Ősz felé

Látni akartam a Kenderes dombot.
Nem úgy „egyszer még”, hanem egyszerűen csak ismét. És gondoltam, jöhetnének velem az otthoniak is, tán megéreznének valamit a fölfutás mámorából s láthatnám rajtuk, milyen állni, csak állni ott fenn. Ez a szép nyárvégi nap éppen megfelelő, még becsengetés előtt mindenki ott lehet, visszük a legkíváncsibb-legkisebbet is, hát rajta! Ám megérkezvén már meg is fogyatkoztunk, aztán várjuk meg az evést, az alvást, hisz ez csak halasztás – nyugalom!- elindulunk majd. Később új tennivalók tolulnak elénk, s mire eljönne az indulás pillanata, már tényleg késő.

  • Mi lenne, ha végigsétálnánk az utcánkban?

Igaz is: mi lenne? Mindig csak itt, az elején nézek szét, mintha félnék továbbmenni és most itt az alkalom – hát miért ne? De már a harmadik kapu mögé értetlenül nézek be:

  • Hát itt nem…?

  • Ó, hol van az már!

És keresném a Zug rejtelmeit, de az már egy rendezett terep, majd várom, hogy felismerjem a Széles, a Marcin, a Borbély, az Arany családok házait, de már a kapuk is idegenül állnak szemem elé. Ismerős fákat keresek, galambokat a tetőn, amikor észbe kapok: nehogy már ugyanazokat az embereket is várjam előlépni! Aztán egy „tájidegen” ház, süt róla a bezárkózás szándéka, a kapu is kilincs nélküli -persze, a technika! – hogy ki se kelljen lépni az autóból mások tekintete előtt.

  • Azt sem tudjuk, kik ezek… – hallom.

Egy majdnem rokonná vált legény házikóját sem találom és segítséget sem kapok. (Mert van, amit csak én tudhatok?) Hónapostejes-tehenesgazdáink következnek, s ha a szembejövőktől megkérdezném, hogy hol lakott itt -na nem Vörösmarty Mihály- hanem csak Veres Mihály, vagy Cseh Sándor, remélem, nem értetlenül néznének rám. De az talán megint csak az én tudásom, hogy volt itt az egyik udvarban, egy már nem használt, nagy betonsiló, amit az akkor ott lakó Bene fiúkkal valóságos várrá alakítottunk át s védtük is a sohasem jelentkező ellenségtől. Megint nevek jönnek sorba elém: a „másik” Iklódi, Mészáros, majd Fülöp, Kúrta, Fegyverneki – no igen, szolgálati lakások is voltak itt rendőröknek, meg a tsz-óvoda, s lezárva az utcát, egyik oldalt áll a daráló, másikon a pálinkafőző épülete. És itt a Gyepszél! – vagyis az volt egykor. Gémeskúttal, kacsaúsztatóval, focipályával, füves, vadvirágos legelővel. Most házak, utak, csak sejtem ott mögöttük az Ürgést s az Újsort.  A legapróbb már türelmetlen, mennünk kell hazafelé. Mint egy fordított kálvárián, úgy megyek végig a visszaúton, csendesen, kérdésem sincs már. Hiszen jól van ez így: mert ha odakinn nem is találom, itt van belül, hordozom magamban azt a régi utcát.

De Kenderes domb! – az biztosan „úgy” van még, ezért hát erősen vágyom újra látni, s tán jöhetnének velem az otthoniak is…

Derecske – Debrecen-Józsa
2018. szeptember 1.