Annamari II.

Szeptember vége felé Jani bácsi közölte velünk, hogy a Széchenyi úton kell egy kaput és egy kerítés elemet felújítani. Rögtön arra gondoltam, hogy ez a siketnéma iskola lesz!!! Mikor közöltem Ernővel a sejtésem, egészen lázba jött. Az izgatta, hogy vajon látja-e Annamáriát? És olyan lesz-e, mint amit ő elképzelt magának az én elmondásaim alapján.  Egy hét múlva került sor a munkára. Nekiláttunk. Éppen a kapu sarkát kellett hegeszteni, amikor Jani bácsi szólt, hogy álljunk meg, mert jönnek a gyerekek. Hol? Kérdezte Ernő, mert nem hallottunk semmi zajt ami erre utalt volna. Már itt is vannak, szólt Jani bácsi és intett a kezével.

-Álljatok félre! – szólt.

Nem tudom, hogy a két társam mit gondolt magában, de én megdöbbentem a látványtól. Itt jön 35-40 gyerek, iskolások, sehol egy hang, csak jönnek csendben. Néha egy láb csusszanását, vagy a táskájukban a tolltartó, vagy egy könyv koppanását lehetett hallani.  A végén jöttek a nagyobbak, köztük Annamari is. Jani bácsit puszival köszöntötte, nekem mosolyogva bólintott. Ernőre nézve azt láttam, hogy csak bámul bambán az eltűnő gyerekek után. Meg sem tudott szólalni.  Jani bácsi szólt, hogy lehet a munkát folytatni. A barátom percek múlva szólt hozzám: „Azt hittem, hogy túlzol, amikor azt mondtad, hogy nagyon szép és nagyon csinos.” – Az anyja is ilyen, úgy néznek ki egymás mellett, mintha az anyja a nővére volna – feleltem.  Ernő egész héten át azon győzködött, hogy szombaton menjünk elébe és kisérjük ki a buszhoz. Végül meguntam és beleegyeztem. A kaputól kis távolságra álltunk és vártuk, hogy Annamari megjelenjen. Amikor kijött a kapun, meglepődött egy kicsit, de végül is ő oldotta meg a kínos helyzetet. Kezet fogott velem, én meg bemutattam Ernőt. Miközben beszéltem, folyton figyelte a számat hogy mit mondok. Megértette és Ernővel is kezet fogott, majd intett a buszállomás felé. Ezt mindketten megértettük. A barátom teljesen megkukult, csak hebegett, mert rájött, hogy a lány érti, amit mondunk, de mi nem értjük őt. Nagyon hamar jött a busz, így vge lett a kínos helyzetünknek. Megkönnyebbültünk és megbeszéltük, hogy ez így nem jó, valamit ki kell találni, hogy megértsük egymást ha ismét találkozunk vele. Eltelt egy hét, kettő, és én csodálkoztam, hogy a barátom nem erőlteti az újabb találkozást vele. Aztán egy este megtudtam az okát:

-Ide figyelj! – szólt hozzám, és elkezdett a kezével, ujjával mutogatni nekem különféle jeleket. Rögtön bevillant az agyamba, ilyesféle jelekkel „beszélt” Marika néni a lányával otthon. Kiderült, hogy addig nyaggatta a hugát, amíg az nem kerített egy olyan valakit, aki ért a jelbeszédhez és attól tanul már két hete.

-Ilyen sokat jelent neked Annamari? – kérdeztem. Nem szólt, csak kétszer is bólintott, de nem nézett rám.

 A szakmunkás bizonyítvány után ment ki-ki a maga útjára, de leveleztünk. Így tudtam meg, hogy megismerkedett a szüleivel, akikre jó benyomást tett. Gondolom, Marika néninek is tetszett a hangja, sportos alakja és az a sok bók, amit szerintem csak azért mondott, hogy minél tovább hallgathassa különleges hangját. Ernő dicsekedve mondta el, hogy a jelbeszédet majdnem tökéletesen tudja.

-Ha ennyire komoly a dolog, végiggondoltad, mi lesz ezután? – kérdeztem. – Esküvő, utána majd jön a gyerek és a többi!? – mondtam. Ingerülten szólt vissza:

-Olyan vagy, mint a szüleim, akik még most is le akarnak beszélni róla. Ők is azt kérdezték, hogy mi lesz, ha a gyerek meg lesz? Ki hallja meg a sírását éjjel? Ki tanítja meg beszélni? Meg a többi sok-sok dolog. Azt feleltem nekik, ha majd odakerül a sor, akkor megoldjuk, és megtanítjuk beszélni.

Gabi bácsi annyira megkedvelte, hogy sok hétvégére néha kihívta. Hol ezt, hol azt kellett megcsinálni, és a barátom, mivel nagyon ügyes és találékony volt, jól megoldotta mindig a különböző dolgokat. Egyszer az én segítségemre is szüksége volt. Szívesen mentem és elámultam, hogy mennyire „otthon” van Annamariéknál. Úgy mozgott, viselkedett, mint aki már szinte odatartozik. Jólesett érezni, hogy örült nekem, ahogy a család is szíves volt velem.

-Hát igen. – gondoltam. – Most már nem a Jani bácsi tanulója vagyok, hanem az Ernő barátja.

Annamari női szabóként helyezkedett el a ruhagyárban, ahol hamar kitűnt, nagyon ügyesen rajzol, sőt magának tervezett különböző ruhadarabokat. Rövidesen ki is emelték a műhelyből és a tervezőszobában dolgozott ezután. Nagyon büszke volt, hogy a fizetése is jócskán emelkedett.  Hónapokkal később meghívót kaptam az esküvőjükre. Jani bácsival álltam a szertartás alatt, így együtt mentünk gratulálni is az ifjú párnak és a szüleiknek.

-Gyönyörű a menyasszony – mondta Jani bácsi -, de az én fiam is jól néz ki. – Úgy láttam, Gabi bácsinak könnyes lett a szeme.