A kondás

A KONDÁS feltűnő jelenség volt. Már termetével is mindenki fölé emelkedett, de tán ruházata és viselkedése volt az, ami különlegessé tette. Furcsa, zsinórokkal lábszárig megkötött cipő vagy csizmaféleségben járt, szűk nadrágja is díszített volt, övében faragott fa, bőr és csont kellékek, vállán nekünk palástnak tűnő kabát – és legfőképpen a fején hatalmas kerek keménykalap. Ehhez jött vastag bajsza, szúrós tekintete, hangos beszéde, gyors mozgása hatalmas léptekkel, melyekkel mintha egy betyártörténetből bukkant volna elő.
De mindenekfölött a hatalmas kalap volt titokzatos, amit kora gyermekkorom egyik első, filmszerű emléksora örökített meg számomra.
Késő őszi lakodalomban voltunk (sok lakodalommal megvárták, amíg kiforr a must) és a lányosház-hivatal-templom-vőlegényesház közötti vonulásunk idejére már besötétedett. Tán valahonnan az Újsortól a Gyepszélen át mentünk a Gödör nevű falurész felé, mondhatni külterületen, ahol nemigen volt közvilágítás. No ezen úgy segítettek, hogy egy vasvilla minden fogára egy-egy tengeri csutkát húztak, azt petróleumba mártották és meggyújtották. Ezzel álltak az út szélén a nézők (lakodalomlesők, ahogy mondtuk) de voltak, akik követték is a menetet.
Félelmetes és gyönyörű látvány volt! Vörösen izzott és szikrázott a csutka, füstölt is, jó magasra tartották és ide-oda lóbálták közben. Nagyobb koromban én is álltam ilyennel egy-egy sarkon, várva a lakodalmas menetet, mígnem efölött is eljárt az idő.
De akkor ott hosszú sorban, lángvörösen szegélyezték az utat és mi vonultunk közöttük, a felnőttek vidáman nótázva, én pedig megrettenve, apámhoz bújva. Ő nyugtatgatott, hogy ne féljek, nem éget az meg, de én nem a tűztől féltem.
Időről időre felbukkant a lángoló sorfalban egy hatalmas szőrös ember, irdatlan nagy kalappal a fején. Reszketve haladtam el előtte, de nem nyugodhattam meg, ha elhagytuk, mert újra és újra előrement, és én azt hittem, csak engem vár, hogy elkapjon s becsomagoljon abba a hatalmas kalapba. Mikor apám észrevette, csak nevetett:

– Tőle ne félj, ő a kondás! – de én csak szorítottam a kezét és nem mertem egy tapodtat sem eltávolodni mellőle, mígnem tán számára is váratlanul, egyszerre csak mégis feloldotta bennem a görcsöt:

– Úgy hívják mint téged, Varró Gábor!

No hát a félelem egy csapásra elmúlt, mert hát ha valakiket egyformán hívnak, azok ne tartsanak egymástól. De helyébe lépett a töprengés: mi az hogy „varró”? Ezt eddig a mi neveinkben nem hallottam.
Ez volt a második névválságom, mely bizonyára szép csendesen letisztult majd magától.
Az első még az óvodában ért el, ahol egy kislányt is Gabinak szólítottak, ami engem a „férfit” arra sarkalt, hogy mindenkit figyelmeztessek: én nem Gabi, hanem Gábor vagyok. Olyan sikeresen (bár később lett volna ilyen hatásom a környezetemre) hogy családban és társaságban a mai napig így szólítanak.

De vissza a kalaphoz, mely később már nem volt olyan félelmetes. Sokszor álltam a kapunkban a reggeli kihajtáskor, amikor a majdnem szemben lévő Zug-ból szálingóztak elő a malacok és mentek a Gyepszél felé. Valahonnan a Szováti út környékéről, vagy tán azon is túlról, a Málésorról indultak az elsők, a gazdák kiterelgették őket a becsatlakozó utcákról, így terebélyesedett a konda, bár mi csürhének neveztük. Ez nem egy hízelgő szó, pedig azok a jószágok igen fegyelmezetten vonultak: az újakat szinte beszédszerű röfögéssel üdvözölték, szép egyenletes tempóban haladtak, olyan pontosan megtanulták az útvonalat, hogy nem kellett irányítani őket, maguktól fordultak a jó irányba egy-egy sarkon, elágazásnál. Sőt itt azt is tudták, hogy meg kell állni pár percre, megvárni a besorolókat.
Ezeken a helyeken a kondás belefújt a szürke marha szarvából készült kürtjébe (persze, hogy ez is hatalmas volt) aminek hangjára igyekezhettek a lemaradó gazdák állataikkal, de másoknak ébresztőként is szolgált.
Micsoda messze hangzó jel volt ez! Szinte dallam.
A cél az Ürgés előtti Gyepszélen át, keresztül az Újsoron, a szőlőskertek között, a Nagy-lapos volt. Ezen a végtelen sík legelőn csak egy kis facsoport volt -epreskertnek hívták- itt tudott árnyékba húzódni, termés idején csemegézni ember, állat egyaránt. Utóbbiak emellett a szikes foltok közötti kis vizes pocsolyákban dagonyáztak egész nap, meg turkálták a földet és legelésztek. Épület nem volt sehol, fák is csak távolabb a kertekben, meg a szántóföldek közötti utak mentén, de azokat amúgy sem közelíthették meg.
De hát hogyan vészelik itt át a néha özönvízszerű nyári esőket? A jószág még csak-csak, de a kondás?

Mesélték, hogy egy-egy égszakadás után csapzottan, víztől összecsomósodott szőrzettel (mangalicák!) vonultak hazafelé az állatok, de a szőlőskertek kunyhóiból, az Újsor házaiból előmerészkedő népek azt látták, hogy a kondás teljesen száraz ruhában lépdel utánuk.

– Ej Gábor, tán ott nem volt eső?
– Már hogyne lett volna, elég ránézni a kutyámra…

Hát az szegény még csatakosabb volt, mint a malacok, de gazdáját hiába is kérdezték, hogy ő hogy-hogy nem ázott el.

– Egy kis száraz hely azért akadt odakinn… – titokzatoskodott mégis egy keveset.

Különös, de asszonyok kuncogó cseverészéséből csíptünk el hangfoszlányokat, amikből összeállt s megoldódott a titok:
Mielőtt lezúdult az égi áldás, Varró Gábor levetette és szépen (így mondták: „szépen”) összehajtogatta az összes ruháját, majd egy magasabb fűcsomóra, zsombékra tette és azt befödte ernyőszerű kalapjával. És állt ott az Isten szent ege alatt, és úgy, ahogy az őt megteremtette, míg csak el nem múlt az eső. Aztán felöltözött, mintha mi sem történt volna…
Festő ecsetjére való kép? Na jó, azért mégsem, de számomra izgalmas volt, ahogy az a szemérmes, mégis sokat nevető asszonyok szavaiból rajzolódott ki.
De volt olyan kép, ami inkább méltó lett volna, hogy megőrződjön az örökkévalóságnak, valamilyen mozgóképi varázslat által.
Ez is lakodalomhoz kötődött, a szomszédunkban az Iklódi családnál.
Az öreg Mihály régi gazdaember volt, az maradt az „új rendszerben” is. Öt (!) fia volt, akik követték ebben, tán csak egyikük lett vasutas, és amikor elérkezett az idő, megkapták az önálló gazdálkodáshoz szükséges földet, egyebeket. Ez az egyéb a legvégén két gyönyörű fehér ló volt, amiket mindenki csodált, ha feltűntek, mert olyan büszkén, egyszerre mozdulva húzták még a trágyásszekeret is, mintha parádén volnának. A legfiatalabb két fiú egy-egy jussaként szét lettek választva, akik idővel szereztek és befogtak melléjük másikat, de az már nem a régi látvány volt.
Sándor és Károly lakodalma idején már nagyobbacska voltam, szinte vendégként vettem részt rajta. Hogy vendég volt-e a kondás, nem tudom, de ott volt (mint azon a régin is) és néha igencsak központi szereplője lett a mulatságnak. Nem a fő vendégek sorában, inkább a személyzeti asztalnál, a zenészek és nem rokon szakácsok között terítettek meg neki. Titokban leskelődtünk, hogy hogyan eszik-iszik és mennyit, mert olyanokat hallottunk, hogy egy csirkecombról a húst egyetlen húzással eltünteti a szájában és már dobja is el a csontot. Meg nem aprózza el a bort poharakba, kancsóból issza, egy egészet egy hajtásra.
Most már nem emlékszem, hogy végül láttam-e ezeket, mert más volt az, ami mélyet szántott az emlékezetembe.
Mikor eljött az idő, ami megfelelő alapozást jelentett, meg az ünnepélyesebb pillanatok elmúlását, amikor már inkább a zene és a tánc lett a főszereplő, kezdték biztatni a kondást:

– Gábor! Mutasson már valamit!

De még kérette magát egy kicsit, kifogásokat keresve, ételre-italra utalgatva. Megkapta és tovább noszogatták:

– Na, perdüljön már ki középre!

Hát egyszer csak rákezdett: egy pohár bort meg a faragott botját letette a padlóra és táncolni kezdett. Előbb lassú lépésekkel kerülgette, a botot néha felvette, a feje fölött megforgatta, visszatette és egyre fokozta a tánc lendületét. Csak ámultunk, hogy a pohár sértetlen maradt. Körbeállták, biztatgatták, sőt egyesek további poharakat raktak a lábai alá. Néha a híres kalapját is meglengette, meg bicskáját beleállította a padlóba, nagyokat kurjongatva és dobbantva ropta tovább.
Milyen tánc volt ez? Hozzáértő szem tán láthatott benne rendszert, tanult és tanítható mozdulatokat, de mi csak azt láttuk, hogy ez az ő tánca. Hogy így nem táncol más és tán ezért beállni mellé, vagy utánozni őt nem is akarta senki. A zene, amit Kovács Pista bácsiék húztak neki ilyenkor, szintén egészen más volt, mint a szokásos csárdások: tán szövege sem volt, csak „kótája” ahogy mondtuk, de engem egészen elvarázsolt.
Ma már újra tanulják sok tájék, foglalkozás, sőt egyes emberek táncait is, hogy ne vesszen el semmi, ami érték. Vajon ez a tánc elveszett, vagy volt valaki, aki „lejegyezte”, vagy azét, akitől Varró Gábor is tanulta egyszer?
Ha igen, akkor sietnie kellett, mert bizony öreg volt már akkor. De ha lanyhult kissé a lakodalmas nép, amíg szusszantak, hogy felpezsdüljön a hangulat, újra és újra noszogatták egy táncra és akkor már nemigen kérette úgy magát, mint az elején. De hát az idő, a kor…
Mert bizony egyszer megesett, hogy felborított egy padlóra tett poharat, s valaki tán vigasztalásul odaszólt neki, hogy semmi baj Gábor, hiszen mindenki megöregszik egyszer.
Mint akit villám csapott meg, felpattant, felcsattant:

– Én öregszem?

És belevágott újra a táncba, ahogy évekkel azelőtt, vagy tán még annál is sebesebben.

– Poharakat ide! – kurjantotta s csapkodta botjával körülöttük a földet, dobbantott mellettük akkorákat furcsa lábbelijével, hogy szinte fölcsapott belőlük a bor, de az üveg mind sértetlen maradt. Néha kikiáltott:
– No, öregszem?

Már csitították, hogy jól van, nem, nem, de már nem lehetett megállítani.

– Öregszem? Ki mondja még?

És csak járta, járta fékezhetetlenül, mert hát „kívülről” ugyan ki mondhatja azt meg, amit csak belül érezhet az ember: „öregszem…”