Közjegyző

KÖZJEGYZŐ – mondta anyánk a vendég kilétét firtató kérdésemre, s mivel nem vágtam rá hétévesen, hogy „sejtettem” – kiegészítette némi magyarázattal: Debrecenből jön, apátokkal fog dolgozni a tanácsnál, meg járják az utcákat és a határt, de el fog jönni hozzánk is.
Nekünk így, csupa nagybetűvel: DEBRECEN, nem egyszerűen a város, hanem egy felsőbbrendűnek vélt hely volt, felsőbbrendű emberekkel. Fürödni, vásárolni, meg kórházba jártunk oda, úgy, hogy az indulás előtti nap már a készülődéssel telt, aztán hajnalban kelés és gyaloglás ki a falun jóval túli (vajon miért ilyen messze épített?) vasútállomásra, várni a félelmetes füstöléssel bepöfögő vonatra és tolakodni ülőhelyért, aztán zötykölődni egy órát, az alig húsz kilométerre lévő városba.
A vonatok csak úgy ontották magukból a temérdek népet, akik aztán ellepték a járdákat, villamosokat. Hát persze, hogy úgy képzeltem, ez a mindenütt jelenlévő tömeg, csak úgy bejött a városba, mint ahogy mi is, és az igazi debreceniek ott laknak azokban a hatalmas házakban, ki se jönnek, mi nem is láthatjuk őket.
No de most onnan jön valaki mihozzánk!
Megérkezett, szemüveges volt. Voltak körülöttünk is, akik olvasáshoz, varráshoz viseltek, de olyat, hogy folyamatosan, jártukban-keltükben hordják, mint ő, pláne férfit, nemigen láttunk. Hiába, ezek csak előttünk járnak!
Aztán az öltözete! Nem csizmanadrágot viselt, mint apánk, hanem ahogy akkor mondtuk, pantallót. Néha kerékpárra ültek és olyankor a szárát mindkét oldalon, egy általunk soha nem látott nagyságú ruhacsipesszel összefogta, hogy az zászlóként állt ki kétfelé.
Micsoda elegancia! Ha megnövök én is így bicajozok!
Aztán a sapka. Mi svájcisapkát, a férfiak kalapot, télen mindannyian kucsmát hordtunk, de ő egy különös szemellenzős, kockás ruhaanyagból készültet viselt, amilyet talán egy híres focikapuson láttunk fényképen.
Hát nekünk ilyen sohasem lesz! – gondoltuk lemondóan.
És ahogy beszélt! Nem a keresztnevükön szólította szüleinket: Nagy Kartárs, így mondta apámnak és Kedves Nagyné Kartársnő anyámnak, sőt neki megérkezéskor kezitcsókolommal köszönt, aki nemigen volt ehhez hozzászokva, „pedig a postás olykor köszönt néki”.
De a csúcs két addig soha nem látott ruhadarab volt: mintha egy fekete ing két levágott úja lenne, ami mindegyik végén gumis volt és ezt húzta két karjára csuklótól fel a könyöke fölé, amikor dolgoztak.

Hiába. Ez Debrecen! – mondtuk, nem sejtve, hogy mára micsoda jelszóvá érik ez a mondás.

Hogy mit dolgoztak apámmal, akkor még nemigen értettük. Nagy könyveket lapozgattak, meg inkább szabás-varrás mintának tűnő térképeket nézegettek és olyanokat kérdezgetett, hogy ez melyik Kovács (vagy Kis, Nagy, Tóth) hogy hol lakik, él-e még, van-e leszármazottja, stb. Néha kikerekeztek a szőlőskertekbe, sokat ültek fenn a hivatalban, de vissza-visszatértek hozzánk, mert anyánk leggyakrabban ebéddel várta a „vendéget”.
Csak ezért szeretett-e hozzánk járni, meg bennünket persze, nem tudom, de úgy láttam, hogy örömmel jött, nekünk gyerekeknek mindig hozott valami édességet, vagy apróságot és az egész ottléte alatt vidám s elégedett volt.
Őszintén megmondom, csak az eddigiekért nemigen került volna megörökítésre Varga bácsi, ahogy mi gyerekek neveztük, hanem éppen azért, mert ő örökített meg bennünket.
Vannak rólam fényképek már egy-kétéves koromtól, meg testvéreimről is, otthon a szülői ház udvarán, szomszédokkal, rokonokkal, nagyanyámmal, meg a Kalmár-nagyszülői háznál, ott nagy csoportképpé kiegészülve a Dobos és Szilágyi családok tagjaival, de ezeknek nem tudom ki volt a készítője.

Ám Varga bácsi egyszer fényképezőgépet is hozott (hát persze, ezeknek a debrecenieknek mindenük van) és ott az udvarunkon, több képen megörökített bennünket, amiket őrizünk ma is, tudva, hogy ő készítette. Apánk s anyánk mellett kishúgom tán három, én hétévesen feszítünk a kissé mereven beállított képeken, de hogy Lajos tesónk hol császkált? – mert ő hiányzik, viszont ott van a szomszédból Széles Zsuzsika (még járni sem tud) és a már akkor is elmaradhatatlan Farkas Öcsi.
S ott van még a kép hátterében, tán nem tervezetten, de annál hálásabb vagyok érte, a nagy eperfánk, melynek lombja között gyermekkorom nyarainak jelentős részét töltöttem. (Nagyszemű, mézédes, szinte fekete termése volt, és csak amit nem bírtunk megenni, az lehetett a jószágoké.) Aztán jobbról fölsejlik az a már akkor is hatalmas akácfa, mely kamaszkoromra még nagyobbra nőtt, s én a legfölső ágai között is kiemelkedve néztem az erdélyi hegyeket – de lent nem hitték el, hogy azt látom. Ám odáig feljönni, saját szemmel meggyőződni róla, nem mert senki sem

– Én elhiszem – mondta jóanyám – csak ne mássz fel oda többé.

(Ez egy olyan „komoly” írás, hogy hivatkozásokat is tartalmaz. A 2007-ben megjelent Szőllősiné-Rékasi: Derecske története képekben 239. oldalán található a 9/168. kép, mely egyike a Varga bácsi által készítetteknek, előtte a 9/167. képen Szilágyi Rózsika és Lajos tesóm vannak. A 210. oldalon a 9/58. kép Kalmár Jóska unokatestvérem és Kovács Irmus lakodalmában mellesleg bemutatja az akkori fehér svájcisapka divatot is. A felnőttek csizmanadrág+kalap viseletét a 187. oldal 8/93-as képe mutatja, ott apám jobbról a második.)
A történet még folytatódik, mert apámat, amikor már nem is dolgozott a községházán, vissza-visszahívták valami hasonló egyeztetésre, mint amit Varga bácsival csináltak egykor.
Kié az az évtizedek óta elhagyott parcella a Szakarinakert 3. dűlőjében, amiről az új szomszédok úgy tudják, valami Kovács családé volt?
Van-e valakije annak a magányos, senki által nem látogatott Szabó néninek, akinek haláláról most jött értesítés egy távoli szociális otthonból?
Ki az a Nagy nevű személy, aki tulajdonosként szerepel egy faluszéli területen, amit a község útépítéshez akar kisajátítani?
Akkor is voltak nyilvántartások, levelekkel sokfelől lehetett volna kérdezősködni, de apám válaszaival ezeket megspórolhatták, a keresési időt lerövidítették, mert sorolta:
Itt lakik az a faluban, csak eljár a konzervgyárba dolgozni, onnan van mindene, nem érdekli a kertészkedés.
Az egyetlen fiúgyermeke a forradalom után (ez 56, ő így mondta) disszidált, nem jár haza, Kanadában él, ha él még egyáltalán.
A háború után elkötözött Györkönybe, vagy Nagydorogra, (kitelepített tolnai svábok helyére toboroztak oda a faluból telepeseket) de rokonsága itt él a faluban.

Azon kívül ismerte a fák, virágok, mindenféle növény nevét és használhatóságát, de ugyanígy az állatok, a legkülönfélébb rovarokét is, de ezeket már igyekezett át is adni nekünk – ami ellen annyira nem tiltakozhattunk, mert felnőtt koromban is csodálkoznak rajtam, hogy akármilyen giz-gaz, vagy csúszómászó kerül elém, én mindet (na jó, majdnem mindet) ismerem.
És nem csak ismerte, hanem használta a régi utca, településrész, vagy határneveket is.Gyakran rákérdeztem, hogy miért éppen úgy hívják egyiket, vagy másikat és ő olyankor sohasem töprengett, hogy vajon miért is? – egyből mondta az okot, történettel, magyarázattal. Éreztem, hogy ez nem veszhet el, úgyhogy valamilyen iskolai különmunkát is vállaltam, egy dolgozatféle elkészítését és kezdtem a módszeres kikérdezgetését, válaszai lejegyzetelésével, annyira belelkesedve, hogy egyszerre szinte meg is tanultam azokat. Szerencsére.

Mert valamiért elsikkadt a dolog, de én azóta nem csak olvasom, vagy kimondom az olyan, régi derecskei neveket, mint Felső-vég, Kopasz-sor, Iklódi-köz, Kiskút-köz, Dinnyés-köz, Városdomb, Városkert, Gödör, Pogányváros, Juh-gát, Pap-tag, Akasztó halom, Sátor-domb, Botos-domb, Kenderes-domb, Kápolnás-domb, Sámson-domb, Dongó-hát, Pergelő-domb, Kettős-domb – hanem tudom, sőt hallom a mögötte lévő történetet is. Honnan volt, hogyan gyűlt ez a mérhetetlen tudás, hiszen kifejezett kutatómunkát sohasem végzett, egész élete egyszerű mederben folydogált.
(Azt csak a háború szakította meg, utána pedig az odesszai hadifogság, de ezekről nemigen beszélt, ám ha mulatságban rákerült a sor, hogy mi a nótája, elénekelte:

Odesszai kikötőben áll egy hadi hajó,
Tetejébe fel van húzva a nemzetiszín zászló,
Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja,
Szegény magyar hadifoglyok mennek haza rajta.)

Én úgy vélem, tudásának bizonyára egyik oka maga a kíváncsiság volt, hogy minden érdekelte. Bármit látott-hallott figyelt rá és meg is jegyezte, meghallgatta az embereket, beszélt velük, kérdezte őket, és sohasem érte be azzal a válasszal, hogy mindegy, nem fontos. Mindig fölemelt fejjel járt, befogadva a teljes látóhatárt, hogy senki és semmi ne maradjon számára észrevétlen. (Ebből annyit megőriztem, hogy autót vezetve is mindig én látok meg mindent – nyulat, madarat, virágot, tornyot, távoli hegyeket – előbb, mint az, aki csak úgy ül és nézelődhet.)

Amikor felnőttként alkalmam nyílt beszélgetni a Derecske története és néprajza című könyv egyik szerzőjével, óvatosan megemlítettem, hogy néhány, a jelzésük szerint ismeretlen névalkotás mögött az én, vagyis apám tudomása szerint ez és ez van, igencsak meglepődött. De azért hiúság nélkül kérdezett többekről is és a válaszaimon egészen fellelkesült, mikor pedig megemlítettem azt a régi dolgozatfélét, egyszerre bátorított és sürgetve kért, hogy folytassam, kérdezzek és írjak le mindent, és majd ő is szeretne kérdezni. Sietni kell ám!

Amíg nem késő…