„Lant és Biblia, e két szent barát” – emlékezés Tompa Mihályra

A Gömör-Kishont vármegyei Hanván százötven esztendővel ezelőtt, 1868. július 30-án meghalt Tompa Mihály költő, kora lírájának kiemelkedő alakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, református lelkipásztor. A maga idejében Arany János és Petőfi Sándor mellett emlegették a legnagyobbak között, és noha ez az összehasonlítás erősen túlzónak tekinthető, hiszen reálisan értékelve tehetsége másik két „kollégájáénál” jóval halványabb volt és így elismertségükkel is kevéssé vetekedhetett, velük szemben képviselt egy bizonyos többletet, mely elsősorban a nehéz időkben az olvasók lelki gondozásában, a túléléshez szükséges segítségnyújtásban nyilvánult meg. Mindenesetre talán nem megyünk túlságosan messzire, ha annyit már elöljáróban megállapítunk, hogy arra a döbbenetes mértékű elfeledésre, mely nevét mára sűrű homályba borította, semmiképpen sem szolgált rá. Sokan ezt a II. világháborút követő időszak ideológiájának számlájára írják, az igazság azonban az, hogy már irodalmunk múlt század eleji jeles képviselői is úgy viseltettek vele szemben, mint akik a Léthé vizéből kortyoltak. Hihetőleg ez az írás is hozzásegíthet ahhoz, hogy őt rehabilitálva ne csupán néhány rövid sort legyünk képesek idézni rendkívül gazdag témavilágú munkásságából, ebből némi töprengés és bizonytalankodás után esetleg A madár, fiaihoz és A gólyához címűeket megnevezni tudván, és végre elfoglalhassa méltó helyét a magyar literatúrában.

Tompa Mihály Rimaszombatban született 1817-ben, és bár családja 1665-ben nemességet kapott Lipót császártól, ő a két részre szakadt nemzetség elszegényedett ágának sarjaként rendkívül sanyarú körülmények között töltötte gyermekkorát. Miután italozó életmódot folytató atyját és cselédként tengődő édesanyját egyaránt idejekorán elveszítette, nagyszüleihez került Igricibe, ahol sokkal inkább volt része reggeltől estig tartó munkában és ütlegelésben, semmint jó bánásmódban és kedvességben. Mindazonáltal a felvidéki idegen behatásból kiszabadulván ebben a Miskolc közelében fekvő kis faluban ivódott szellemébe a természet, valamint a magyar néplélek szeretete és ismerete. Tizenöt évesen a helyi nagybirtokos család támogatásával juthatott el a sárospataki kollégiumba, itt záróvizsgáit további nélkülözések közepette és néhány vargabetű megtételét követően végül sikeresen abszolválta.

Tompa Mihályt elsősorban a népi-nemzeti irányzat kimagasló képviselőjeként szokás emlegetni. Korai időszakában az Athenaeum folyóiratban megjelent művek voltak rá leginkább hatással, ezt tükrözi első költeménye, a Mohos váromladékon is. Az ősz vitéz haldokolva idézi fel élete küzdelmeit, önfeláldozását, melyek „jutalma” a száműzetés lett, tragédiáját végül csak hazai földön domboruló sírja és a hálás utókor azt elborító virágai enyhítik valamelyest. A vers eme sorokkal zárul:

Oh hon! hogy hű fiad csak
Akkor jutalmazod.
Sőt még akkor se többet, –
Amidőn már – halott!”

Igazán nagy sikert az Alkonyatkor című rövidke kinyilatkoztatásával ért el. Magam is gyakorta tapasztalom, hogy a természet csodái mennyire elragadó sugallatokat küldenek, milyen közel hozzák a mennyet a földhöz, Istent az emberhez. Tompa ezt az érzést ekképpen tolmácsolta:

Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után – feltámadunk.”

Népszerűsége ettől fogva töretlenül növekedett, 1844-ben már rendkívül bizalmas hangvétellel szólítja meg Petőfit a Bártfai levél-ben, amolyan egyenrangú cimboraként, némi közös borozásokat is kilátásba helyezve:

Hozzon egyszer, jó fiú, az Isten el,
Szívesen lát a barátság, a kehely!”

 

A reakció nem sokáig váratott magára, a szabadságharc költője Felelet Tompa Miskának címmel válaszolt hasonló szívélyességgel, többek között ezt írván:

Ej be derék gyerek vagy te, Miska!
Mért nem ölelhetlek összevissza?
Látszik: deák vagy és kálomista,
Aki a vizet nagy kínnal issza.”

A következő év tavaszán Petőfi meglátogatta őt Eperjesen, ahol Kerényi (Christmann) Frigyessel együtt (a poharazgatás mellett) érdekes költői versenyt is rendeztek, melynek témája egy erdei lak volt. 1847-ben pedig már Bején (Tompa akkori parókiáján) ír verset hozzá, felvetvén a kérdést:

Megfér-e együtt a lant és a biblia? Nem vesz össze rajtad Apollo s Jehova?

Ebben az évben jelent meg a már fiatalkorában sokat betegeskedő Tompa első verseskötete és ugyanekkor Szuhay Mátyás című művével a Kisfaludy Társaság pályázatán dicséretet kapott a győztes mögött – mint ismeretes, a fődíjat Arany Toldija nyerte el.

Még papnövendék korában ismerkedett meg Pogány Karolinával, egy tiszanagyfalui földesúr ifjú feleségével, aki Ovidiushoz hasonlóan szerencsétlenül sikerült házasságából menekülvén keresett vigaszt a művészetekben. A fiatalok között szoros vonzalom alakult ki, gyakran találkoztak, Tompa első két kötetét is neki ajánlotta, és később, amikor a költő már nős emberként távolabbi helyeken szolgált, leveleket váltottak egymással. Az asszony tragikusan fiatalon jobblétre szenderült, végrendelete értelmében Tompa fiának száz hold föld járt volna. Ezt azonban végül nem vehették át, mivel a hagyatékot az özvegy férj megtámadta, ráadásul időközben a kis örökös is elhalálozott. Kapcsolatuknak a költő két verse állított emléket, közülük a Levél Pogány Karolinához egy részletét elevenítjük most fel – melyből a címbeli idézetet kölcsönöztem – egyben választ adva Petőfi kérdésére is:

Hol a szép Gömör halmos képet ölt,
Csendes magányban él hű tisztelőd!
Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát.
Az én pályám szép, ámbár nem ragyog,
Én az egyszerű nép őre vagyok!”

Azt, hogy a Tompa–Arany–Petőfi „triumvirátus” valóban létezett, mi sem bizonyítja jobban, mint Herman Ottó Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága című munkája. Az utolsó magyar polihisztornak és a madarak atyjának is titulált neves zoológus és néprajzkutató bevezetőjében arról elmélkedik, miként lehetne a költők által a természetet, és ezen belül is a számára oly kedves szárnyas népet a nagyközönség számára legmegközelíthetőbben ábrázolni, majd ezt írja: „Ekkor villant meg agyamban az a gondolat, hogy hiszen a magyar költészet korszakot alkotó, megingathatatlan háromsága: Arany, Tompa, Petőfi nagy szeretettel viseltettek a madarak iránt; a gólyát mind a három költő külön költemény tárgyává tette; hozzá a madárvilág már szervezeti alapon is jól meghatárolható; sok alakja olyan, hogy bármilyen legyen a költő lelkületének az alaphangulata, azt szükségképpen felkarolja, kínálja vele az élet, a természet, a példabeszéd, a szólásmód, a népdal; ki sem térhet előle”. Tompa madarai közül más egyebek mellett a pintyet hozza fel példaképpen, mely a már említett Az erdei lak című versenykölteményben szerepel:

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpülni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak”.

Dr. Papp Vilmos, a 2016-ban elhunyt volt kőbányai lelkész a Presbiter című lap Sorsok énekeink hátterében rovatában megjelent cikksorozatában emlékezett meg azokról a költőkről, akik a református dallamok szövegeinek összeállításánál valamilyen formában szerepet vállaltak. Természetesen nem felejtkezett meg Tompa Mihályról sem, akinek Idvességünk, váltságunk kezdetű költeménye ma református énekeskönyvünk 442. úrvacsorai dicsérete, ennek 7. versszaka a következőképpen hangzik:

Szent törvényed fáklyája Világoljon pályánkra! Mert e földi úton, tudjuk, el nem téved, Ki híven követ téged.”

A tudós lelkipásztor arról is írt, hogy a sokat szenvedett poéta a szabadságharcot követően először Keleméren tevékenykedett, és Rém Elek álnéven alkotott, majd később utolsó állomáshelyére, Hanvára került. „Addig ott kicsiny szoba-konyhás lelkészlak állt. Tompának új, ötszobás lelkészlakot építenek. Hízelgett nekik, hogy az ország színe-java keresi majd fel a költőt. A parókia ma is áll. Nagy és mutatós múzeum is őrzi benne Tompa emlékezetét.”

Amint arra korábban már utaltunk, az elbukott szabadságharcot követően sokaknak nyújtott lelki vigasztalást, Olajág című kötetének címadó versében imígyen szól reményüket veszített honfitársaihoz:

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,
Az ajkon némaság a gyász pecsét;
Sok szép reményt, ha szíved elfecsélt,
S az élettel, világgal meghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!
Hajnal derűl az éjből, bár setét, –
Érezd a köny s próbáltatás becsét;
Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!
Hadd térjen a beteg lélek magához …
Így, ha követje ottfenn megjelent,
S mint a Noé galambja vissza-szárnyal
Zöld olajág- s az ég jó válaszával:
Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend”.

Gyönyörű, hittel és bizalommal teli sorok ezek, melyek a mai ember sebeire is enyhületet hozhatnak. Sajnálatos módon azonban azt kell feltételeznünk, hogy Tompa Mihály saját esetében lelkipásztorként sem volt képes átélni az Úrnak átadott élet csodálatos szabadítását, és csak reménykedhetünk abban, hogy küzdelmes pályafutását Isten végül kegyelmesen ítélte meg. Élete valóban nem rózsákkal kipárnázott díszösvény volt, „a sorsnak mostoha gyermeke” – ahogyan Petőfi jellemezte, aki oly sokakat volt képes támogatni, később megkeseredvén éppen a maga számára nem találta meg az istápot az Úr Igéjében, így feltartóztathatatlanul sodródott a vég felé.Ez, barátom – írja a lasztóci birtokára visszavonult Szemere Miklósnak 1866-ban – dantei tollra való sors és állapot. Elmélkedni, olvasni, írni nem vagyok képes, még kártyázni se; nincs nekem semmi a földön, csak az iszonyú gyilkoló idő, melyben mire és hová lenni nem tudok”. Pedig, ha valaki, akkor ő igazán ismerhette Pál apostol sokat idézett mondatát a kolossébeliekhez írott levél 3. részéből, mely többek között az esztergomi Bazilika Duna felé eső oldalán is megtalálható. Iskolás koromban sokszor betűzgettem az akkor még idegenül hangzó szavakat, nem is sejtve, hogy később milyen sokat jelentenek majd nekem, miközben a párkányi kompon éppen „külföldre” utaztunk: „quae sursum sunt quaerite” (az odafent valókat keressétek). Tudhatta azt, hogy ebben a látható világban semmi olyan nem történhet velünk, amiért ne kapnánk bőséges kárpótlást Isten számunkra jelenleg láthatatlan országában: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek (1Kor 2,9).” Ugyancsak Pál tolmácsolásában olvashatjuk erről az Úr szavát a második korinthusi levélben ekképpen: „Mert a mint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által.”

Utolsó éveiben csupán a nemzeti ellenállás újbóli erősödése volt képes a költőt eme fásultságából rövid időszakokra kizökkenteni. Hazafias tárgyú, allegorikus képalkotású versei közül idézzük most fel a görög mitológia ihlette Ikarus buzdító jellegű befejező sorait:

Betöltve éltem hívatása! –
A víz sirom hadd ássa, ássa …

Kőszirt leszek neki;

Habját, melyet szétzúza bennem,
Ijedt, zajongó rendületben

A felhőkig veti.

S lész a hab is, mely rám özönlék,
Hogy elrejtsen: – felőlem emlék!

Vész, bíz ha szendereg,

Vagy foly köztük szilaj csatázás,
Örökre zeng itt a kiáltás.

Halandók, merjetek!”

„Fama post cineres maior venit” (a halál után nagyobb lesz a hírnév) – írta Ovidius, Tompa Mihály esetében azonban ez a kijelentés nem igazolódott be. Az ő magányos lelke, mely oly hamar szállt vissza Teremtőjéhez, a természet csendes üzeneteihez volt hozzászokva a világ harsogásával szemben. Nem tudott a többiekkel együtt lelkesedni a szabadságért sem, ezért Petőfivel történő egyetértése is tiszavirág életűvé vált – talán egyedül a bor fogyasztásának szeretetét leszámítva. Mellőzöttsége részben feltehetően azzal is magyarázható, hogy az utókor képtelennek bizonyult leszállni a gondolatoknak azon mélységébe, ahol ő legszívesebben tanyázott. 1868. augusztus 2-i temetése nemzeti gyász volt, jól tükrözik ezt Arany János ebből az alkalomból írt alábbi sorai is, melyek arra buzdíthatnak bennünket, hogy kíséreljük meg újra felfedezni mindazokat a szépségeket, melyeknek Tompa költeményeiben súlyos megpróbáltatásai közepette is örök emléket emelt:

I
„Tompa Mihály tetemén ez elomló szikla nem emlék;

Ó maradandóbbat tőn maga műveiben.

Csak jel: egész ország fájdalma kiért sajog egyre;

Hű fia drága porát e helyen őrzi Gömör!”

II
„Természet! ki ezer képben tükrözte halálod

S új életre hogyan kelsz, ha üdűl a tavasz,

Most öleden nyugszik, maga egy burkolt, szomorú kép.

Várva nagy értelmét bús tele titkainak.

Lágyan öleld tetemét Anyaföld s ti szeretti, Virágok,

Üljetek ágya köré, mondani méla regét.”