Sok mártást Édesanyám! Hogy az unokáim is elhiggyék 30. old. részlet.

„Karcsi is jól evett. Amikor édesanyám főzött, mindig attól féltünk, hogy sohasem lakhatunk jól, ezért mi gyermekek kiadtuk a jelszót: „Sok mártást Édesanyám!” Főleg olyankor mondtuk ezt, amikor csirkepaprikás vagy tejfölös eresztékkel felöntött hagyma tokány készült. Nem volt akkor még grill csirke, lassan növő, pici házi csirkét vágott le Édesanyám. Egy ebédre egyet az 5 tagú családnak. Kevéske volt ez ötünknek, hiszen csak egy szippantás volt, s oda lett egyből a csirkecomb, csak a fehér csontocska maradt a kezünkben. Ezért ragaszkodtunk a sok mártáshoz. A tejfölös, petrezselymes csirkepaprikás gyermekkorunk egyik legigéretesebb étel volt, mert tudtuk, hogy az asztalra kiborított hatalmas puliszkával lesz mit felmártani. Fejedelmi volt. Édesanyám nem sajnálta a tejfölt, hiszen volt elég. Így aztána feldarabolt pici csirke a piros paprikával színesített, tejfölös mártással tele hatalmas vas lábasban úszkált. Ritkán ettünk ehhez kenyeret, a puliszka tovább tartott a gyomorban.

A tejfölös marhatokány általában füstölt oldalassal vagy kolbásszal készült. Savanykás íze volt, és hosszú csíkokra volt szelve a hagyma. A mártásban a kolbász és az oldalas puha lett. Ez is kedvenc ételünk volt. Ilyenkor is kórusba kiáltottuk: „Sok mártást Édesanyám!” Ugyanis a csirke, a kolbász és az oldalas is csak mutatóban volt jelen az ételben. Ilyenkor mégis vallottuk, hogy senki nálunk jobban nem él! Volt is benne valami, ha a Fürst-telep sok szegény családjára gondoltunk.

Az egyszerű hagymatokány is a ranglista élén állott. Édesanyám szalonnát aprított, és néhány karika kolbászt vágott hozzá. A sok kiolvadt és saját zsírjában megpuhult szalonnára és kolbászra egy vágódeszka, hosszant szeletelt hagymát öntött. Nem volt ez ünnepi fogás, mint a csirkepaprikás, és többnyire kenyérrel ettük, de alaposan jól lehetett lakni, és csak későre éheztünk meg.

Az angyal bügyürü, másként nudli és a szilvás gombóc prézlivel és cukorral szintén lukulluszi örömöket szerzett. Csak a cukor volt mindig kevés, mi pedig édesebben szerettük volna. De abban az időben cukor mizéria volt. Egy nagyon eredeti ötlettel segítettem megoldani ezt a gondot. Elkérezkedtem cukorrépát kurkászni. Üres általvetővel kimentem répaföldre, s az elhullott, ki nem ásott, ott felejtett cukorrépákat összeszedtem, mire lement a nap, tele általvetővel én is otthon voltam. Édesanyám másnap szirupot főzött belőle. Sokáig kellett főzni, de a sötét barna, majdnem fekete színű, vastag szirup mindenért kárpótolt. Ilyen csemegéhez csak az jutott, aki elment cukorrépát kurkászni.

Karácsonykor szaloncukorra nem volt pénz. Édesapám szerint erre bűn lett volna pénzt költeni. Így Édesanyám főzte a szaloncukrot. A levágott széleket megehettük, a szép, kockára sikeredett darabkákat pedig régi, használt szalonpapírba csomagoltuk, s felaggattuk a karácsonyfára. Már régen iskolás voltam, amikor megtudtam, hogy a karácsonyfát nem is az angyal hozza. A gyereke is a gólya hozta, így tudtuk szinte serdülőkorig.

A leggyakoribb sütemény a málé volt, mely tejben elkavart puliszkalisztből készült, cukorral vagy otthon főzött cukorrépa sziruppal édesítve. Hogy felnőjön, és lukacsos legyen, szódabikarbónátot kellett hozzá adni. A jól kizsírozott tepsibe sohasem ragadt bele, a tepsi szélén és alján pedig ropogósra sült. A sötét szirup gyönyörű színt kölcsönzött neki. Sokszor a vendégek elé is ezt tette Édesanyám, bár ritkán jöttek vendégek, azok is rokonok voltak, vagy szüleink földijei. Jóllakásig lehetett enni, akár melegen, akár hidegen, de általában mire kihűlt, már elfogyott. Ízlett és laktatós volt.

Töltött paprikát és töltött karalábét, szabógallér levest ritkán ettünk mert Édesanyám a legkevesebb időt éppen főzésre, mosásra és takarításra szánhatta. Művelni kellett a földet, s gondozni a jószágokat, mert „abból élünk, Anna”,- mondta Édesapám Édesanyámnak, amikor ő a házi munkák háttérbe szorítása miatt zúgolódott.

Amikor pásztorfiú voltam, a mezőn, ősz idején tengeri, krumplit és sütőtököt sütöttem. Az otthon csomagolt étel hamar elfogyott, s mivel a lelkünket is kirohantuk, hamar megéheztünk. Ilyenkor nagy félelemmel és bűntudattal dézsmáltuk meg a tengeri- és krumpliföldeket, néhány cső kukorica, egy tök és egy sapka krumpli erejéig. Igazi élmény volt a zimankós és hideg őszi időben a hatalmas tűz parazsán megsütbi a zsákmányt. Só nem volt kéznél, de ki gondolt sóra? Mikor szürkületkor hazamentünk a tehenekkel, otthon már terített asztal várt. Sohasem éheztünk, de mindig éhesk voltunk, hiszen reggeltől-estig talpon voltunk.

Ezek az évek a beadás, a beszolgáltatás esztendei voltak. Kvótát róttak ki a gazdálkodó emberekre. Be kellett szolgáltatni a tejet, a húst és a gabonát. Másoknak mást is. Szinte semmi sem maradt a család számára. Hogy megélhessen a család, a kvóta rendszert ki kellett játszani. Az ember kevesebb vetésterületet vallott be, így kevesebbet kellett beszolgáltatnia, fillérekért. De ez veszélyes játék volt. Ha egy hamis jelentésre fény derült, börtönbüntetéssel és a teljes termés elkobzásával büntették. Emiatt a gazdálkodó családok szüntelen félelemben éltek. A kommunisták a munkásosztály nevében hihetetlenül kizsákmányolták a földmíves réteget.

Édesapám mindig kevesebb fejőstehenet jelentett be, mint amennyi volt. De meddő tehenet nem volt érdemes tartani. Hogy a friss fejőst is meddőnek higgyék a hivatalosok, ha helyszíneltek, a borjút a tehén alól el kellett tüntetni. Így hát a borjút megöltük, a húsát megettük. A szüleim ilyenkor éjjel-nappal rettegtek. A két öcsém sem tudott belenyugodni abba, hogy a kis borjú eltűnt, így állandóan azt kérdezték, hogy hová lett a borjú? Tragikus lett volna, ha ezt idegenek előtt kérdezik meg. A borjú bőrét, lábait és fejét Édesapám a trágyadombba ásta el. Sajnos, éjjel a kutyák gyakran kiásták, s reggel, amikor felkeltünk, a kertben hevertek a kiásott és szétmarcangolt borjú maradványok. Vajon látta valaki? – ez volt az ijedt kérdés. Aztán újból elástuk. Minden rosszban van valami jó. Soha annyi borjúhúst nem ettünk, mint éppen a beszolgáltatások idején.

A búzát is be kellett szolgáltatni. Hogy az otthon maradt kevés búzából ki ne fogyjunk, hiszen még vetőmagra is szükség volt a következő esztendőben, ezért bolti kenyeret ettünk, mely tégla formájú, fekete kenyér volt, és jegyre adták. Mi gyermekek szerettük a friss, ropogós héját. Hogy mi minden volt beledarálva ezekbe a kumiszokba, azt csak a jó Isten tudta, meg a molnárok és a pékek.”