, Bárczi Ambrus, Kádár Mihály és Kádár Lajos, Eisenberger László … Ebben az évben játszottam Berettyóújfalu színeiben a Magyar B válogatott ellen.

Mikor jött vissza Derecskére?

Az újfalui csapatnak nem sikerült megnyerni az NB III-at, a sorsdöntő mérkőzésen a Debreceni Honvéd ellen egy szerencsétlen öngóllal kikaptunk. Komlóssy lövése Szabó Jóska hátáról pattant a hálóba! Ez a gól a Honvéd győzelmét jelentette, a bajnokság végén ők jutottak az NB II-be mi csak másodikok lettünk. A következő évben átszervezték a Határőrséget, a területi központ Szarvasra került, így a játékosok egy része is ott folytatta, a helyiek pedig maradtak Újfaluban. Derecskén a Gabonaforgalminál kaptam állást és visszaigazoltam Derecskére 1952-ben. 1953-ban letartóztattak államhatalom megdöntésére irányuló szervezkedésért és 6 évre ítéltek el hamis vádak alapján. 1956-ban szabadultam és a foci akkor már nem volt a régi.

Milyen körülmények közt működött az egyesület a háború után? Kik támogatták a futballt?

A ’40-es évek második felében rendeztünk sportbálokat a Kaszinó és a Gazdakör épületében. Tagdíjat szedtünk – Jónás Jóska volt a tagdíjfelelős – ebből vásároltuk meg az alapvető felszereléseket, cipőt, mezt és labdát. Támogatóink voltak: Cseh Ferenc és Tardi Sándor kerékgyártók, Tóth József hentes, Rácz Tibor és Takács Zoltán, Kovács József virágkereskedő, az ’50-es években Kun János zöldséges. 1951-től átvette a csapatot a megalakult Gépállomás Kondor Lajos vezetésével.

Hogyan zárult pályafutásának utolsó szakasza?

19957-ben még játszottam Derecskén, aztán még levezetésként rövid ideig a Debreceni Spartacus szakszervezeti csapatában, alsóbb osztályban.

Debrecenbe, hogyan alakult további életpályája?

1956-ban nősültem, Debrecenbe költöztünk, még kijártam Derecskére játszani. Három gyerekünk született Éva, Béla és Tibor. A fiúk szintén kedvelik a futballt iskolás korukban mindig szerepeltek az iskolacsapatban. Már ők is felnőttek családot alapítottak. Dolgoztam a Bádogos ktsz-ben, már én is nyugdíjba vonultam. Jelenleg Debrecenben élek.

Ezzel zártuk beszélgetésünket, Sági Tibor még ma is szívesen megosztja emlékeit másokkal, nemcsak a futball területén. Sok családot, embert ismer és közismert egykori lakóhelyén. Még ma is szívesen vissza- visszatér régi ismerőseihez Derecskére.” / 35-39. old./