Bicaj

BICAJ, csak így neveztük és nem kerékpárnak, ami egyre nélkülözhetetlenebb kellékévé vált életünknek. Mert amíg csak azon a környéken mozogtunk, ahol haverostól-rokonostól laktunk, ami három szomszédos utca volt mindössze és csak a Gyepszélre, Kocsis-laposra és a Sárostóra jártunk, addig nemigen volt rá szükségünk. De amikor el kezdtünk kalandozni a hajdúszováti határba, meg a derecskei kiserdő köré, egészen Földesig, és Tépén túl a Szalányosra, már alig tudtuk mellőzni. Alig, de gyakran muszáj volt, mert csak keveseknek volt erre a célra bármikor elővehető járgánya. Azok is leginkább a család közös használatában voltak, szinte mind felnőtt méretben. Azért hősiesen megtanultunk rajtuk kerekezni, pedig némelyikünk alig látszott ki a kormány mögül és még a férfibicikliken is kidolgoztunk egy módszert, úgy hogy a váz mellé kuporodva, egyik lábbal alatta átnyúlva hajtottuk, ami igazi egyensúlyozó mutatvány volt.

Eleinte nekünk is csak férfibiciklink volt, leginkább apánk használta munkába járáshoz. Egy ősrégi példány volt, legfeltűnőbb tartozéka a jobb kormányon lévő, fából(!) készült markolat, míg a másikon szabadon tátongott a fényes, lyukas cső – de a lényeg, hogy üzembiztos volt. Aztán vettek egy új női kerékpárt (ennek már illett ez a név) amin anyánk tanult közlekedni, de nem igazán szerette meg, így pár év múlva az lett apánk munkaeszköze, a „fakormányos” pedig ránk maradt. Hej, ha az beszélni tudna, hogy hol járt, miket látott…Pedig sokszor bokrok, tengeritáblák sűrűjében rejtve töltötte a napot, mert a hosszú utak lekerekezése után, a vízparti kisebb helyváltoztatásoknál már csak akadályozott volna bennünket. Meg a kertek-dinnyeföldek körüli portyázásokhoz sem vihettük magunkkal, hiszen sohasem tudhattuk, hogy milyen gyorsan és milyen úttalan utakon kell „visszavonulni”, melynek során jobban bízhattunk saját két lábunkban.

Ezt az elrejtést Göndör fejlesztette szinte matematikai tökéletességre, aki egyre inkább társam lett ezekben a távolabbi túrákban. Kinézett egy feltűnő pontot, pl. útjelző követ, táblát, magában álló fát és el kezdte kimérni: merőlegesen indulva mondjuk 36, vagy 43, esetleg 51 lépés. Tehát nem egyszerűen 5, 10 vagy 20 lépés. Aztán arra ismét merőlegesen, de már befelé a kiszemelt bokorba, vagy kukoricatáblába 27, 49 – szóval valami valószínűtlenül logikátlan számú lépés.

– Van ennek értelme? – kérdeztem.
– Más nem lelheti meg, mi pedig még sötétben is…

Beletörődtem, csak a számokat kérdeztem tőle állandóan, hogy mennyi is a mai rejtekhely koordinátája, míg nagy nehezen megjegyeztem. Szeptember elején, alig kezdődött el az iskola, sejtelmes mosollyal rohan hozzám a hírrel:

– Felszabadult a szováti dinnyeföld!

Tudtam mi az: nem őrzik tovább, szabad a préda, belakmározhatunk még egyszer. Amikor végre letudtuk a kötelezőt és kiértünk, csodálkoztam, hogy most is elrejtjük a bicajokat, de ő ragaszkodott hozzá.

– Így a biztos! – mondta s megint az a titokzatosság az arcán.

„Megszokásból” ugyanúgy közelítettük meg a célt és nagyon jól tettük. Mert nem jövő-menő tallózókat láttunk, hanem a dinnyések végezték szokásos munkájukat, szerencsénkre épp a túloldalon rakodtak szekerekre. A tábla sarkain még a kutyák is ki voltak kötve, de azoktól nem tartottunk, mert azok csak ugattak, tán annyit is, hogy gazdáik sem vették már komolyan.

– Ez neked felszabadult?!
– Azt hittem, hiszen már ősz van… – és ott az a zsivány vigyor a pofáján.

Ám egyszerre csak egy kis cérnahangú kutyacsaholást is hallottunk, egészen közel és amint odanéztünk, megláttuk az embert is, de az is minket. Először azt hittük, hogy ő is hasonló „küldetésben” jár, azonban felcsattant a hangja, hogy ilyen-olyan kölykök, hogy mit nem akarunk itt csinálni, de majd ő elkap bennünket, úgyhogy tiszta lett a kép.
A meghiúsult lakoma miatt bosszúsan, de azért mégis nyugodtan kezdtünk visszavonulni, ami egy enyhébb fokozatú futást jelentett, mert láttuk rajta, hogy ő még ennyire sem képes. Csak jött utánunk, mellőle el nem mozdult az a macskányi kis kutya. Hátra-hátra pillantgattunk, hogy jön-e még, de jött. Ismét haladva egy jókorát megálltunk, néztük, hogy mit tesz, de csak jött utánunk.
De hát már nagyon messze eljött a dinnyeföldtől, miért nem fordul vissza? Már átjöttünk a határdombon, hazai, derecskei földön jártunk, mit akarhat még? – hiszen láthatja, hogy nem tud megfogni bennünket.
Aztán jóval túlhaladva a bicajok rejtekhelyén is, leült az út szélén. Mi szintén megálltunk, távolról figyeltük egymást. Valószínűtlenül hosszú idő telt el, lassan már ment lefelé a nap, de mindenki kitartott, mi a bicaj miatt, ő is valamiért.

– Te, ez azt hiszi, hogy szovátiak vagyunk! Úgy gondolja, egyszer úgyis elindulunk hazafelé és akkor fog elkapni bennünket.

Nem volt mit tenni, egyet kellett értenünk abban, hogy most hazamegyünk, a bicajok biztos helyen vannak éjszaka és majd holnap visszajövünk értük.

– Csak a koordináták…
– Nyugi – intett le Göndör – határdombtól 72, balra 23.

Apám az udvaron volt, amikor hazaértem és rögtön kérdezte is:

– Nem biciklivel mentél te el?
– De, csak elrejtettük, aztán másfelől jöttünk haza, holnap érte megyünk.
– És hol rejtettétek el?

Hú, ha azt megmondanám…! De hazudni nem akarok, így hát az Ürgés mögött lesz a válasz. Az irány igaz is, de mennyivel mögötte! Apám csendesen folytatta:

– Hát akkor nincs is messze. Alig esteledik még, menj csak, hozd haza, akárkinek kellhet holnap reggel.

Ha kiabálna, vagy parancsként mondaná, tán ellenkeznék, hogy nem kell az senkinek, hogy mégis csak holnap, de így el kell indulnom. Az utcákon már égnek a lámpák, a határba kiérve pedig majdnem teljes a sötétség. Azt hittem, végtelen csend lesz, de itt egy zizzenés, ott egy cirpelés, állandóan megriadok, még egy szúnyogzümmögéstől is ijedten kapom el a fejem, mintha egy óriásmadár akarna rám szállni. Futok inkább, így a magam keltette zajtól nem hallok egyéb hangokat. Elérek a határdombhoz, szinte csak lépteimmel azonosítom a kiemelkedést, majd kezdem kimérni: hetvenkettő, huszonhárom.
A kíváncsiság szinte legyűri a félelmemet, amint haladok befelé a sorok között és szinte felkiáltok: megvan! De mindkettőt nem tudom elhozni, nehéz is lenne, meg a faluban megláthatnák, hogy egy gyerek tol két biciklit az éjszakában, könnyen rendőrség lenne a vége. Fogom a fakormányost, de előbb, egy hirtelen ötletből a másikat a fejére állítom, úgy hagyom ott.
Másnap Göndör már reggeltől nyüstölt, hogy beszéljük már meg a kimenetelt, de én csak elhárítgattam: nem olyan sürgős. Délben már egészen izgatott volt, mondta, hogy lógjunk el az utolsó szünetben, de én csak legyintettem rá. Amikor becsengettek, nem volt sehol. A hetes jelentette róla a tanárnak, hogy valami belecsapódott a szemébe, elment az orvoshoz, ma már nemigen jön vissza.
Majdnem bekiáltottam, hogy biztosan nem jön, a szeme miatt meg ne aggódjon senki…
Délután a kapunkban vártam, körülbelül tudtam, hogy mikor érkezik. Csapzott volt, zaklatott, szinte sajnálkozva nézett rám, még le sem szállt a biciklijéről, már mondta is:

– Baj van! A tiedet elvitték…
– Na, ne mond!
– De! Az enyémet nem bírta elvinni, csak a fejére állította, hogy majd visszajön érte. Féltem, hogy éppen akkor, ezért nem is jöttem ki az útra, végig a sűrűben maradtam. Hú, de majréztam!
– Maradj már! Kimegyünk a Szalányosra pecázni, ott majd lehiggadsz. Már ástam gilisztát.
– Na de te mivel jönnél?
– Idenézz! – s kinyitottam az ajtót, rámutattam belül a kapuhoz támasztott fakormányosra.

Az első fenéken rúgást sikerült kikerülnöm a többi már nem érhetett váratlanul. Aztán én is próbálkoztam néhánnyal és rendben is volt minden. De igazi matematikusként már az érdekelte, hogy „hogyan jött ki az eredmény”?

– Még este kimentél?
– Éjszaka inkább…
– Apád zavart ki?
– Dehogyis. Megkért csupán…

Aztán mentünk a Szalányosra pecázni. Értette és értékelte az embereket. Mindnyájunknál jobban tudta, hogy kitől mit várhat egy-egy kiélezett helyzetben. Ez a „képessége” tette alkalmassá arra, hogy még szinte gyerekként már felnőttekkel kártyázott és sakkozott, mégpedig pénzre. Láttam, ahogy a debreceni strandon rezzenéstelen arccal vette fel a lapokat, nem látszott rajta sem öröm, sem csalódottság, amikor belenézett, ugyanakkor a szeme sarkából figyelte a többieket (akikről úgy mondták, nyugdíjas katonatisztek voltak) és bizonyára leolvasta az arcukról, hogy milyen lapjaik vannak, hogy mit szándékoznak és tudnak lépni. Láttuk ugyanilyen rezzenéstelen arcát, amikor a suliba egyszer egy kis légpuskát hozott be valaki.

– Ez olyan gyenge, hogy elé tarthatom a kezemet! – mondta, s rögtön szaván is fogták. Feltartott tenyerét a lövés pillanatában csak megrázta, mint a mulatozó táncosok.
– Nem megmondtam? – szólt, és már leengedve kezdett is másfele figyelni, mintha mi sem történt volna.

Délután, mikor újra találkoztunk, látom, hogy a tenyere sárga a fertőtlenítéstől és a közepére kis kerek géz van ragasztva.

– Te, az a légpuska, mégis…?
– Aha… – dünnyögte rá, szinte ezzel is lekicsinyelve a dolgot.
– Orvosnál voltál?
– Minek? Volt otthon minden: kipiszkáltam, bekentem, leragasztottam.

És indultunk pecázni. Vagy két éve, amikor Göndör még egyszer összeverbuválta díszes kompániánkat, olyan különös volt, hogy virágokat szorongatva álltuk körül. Mintha nem illett volna hozzá a virág. Jó, tudom én, hogy mégsem vihettem „oda” egy apró horgászfigurát, esetleg egy fejére állított kerékpár makettet, vagy egy játékpuskát, mellyel cérnán függő parafa dugót lehet kilőni…
Pedig biztosan tetszett volna neki és jót röhögünk azon is, hogy a lépésszám most nem egy megjegyezhetetlen, hanem éppen 60.