Tankcsapdától a társadalomkritikáig

„Tele van a t…m a reklámmal, ezzel az Amerika lekvárral!”. Üvöltötte Lukács Laci egy „zsibis” magnóból 1993 nyarán, mikor bevonultam a kecskeméti repülőtér kaszárnyájába, az ablakból lógó „öreg” katonák kiáltozása közepette. „Rüszmeteg állatok gyertek, csak gyertek…”. „Sz .. ni fogtok, kopasz köcsögök”, hogy csak a legszalonképesebbeket idézzem. Ebben a finoman szólva is szokatlan és valljuk meg kicsit ijesztő élethelyzetben is (vagy éppen azért) feltűnt, hogy a számomra ismeretlen Lukács dal valami olyasmiről mond véleményt, ami már régóta foglalkoztat (bánt) engem is. A „módszerváltással” érkezett, olyannyira vágyott választójogon alapuló demokráciával együtt megkaptuk annak púpját is, a piacgazdaságon alapuló fogyasztói társadalmat. Ennek a társadalmi berendezkedésnek lényege, hogy a gazdaság motorja a fogyasztás, azaz a vásárlás, vagy ahogy a PG Csoport énekli a „vegye-vigye”! Konkrétabban mi polgárok elzarándokolunk a SHOP-ba, SHOP-ingolni. Ezen tevékenységünk közben megveszünk mindent, ami az utunkba akad. A rendszer szempontjából az a jó, ha azt is megvesszük, amire nincs is szükségünk. Templomba is bűnösen jó menni, hisz akkor lehet feloldozást kapni. A Shop-ba is úgy jó menni, ha fejünk már tele van vélt, vagy valós igényekkel, „vágyakkal”, legalábbis ezt preferálja az iparággá duzzadt reklámszakma. Ezért aztán állandóan bombáznak bennünket a propagandával. Remekül ki van találva, a médiák „fogyasztása” ingyenes, nem kell fizetnünk a TV használatért, rádióhasználatért, cserében „csak” azt a kis békát kell lenyelni, hogy a reklámközöket „jó műsorral ” töltik ki. Egy filmet nem lehet rendesen végignézni, mert 20 percenként, 10 perc reklám jár (+ tíz perc műsorajánló, melynek eredményeként a beharangozott műsortól már két héttel a vetítés előtt hányingere van az embernek). Erre még lehetne mondani, „Ezt dobta a gép!” vagy „így jártál!” esetleg „Eszi, nem eszi, nem kap mást!”. Azonban egyre gyakrabban érzem úgy, (itt szeretném megjegyezni, lassan tíz éve nem nézek TV-t, csak ha muszáj), hogy egyre bicskanyitogatóbb a módszer, a „stílus” amivel meg akarnak győzni bennünket arról, hogy nyugodtan sz…junk a perem alá, mert a WC kacsa ott is hat. A reklám valamely termék, árucikk népszerűsítését szolgáló hirdetés. Ennél a funkciójánál is illene maradni a reklámozóknak. Nem. Az nem elég hatékony, több kell, minden kell, sőt a minden csak „csecse-becse” még annál is több kell! Mi az, hogy a férfiak nem használnak intimbetétet (a jó marketinges mindenkit meg tud győzni)?! A reklám, már egy jó ideje, meg akar változtatni bennünket, a személyiségünket, vak fogyasztót akar nevelni belőlünk, aki társat is a szerint választ, min beszél, mit visel, mit vezet stb.. azaz mit fogyaszt! Egy ideig az az autóreklám volt a kedvencem, mely azt sugallta, milyen buta vagyok én, hogy nem érem fel ésszel, nekem pont egy „olyan” automobilra van szükségem (feltételezve, a buta magyar polgárokat naponta kétszer hívja a bankügyintéző, vegye már ki azt a teméntelen mennyiségű pénzt a számlájáról, mert már ők sem bírják elkölteni). Csak én nem jövök rá, hogy nekem kocsi kell, (na majd a reklám hatására!). Gondoltam ezt már nem lehet fokozni, ennél lentebb nem süllyednek. Naivitásom újra bizonyításra került, nem kellett sokat várnom egy másik autóreklámra (ez késztetett írásra). A reklám egy nőt és egy férfit ábrázol (állítólag olyat amilyen a néző szeretne lenni), akik most „ismerik” meg egymást (madarat tolláról, férfit autójáról?!). A felajzott nő belső hangját halljuk, úgy beállítva mintha a férfi érdemeit, előnyeit sorolná, hogy miért választja Őt gyermekei apjának. A reklám végén derül ki, hogy az autóról beszélt. Magyarul azért választotta a férfit mert „olyan” kocsija volt! Na ezt már, kikérem magamnak! Szerintem az ilyen típusú reklám sérti a nőket (ilyen „számító dögök” lennének, nem szeretném elhinni). Sérti a férfiakat (ilyen „kivagyi hólyagok” lennének, nem szeretném elhinni). „Bocsánat… !” Kis hazánk lakosságának több mint 1/3-a a létminimum alatt él, ennek a rétegnek autó híján már esélyük sincs asszonyt találni? Vagy lopjanak maguknak? Vagy aki csóró ne szaporodjon? Ha ez még nem elég, sért minden embert, mert azt sugallja, hogy ilyen buták vagyunk, mondhatni ilyen gagyi trükkel vásárlásra lehet bírni bennünket. A baj az, hogy nem véletlen ilyenek ezek a reklámok, a reklámpszichológia emlőiből táplálkozó „vérprofi” szakemberek készítik számunkra ezeket a reklámokat, minket leíró kutatásokra alapozva. Tényleg itt tart a globalizáció méhében fejlődő új társadalmunk? Ilyen lett a magyar ember? Mindent le lehet vele nyeletni? Ha igen, majd igyekszem nem meglepődni, ha szembejön velem aaaaaz az „Izomagyú Mikiegér, aki bárkit megöl a kokainért!” , nem beszélve a „néger nő”-ről …

Rékasi Attila