A zsidók királysága

Háromezer esztendővel ezelőtt, Kr. e. 982-ben Izrael királysága elérte zenitjét, és jóllehet Dávid és Salamon uralkodása még látszólag dicsőségesnek nevezhető, az elbukás magvai már akkoriban elvetésre kerültek, és a bibliai periódusok táblázatai általában ettől az évtől számítják az új korszakot, mely a szükségszerű hanyatlást és végül az ország kettészakadását hozta magával. Jelen írás az ezt megelőző időszakok eseményeire, azok következményeire és tanulságaira igyekszik rálátást biztosítani.

A történetet tulajdonképpen – ahogy mondani szokás – Ádámnál és Évánál kellene kezdenünk, azzal, hogy hogyan veszítette el az ember örök életét az Úr tilalmának megszegése által. Tekintsünk azonban el ezúttal a világ teremtése és a zsidó népnek az Isten által megígért országba történt bevonulása között eltelt idő taglalásától, megelégedve annak megemlítésével, hogy továbbra is minden baj gyökere az Isten iránti engedetlenségben, a hitetlenségben, a Teremtőtől való elfordulásban és a lázadozásban rejtezett. Mivel maga Mózes is kicsinyhitűnek és dicsvágyónak bizonyult egy alkalommal a pusztai vándorlás során, a Piszga (Nébó) hegyéről szemlélhette meg csupán az új hazát, a tizenkét törzset Józsué vezette be Kánaán földjére Kr. e. 1460 körül. Az Úrtól szigorú utasításokat kapott, melyek lényegét az alábbi igeversekkel foglalhatjuk össze: „El ne távozzék e törvénynek könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal, hogy vigyázz és mindent úgy cselekedjél, a mint írva van abban, mert akkor leszel jó szerencsés a te utaidon és akkor boldogulsz. Avagy nem parancsoltam-é meg néked: légy bátor és erős? Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz” (Józs 1, 8-9).

Mivel Józsué megfogadta a parancsot, az ígéret födje meghódításának érája ugyan rövidnek, ám mindenképpen sikeresnek mondható. Ismeretes, hogy az állandó zúgolódásnak és háborgásnak köszönhetően az Egyiptomból elindulók közül egyetlen lélek sem érhette meg a Jordán folyón való átkelést. Az új generáció azonban, többek között ebben is látván az Isten semmibe vételének következményeit, jó úton járt – legalábbis egy ideig. Ezért az Úr kardjaikat folyamatosan diadalra vezette, rövid idő elteltével minden törzs saját földdel rendelkezett, a meghódított területek lakosságát pedig maradéktalanul megsemmisítették, ahogy azt az Úr Mózesnek, Mózes pedig Józsuénak megparancsolta. Első hallásra meglepőnek tűnhet Isten részéről egy ilyen rendelkezés, ám amint hamarosan látni fogjuk, Ő ebben az esetben sem ítélt elhamarkodottan. Mert éppen elég kísértés volt a határvidékeken megmaradt kánaániták példája, amiképpen azok territóriumait felsorolva megtaláljuk a Bírák könyve 1. fejezetében a 27. verstől kezdődően. Isten azért nem pusztította el teljesen őket, mert így akarta gyermekeit próbatétel elé állítani, vajon az új környezetben mennyire maradnak hűségesek a Törvényhez. Bár Józsué, könyvének 23. fejezete szerint, óva intett az Úrral kötött szövetség megszegésétől, a nép még ezeknek a könnyített feltételeknek sem volt képes megfelelni, megtetszett a környező népek léha és parázna életmódja, és élő Istenüket elhagyva azok bálványainak befolyása alá kerültek.

Eme következő időszakot tárja elénk a Bírák könyve a maga véres és gyászos valóságában, szívderítő leírásokkal csak elvétve találkozhatunk. Gedeon az Úr által többszörösen megrostált seregével győzte le Midián fiait, akik akkoriban rendszeresen megjelentek a termények elrablása céljából. Az ellenség Jezréel síkságán gyülekezett (később görögül Eszdraelonnak hívták, mindkét név jelentése: „Isten vet”. Ez egyik alkotórésze annak a területnek, melyet ma termékeny félholdnak neveznek, és Alsó-Egyiptomtól egészen a Perzsa-öbölig terjed. Mivel korábban vajmi kevés ellenállásba ütköztek, mohón és elbizakodottan ütötték fel sátraikat a széles völgyben. Matthew Henry, a 17-18. században élt brit nonkonformista lelkész, aki igen érdekes és terjedelmes magyarázatot írt a Bírák könyvéhez, jó néhány ponton rámutat arra, milyen csodálatosan készítette elő az Úr népe megszabadítását. Manassé földjén támasztott vezért Gedeon személyében, pontosan ott és akkor, ahol és amikor a nagy létszámú horda a zsákmányért jelentkezett. Folyamatosan jeleket ad, hogy a félelmet elűzze. Henry úgy becsüli, hogy a hívásra százezres nagyságrendű hadnépnek kellett volna összegyűlnie, ennek ellenére csak harminckétezren érkeztek meg. A két próbatétel közül az első a bátorság próbája volt, aki rettegett, az hazatérhetett, ezzel a lehetőséggel a megjelentek kétharmada élt is, vállalva inkább az ezzel járó megszégyenülést. Az Úr ugyanis gyáva embereket nem tud használni. Másodszor a vízivás terén szelektált, csupán azok vehettek részt a harcban, akik a kényelmesen letelepedve kortyolgató többséggel szemben csak gyorsan egy kevés vizet nyaldostak, majd indultak tovább, hogy a kapott küldetést mielőbb teljesíthessék. Ilyen a maradék seregből mindössze háromszáz akadt. Az arány elkeserítő, még inkább az azonban, ha arra gondolunk, hogy vajon ma százezer emberből hányat tudna Isten egy komoly feladatra felkérni.

A folytatás sem tekinthető kevésbé nyomasztónak, Gedeon hazatérvén a zsákmányolt aranyfüggőkből éfódot (ez eredetileg a főpap egyik ruhadarabjának neve volt, ebben az esetben azonban egyfajta, feltehetően teráffal, vagyis házibálvánnyal kiegészített együttest kell értenünk alatta) készíttetett, mely a nép és saját családja számára is rettenetes csapdává vált, ezek hagyták magukat általa a bűn örvényébe vonni, atyáikhoz hasonlóan a csodálatos szabadítás ellenére ők is hálátlannak bizonyultak Istenhez, ami részben legalábbis mindannyiuk romlásának okozója lett. Akadnak ugyan üdítő kivételek, további olyan bírák, akik helyet kaptak a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében felsorolt hithősök között, ám minden kétséget kizáróan az ő pályájuk is botladozásokkal volt teljes. A saját leányát az Úrnak áldozatul felajánló Jefte ma is rendkívül ellentmondásosan megítélt esete éppúgy megdöbbentő és elgondolkodtató, mint Sámson jól ismert históriája, akinek születését az Úr angyala előre jelezte és nagy tetteket hajtott végre, felelőtlensége és esztelensége miatt azonban Isten a filiszteusok kezébe adta. Ide sorolható a móábita Ruth története is, aki férje halálát követően elhagyta hazáját az Izrael földjére visszatérő anyósához csatlakozván és Jehova parancsai szerint élte tovább életét, amiért Ő gazdagon meg is jutalmazta. Ez az eset azonban távolról sem volt jellemző, sokkal inkább a zsidó nép fiai és leányai hagyták el Istenüket a pogányok igen megszeretett, az Úr számára azonban elfogadhatatlan szokásai kedvéért.

A Bírák könyve ezzel a mondattal végződik: „Ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt”. Gedeonnak a győzelem után felajánlották ugyan az uralkodás lehetőségét, ám ő ezt, a dicsőséget Istennek átadva, visszautasította. A szomszédos népektől azonban végül a királyság intézményét is megirigyelték. Amikor Sámuel próféta, a legutolsó és egyben a legnagyobb a bírák között, megidősödvén fiait jelölte ki utódjaiul, a nép vénei így szóltak hozzá: „Ímé te megvénhedtél, és fiaid nem járnak útaidon (ez mellesleg sajnos igaz is volt!); most azért válassz nékünk királyt, a ki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás” (1Sám 8,5). Sámuel az Úr elé vitte az ügyet, aki jól látta, hogy ez az óhaj is a Tőle való elfordulás részét képezi, mindazonáltal nem zárkózott el a kéréstől, de szigorú figyelmeztetést küldött arra vonatkozóan, hogy mik lesznek a király jogai. Ezek nem hangzottak különösebben biztatóan, a nép mégis ragaszkodott saját akaratához, ezért az Úr kijelőlte Sault uralkodóul.

Saul ígéretesen kezdte meg regnálását, ám később az Úr parancsait mindinkább figyelmen kívül hagyva egyre mélyebbre süllyedt és végül dicstelen módon fejezte be életét. Utódja, Dávid ugyancsak végzetesnek tűnő botladozásba kezdett, megtapasztalta azt, amit később Terentius így fogalmazott meg: „Aliud ex alio malum gignitur” (egyik baj szüli a másikat). A közismert történet szerint előbb parázna viszonyba bonyolódott Betsabéval, majd ezt megtetézve bűnét az asszony férjének közvetett meggyilkolásával kísérelte meg elpalástolni. Az Úr színe előtt azonban tetteit természetesen el nem titkolhatta és Nátán próféta hamarosan meg is érkezett a judiciummal. Saullal ellentétben Dávidnak volt ereje vétkei megbánására és a megtérésre, szívhez szóló zsoltárai ma is sokakat vezetnek az üdvösség útjára. Fia, Salamon olyan csodálatos módon, az időközben teljesen az Úrhoz fordult atyja szellemében kezdhette pályafutását, amilyen keveseknek adatott meg. Istenhez bölcs és engedelmes szívért könyörgött, aki ezért ráadásul megadta neki mindazt, amit nem kért: gazdagságot, hosszú életet és dicsőséget – amint ezt megírva találhatjuk a Királyok I. könyvének 3. részében. Mindemellett ő nyerte el a templom felépítésének jogát is. Úgy vélhetnénk, hogy ebből a helyzetből már nincs visszaút – ám mégis volt. Mert az ember bármikor képes arra, hogy visszatérjen a bűnbe, akár a megmosódott disznó a sárnak fertőjébe. Az ő összeomlását számtalan, ráadásul idegen országokból származó felesége idézte elő, szívét az ő isteneikhez és utálatos bálványaikhoz hajlítván. Valószínűsíthető, hogy Salamon élete végén fejére port és hamut szórva esdekelt tetteinek megbocsátásáért és ezzel saját lelkét megmentette. Bizonyíték lehet erre a Prédikátor könyve, melyben minden evilági tevékenységet hiábavalóságnak és szélkergetésnek nevez, majd végül kijelenti: „az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga!” Isten ítélete azonban már készen állt, Júda és Izrael különvált egymástól, a választott nép pedig még az egymást követő megszállásokból és fogságokból sem tanult, végül, amikor eljött az igazi Király, saját Megváltóját sem fogadta el, ezért szétszórattak, szent városukat pedig a rómaiak a földdel tették egyenlővé. Mindezek ellenére Isten végtelen szeretete – minden más bűnössel együtt – még ma is visszavárja őket, amint ez a bibliai jövendölésekből egyértelműen kiviláglik.

Súlyosan tévednénk arra gondolván, hogy ezek a régi történetek ránk szerencsére egyáltalán nem vonatkoznak. Az engedelmesség hiánya a mi életünkre is alaposan rányomja bélyegét, mi azonban szégyelljük az Úr akaratát megtenni, mert hát mit szólnának ehhez mások, arról nem is beszélve, hogy a miénknél jobbat amúgy sem lehet kitalálni. Ezért nem akarjuk bevallani, hogy Istentől elszakadt, vagy a „maga módján vallásos” világunk képtelen megküzdeni „korunk problémáival”. Pedig Krisztus csodálatos példát mutatott ezen a területen is, Ő, aki Atyjával egylényegű ugyan, mégis hajlandó volt alárendelni magát nemcsak Neki, hanem még földi szüleinek is (Lk 2,51). Így aztán mi semmiféle szégyenkezni valót sem találhatunk abban, ha hasonlóképpen cselekszünk. Isten még ma is hív mindenkit az Úr Jézus szavaival: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11,28). Ám mi máshol keressük a megoldást, saját bálványainktól körülvéve hordozzuk tovább terheinket, félünk és aggodalmaskodunk, csak nehogy a Teremtő előtt megalázkodnunk és Neki engedelmeskednünk kelljen. Csak a láthatóban bízunk, a láthatatlant elvetjük, és közben „certa amittimus, dum incerta petimus” (míg a bizonytalan után futkosunk, elveszítjük a biztosat) – ahogyan Plautus mondotta, és a tékozló fiúhoz hasonlóan egyre közelebb kerülünk a moslékos vályúhoz. Ehhez a bizonytalan evőalkalmatossághoz korábban sajnos jómagam is csaknem eljutottam, nem volt elég, hogy Isten akarata helyett a sajátomat kerestem, akkoriban igaznak vélt bölcsességeimet ráadásul különféle asztalok mellett fennen hirdettem. Az Úr azonban értem is lehajolt és ebből a lelki sötétségből kegyelmesen visszaterelt az Ő ösvényének világosságára. Pál apostol Timóteusnak írt második levelében a harmadik rész elején prófétai módon tárja elénk az utolsó idők tragédiáját. Az emberek pénzsóvárak, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szeretetlenek, felfuvalkodottak lesznek, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent – és akkor a felsorolásnak még csak egy részét idéztük. Ennyiből is látható azonban, hogy háromezer év alatt tulajdonképpen nem sok minden változott, mi is királyokat akarunk, akiknek uralma aztán sorban romba dől. Ám amíg a kegyelmi idő tart, az Úr bennünket is szólít, hogy a korábban Józsué könyvéből idézett igeszakaszt szem előtt tartva eljuthassunk az egyetlen változhatatlan, örök életet és boldogságot biztosító mennyei királyság dicsőséges országába.