Előadás az Ezüsthegyen

Június végén, néhány nappal azt követően, hogy Ballai Laci barátom a derecskei városnap alkalmából nagy sikert aratva mutatta be akkor még egészen frissnek számító, Bottyán János szabadságharca című regényét, mellyel a helyi televízió és sajtó is részletesen foglalkozott, Óbudán egy korábban hosszú ideig kihasználatlanul álló épületben megnyitotta kapuit az Ezüsthegyi Könyvtár. A 2016-ban meghozott döntés értelmében a Hadrianus Program keretein belül megvalósított munkálatok alig fél esztendeig tartottak. A két esemény úgy hozható egymással kapcsolatba, hogy Laci 2018. október 17-én eme utóbbi helyszínen tartott módfelett színvonalas előadást új könyvéről.

Megérkezésünkkor két rendkívül kedves hölgy fogadott bennünket és a megindult beszélgetés során hamarosan bebizonyosodott, hogy a megnyitó ünnepségen elhangzott alábbi mondatokat semmiképpen sem tekinthetjük homokra épített frázisoknak: „Az Ezüsthegy utcai könyvtárban dolgozók gondos és értő munkával őrzik, rendszerezik és teszik elérhetővé mindezt (ti. a könyvgyűjteményt) az idejáró emberek számára. Talán ez a legfőbb oka annak, hogy a könyvtárat szerették az itt élők, és tartottak ki éveken át az újranyitás mellett”. A megújult épület belső és külső tere egyaránt ízléses kialakítást nyert, ez utóbbi a gyermekek számára kis játszótérrel, füves-fás területtel és egy terebélyes pincével. Mivel útközben az Óbor és a Törköly utcát is érintettük, már-már abban bizakodtunk, hogy itt majd ilyesféle nedűkre is rábukkanhatunk. Bár ez a reménységünk végül nem vált valóra, így is megcsodáltuk a nagyméretű kövekkel körberakott, kisebbfajta barlangnak is beillő objektumot. Mielőtt a meghirdetett program megkezdődött volna, vendéglátóink mindent lelkiismeretesen megmutattak nekünk és elmondták, hogy az újjávarázsolt létesítmény iránt örvendetes érdeklődés mutatkozik.

A prezentáció bevezetőjében Laci hangot adott ama véleményének, miszerint „a történelmi regény a tények könyörtelen feltárását követeli meg.” Természetesen nem lehetett ez másként a legújabb könyv esetében sem, melynek cselekménye egy viszonylag kevéssé közismert időpontban kezdődik. Így példaképpen nem tudhatjuk, hogy Bottyán találkozott-e valaha Zrínyi Miklóssal, az azonban tagadhatatlan, hogy miután a császár katonájaként a felszabadító harcokban magát kitüntetvén ezredessé küzdötte fel magát, a nagy hadvezér taktikájából sokat kamatoztatott, azok őt a későbbiekben jelentős sikerekre vezették. Mindazonáltal nemcsak a török elleni harcokban tanúsított hősiességéről hallgatnak nagyrészt krónikáink, ami a dokumentáltság hiányával még talán magyarázható lenne, hanem a Rákóczi-szabadságharc során is elsősorban a kellemetlenebb, dicsőséggel nemigen járó feladatok jutottak neki osztályrészül, mint per exemplum a seregszervezés, míg a „legendás” kuruc vezérek a sokkal könnyebben végrehajtható, ám kétségkívül látványosabb rajtaütések fényében sütkérezhettek. Bottyán természetesen mit sem tehetett arról, hogy Lipót császárnak és holdudvarának irigykedő, számító és pipogya hozzáállása a nagy felháborodást keltő vasvári békéhez vezetett, mely az 1664-ben Szentgotthárdnál Raimondo Montecuccoli vezérletével térdre kényszerített török magyarok feletti basáskodását még negyed évszázaddal prolongálta. Mindez a már amúgy is ezer sebből vérző ország további lezüllesztésével járt, a nagyravágyók a harácsot a korábbinál még buzgóbban gyűjtögették, hogy azt aztán minél nagyobb halomba rakhassák a konstantinápolyi háremben kiszemelt „szultánkisasszonyok” lábai elé, akik magasabb polcokra segíthették őket.

Bottyán rátermettségét bizonyítja, hogy ebben a nehéz helyzetben is képes volt kivívni a közmegbecsülést, mindenekelőtt a végvári vitézek körében. Jellemző eset, hogy amikor saját gázlót alakított ki a Dunán marhacsordáinak áthajtása céljából, az ügy a haditanács elé került. Az eredményt a könyvben ekképpen olvashatjuk: „Az udvari haditanács vizsgálata, ha a szokott sebességgel folyt volna le, akkor sem vetekedhetett volna a Duna habjainak sebességével, ám a különböző hivatali szinteken működő hivatalnokoknak a maguk gazdasági érdekeltségi rendszere szempontjából mérlegelniük kellett, hogy a vizsgálat nem tárja-e fel az általuk elkövetett szabálytalanságokat is, és ha igen, ennek elkerülésére milyen új mederbe terelhetnék az eljárást? Ráadásul mintha az egész dunántúli végvári katonaság meg a rác határőrvidék Bottyán titkos társa lenne.”

Laci ezt követően tért rá a Rákóczi-szabadságharc közvetlen előzményeire, a Habsburg „felszabadítás” következményeire, az államcsődre, majd ennek további folyományaira, melyek aztán többek között Esze Tamás tarpai jobbágy sószállítmányának lefoglalását eredményezték. Addigra már nagyjából mindenki tisztában volt azzal, amit Publius Flavius Vegetius Renatus római hadászati író a Kr. u. 4. században megállapított: „Qui desiderat pacem, praeparat bellum (aki békét óhajt, készüljön a háborúra), a felkelést azonban végül ez a jelentéktelennek tűnő esemény robbantotta ki.

A továbbiakban felmerült a kérdés: ki is volt valójában Bottyán János? „A császár ezredese (vagyis hát kinek az ezredese lenne ő, ha nem a magyar szabadságé?)” – adja meg a választ az író. Mert amikor 1703 októberében a császár zsoldjában harcolva szembekerült azokkal, akik valóban az ország felszabadításáért küzdöttek, válaszút elé kerül, hogy uralkodójának tett esküjét megszegve elfogadhatja-e Rákóczi hívását az ezzel járó tábornoki ranggal együtt. Bottyán lelkében azonban a döntés feltehetően már jóval hamarabb megszületett, így hamarosan a dunántúli harcmezőkön találkozhatunk vele, amint tervszerűen vezeti a fejedelem seregeit győzelemről győzelemre, majd 1707-ben kormányzóként hősiesen védte a nyugati területeket. A következő esztendőtől kezdve a kuruc tábor egyre inkább fogyatkozni kezdett, ám Bottyán mindvégig hű maradt a haza ügyéhez. 1709. szeptemberében Tarnaörs mellett agyhártyagyulladás folytán bekövetkezett halála tulajdonképpen a szabadságharc számára is a végső csapást jelentette. A regény befejező része Bottyán végakaratáról szól, melynek záró mondata így hangzik: „Soha ne tegyétek le a kardot, a vitézlő szabadság örök küzdelmet jelent.”

Mindezt a könyvben természetesen sokkal részletesebben elolvashatjuk sok más érdekes kiegészítéssel együtt, élvezve közben a már megszokott briliáns stílust is. A végig lendületes és lebilincselő előadás hatása már a helyszínen világosan lemérhető volt abból a tényből is, hogy a megjelentek valamennyien vásároltak legalább egy példányt a szerző regényei közül. Végeredményben elmondhatjuk, hogy minden kiválóan sikerült, a rendezvény méltó mérföldkőnek bizonyult Laci barátom munkásságában, a könyvtár pedig szép jövő előtt áll. Most, hogy már a Ballai László-kötetek is ott sorakoznak a polcokon, az intézmény nagyon közel jár Marcus Tullius Cicero kijelentésének megvalósulásához, mely annak idején a megnyitó ünnepség meghívóján szerepelt: „Ha van egy kerted és egy könyvtárad, akkor mindened megvan, amire szükséged lehet.”