A muzsika

A MUZSIKA hallgatásának ünnepi alkalmai voltak számomra a lakodalmak. Az egyik lakodalmas zenekar prímása, Kovács Pista bácsi a hétköznapokon egyszerű parasztember volt, ahogy a társai is, de amit a lakodalmakban műveltek, az maga volt a csoda. Nappal a „háznál” meg az utcai vonulásoknál rézfúvós hangszereken játszottak, ő trombitán, a máskor nagybőgős hatalmas tölcsérű dudán. Ez néha ránk fordította, bámészkodó gyerekekre ezt a tölcsért, mely éppen akkor zendült meg, úgyhogy beleremegett minden porcikánk, ijedten fogtuk be a fülünket, de aztán már álltunk oda ismét.
Messzire elhalló, zengő híradás volt ez, a mai autóduda nyomkodás olcsó próbálkozás hozzá képest. Este és éjjel, a vőlegény házánál zajló mulatságban már hegedűvel, vonósokkal muzsikáltak. Eljátszották a himnuszt, a vacsora kezdetekor az asztali áldást, aztán szép hallgató nótákat és főleg csárdásokat a táncolóknak, kifulladásig. Leginkább a táncolók kifulladásáig, mert ők sohasem fáradnak el. Ha a vendégséghez tartoztunk, igyekeztem mindig a közelükben maradni, sőt ha más lakodalmat mentünk meglesni, nekem a „nézőtánc” során kínált süteményeknél is fontosabb volt őket hallgatni. Úgy tűnt, mintha nem is figyelnének nagyon oda, hogy hogyan fogják le a húrokat, hogyan húzzák a vonót, hogyan illeszkedik össze négy-öt ember játéka, mégis megszületett, áradt a zene.
Na jó, egyszer megtörtént, hogy az egyik hegedűs, akinek egy-két hangot kellett csak váltogatnia, nem vette észre, hogy a többiek már elhallgattak, játszott tovább egyedül és a felcsattanó kacagásra, kurjongatásra úgy riadt fel, mintha tényleg aludt volna. Én, mint akinek volt egy „hangszeres próbálkozása”, bámultam ezeket az embereket és ma is egyfajta csodának tartom, hogy két hangszer megszólaltatásában eljutottak szinte a tökéletességre, ugyanakkor mégis egy másik tevékenység volt, ami fenntartotta őket a hétköznapokon. Pista bácsi zenekara főleg a paraszti réteg mulatságaiban muzsikált. Az iparosok, hivatalnokok inkább „Kolbász” cigányzenekarának voltak a hívei, majdnem azt mondhatnám, szinte szurkolótáborokra különült el a falu.
Hogy miért hívták a zenekarvezetőt Kolbásznak, aki „úri cigány” volt, fehér ingben, nyakkendősen muzsikált, az utcán hosszú ballonkabátban járt, szóval miért, ha egyszer Jónás Sándor volt a neve – nem értettem.

Őket is hallottuk sokszor muzsikálni, ugyanúgy figyeltem, hogyan bánnak a hangszereikkel és ugyanolyan „elismerést” váltottak ki bennem ők is. Kissé másabbak voltak persze, de csárdásokkal mulattatni ugyanúgy tudtak, ám másfajta, úgy mondhatnám szalonzenét is játszottak. Főállásban a Rákóczi étteremben, vagy ahogy mindenki hívta, a „Nájlon”-ban muzsikáltak, – vagy csak sűrűn odahívták őket? – nem tudom. Kolbász hegedült, volt egy másik, igen öreg hegedűs is a zenekarban, meg bőgős, aztán dobos is és számomra leginkább érdekesen gitáros, mégpedig a fia, a tőlünk alig idősebb Emil.
Emil finom modorú, udvarias gyerek volt, akinek mindene volt a zene, aki énekelve és gitárját pengetve járt az utcán. Tudta, hogy ez lesz az élete, úgyhogy a hivatalos iskolába csak a törvény ereje tudta bevinni, s ő ott megvárta türelmesen, hogy ez a kötelezettség elmúljon róla. Eközben persze a mögötte lévők utolérték, majd el is hagyták, aztán ugyanúgy jöttek a következők – és így egyszer csak, egy évig, osztálytársak lettünk. A zene költözött be véle közénk: órák előtt, meg utána és szünetekben pengett a gitár, szállt Emil hangja. Elámultunk, hogy olaszul énekelte a „csao bella”-t, meg oroszul a Natasát. Micsoda világ nyílt meg előttünk! – de egyszerre kétségbe is estünk, hogy a sajátunkból még mennyi szín hiányzik. No és az énekóra: Balogh Gyuszi bácsi énektanárral a fél órát eltöltötték mindenféle zenei eszmecserével, melynek során Emilből csak úgy folyt a szó (nem úgy, mint matek, vagy töri órán) és a világ legtermészetesebb módján használt olyan „szakszavakat”, mint dúr-mol, cisz-disz, hangnem, akkord, stb.
Szinte felnéztünk rá, mert éreztük, hogy ő valami rendkívüli tudás birtokában van, amire magunk is vágytunk. Tán ekkor vettük elő újra harmonikáinkat Setével, aminek még fellépés is lett a vége: húgomék iskolai előadásán mi húztuk a talpalávalót.
Aztán egy lakodalomban vendégként sündöröghettem Emil közelében, szinte büszkélkedve mindenkinek, hogy ő az osztálytársam, de próbálkoztam ennek előnyét is kihasználni. Addig mondogattam neki, ugyan játsszák már el az egyik nótát, amit szerettem hallgatni, ha a felnőttek énekelik, hogy egy kis szusszanásnyi szünetet kihasználva Emil el is kezdte pengetni a dallamot s bizakodva tekintgetett apja felé, hogy az átveszi-e. De Kolbász szigorúan felénk nézett, felemelte jobb kezét, melyben olyan finoman fogta a vonót, hogy újai szinte nem is érintették és ezt mondta:

– Kedveském, tudod, hogy nálam van a rendelés… – majd hüvelyk és mutató újai végét alig láthatóan összedörzsölte, fejével aprót biccentett, hogy értjük-e.

Értettük.