Epilógus a Derecskei regényes elé

-Meg fogjuk gyógyítani! – próbált nyugtatgatni az orvos, s én éppen ettől lettem ideges. Hiszen én nem vagyok beteg, merthogy nekem „ott” nem fáj! Ám ezek hajthatatlanok, kérkednek azzal, hogy belelátnak a sejtjeinkbe, s különös észjárásúak is, mert a jó hírre azt mondják „negatív” a rosszra meg „pozitív” és ráadásul olyan szavakat használnak, hogy „rosszindulatú”…
2014 ősze volt.

Miért nem az utolsó világmegváltás, világlátás sürgető vágya ébred fel ilyenkor az emberben? Mert én csupán el akartam még mesélni néhány történetet. De megijedtem, hogy még nincs itt mindenki, akinek…
Hát elő papír s toll, meg képeket-szavakat az örökkévalóságnak megőrző szerkentyűk és rohanva elkészül a „Regényes”.

2015 az élet éve volt.
Otthon egyféle nyugalom költözött ránk, amibe már nem hasít bele a hajnali ébresztőóra. A kiröppentek is szálldosnak haza párjaikkal, s egyik egy új élet örömhírét hozza, másik meg szent esküvésük terveit rajzolja elénk. Terített asztalainktól engem el-elvon egy véres-fájdalmas világ, ahol bánt a fény és éget a sugár, s egyre fogy a visszatérésre szánt erő…

Jó, hogy a lélek hamarabb éledezik, mint a test, s előhozza a „Ráadás”-t.

2016 is itt talált még.
Karom még erőtlenül lehanyatlik, de megszólítanak: egyik fát metszeni hív, másik a derecskei gyöngyköszmétémre számít, többen palántákra adnak szinte előrendelést – hát folytatódik? Igen, egyre többen üljük körül az ünnepi asztalokat, s szinte látom, mikor a legkisebbekkel összevillan majd cinkos pillantásunk, ha csodálkozva, vagy tettetett szigorral kérdezik tőlük:

-Hát ezt meg kitől tanultátok?

Debrecen-Józsa
2016 elején

Ez az írás olvasható az interneten is, a derecskeinagygabor.blogspot.hu címen, melynek a végén megjegyzésekre, hozzászólásokra is van lehetőség. Íme az „első”:

Nagy Gábor 2016. május 19. 0:28

Magam sietek beírni az első megjegyzést, ami néhány adat és esemény lesz csupán, hogy felismerhetőbb, beazonosíthatóbb legyek. Tősgyökeres derecskei családból származom. Apám Nagy Lajos (1913) nemzedékek emlékezetében mint az utolsó derecskei kisbíró él. Anyám Kalmár Margit (1920) a környék, a rokonság és munkatársai számára, mint „Manyi néni” maradt meg. Bátyám Lajos (1949) az ÁFÉSZ-nál és a KITE-nél dolgozott, de a sportegyesületek körül is ténykedett, de tán mégis, mint szurkoló hagyott nyomot sokakban. Húgom Zákány Józsefné Nagy Irma (1957) gyógypedagógus-logopédusként és a derecskei kisegítő iskola tanítójaként ismert.
Én 1952. december 8-án születtem, az akkor még működő derecskei szülőotthonban. Mellette volt a fiúiskola alsós épülete, itt jártam az 1-2. osztályt, Magyari Árpádné volt az első tanítóm, később felsősként Szilágyi Péter az osztályfőnököm. A pálinkafőző utcájában laktunk, a környékbeliek közül kerültek ki a haverjaim (tán fel kéne sorolni a nevüket…) és persze az iskolából, majd egyre inkább onnan, amikor továbbra is Derecskén maradva, gimnazista lettem. Itt Papp Miklós volt az osztályfőnökünk, az osztálytársakkal máig tartjuk a kapcsolatot. (Megint sok név következhetne…)

A gimis évek közben, meg utána is a költségvetési üzem mindenes kőműves brigádjában dolgoztam, B Nagy József „Gajmós” volt a brigádvezetőnk, majd főiskolás lettem Nyíregyházán. Ezt abbahagyva belekóstoltam a tanítói munkába, majd katona lettem, határőr Szeged-Röszkén, leszerelés után pedig az ELZETT gyárban dolgoztam Berettyóújfaluban, utána hét évig mentős voltam ugyanitt. Nősülésem hozott el Debrecenbe, aztán még három évem volt az itteni mentőállomáson, majd gyermekeink születése után, könnyebbnek remélve, hivatalnok lettem a társadalombiztosításnál, ahol 26 évet húztam le és nyugdíjba mentem. Laktunk lakótelepen a Vénkertben és a Tócóskertben, de még kicsi gyerekekkel kikötöztünk Józsára, visszatérve egy falusias környezetbe, lányaink is itt nőttek fel, s járnak vissza hozzánk, immár unokástól.
A többi, reményeim szerint, le van írva a Regényesben és a Ráadásban. Talán csak nevek hiányoznak -méltatlanul- innen is, onnan is: barátok, nekem fontos emberek, meg a Nagy és Kalmár családok tagjai. De az emberben végül úgyis mindig marad hiányérzet…
Ha valaki megtisztel érdeklődésével, türelme is lesz és elolvassa ezt az írást, megköszönöm neki. Azt is, ha észrevételét leírja, akkor is, ha az kritikus lesz.
Amennyiben nem szánja a nyilvánosságnak, jöhet az ngabor1208@gmail.com címre is.