FATI PARTUS – A végzet szülöttei című családregényből részlet

 

„Visszük
mindenki mást
mindenki másként
de a magáét
az átháríthatatlant
a megkönnyíthetetlent
az át nem adhatót.

Dédanyám, nemes Szegedy Julianna emlékére”

 

Vak Eszti nem vesztegette az időt. Egyik nap kora délelőttjén felült a kisvasútra, és kidöcögött Derecskére. Melegen tűzött a nap, mire megérkezett.

– Hol van a Muzsay úr boltja? – állított meg egy mezítlábas gyereket.
– Ahun e, az akácfán túl.

Homloka megizzadt a fátyol alatt.

– Mennyire kell másokért vesződnöm – egy sajnálkozó sóhajjal megjutalmazta magát.

A boltajtó zárva volt, de az üvegkockákon át be lehetett látni. Háttal ült a férfi, egy lábasból kanalazgatott. Egyedül volt.

– Na, ez mát jó jel – örült meg Eszti. – Nincs neki hol enni, ha lábasból eszi, nem volt, aki megterítsen.

Halkan kocogott. A boltos szolgálatkészen felugrott, nem szokott ő csak pár percig csukva lenni. A vevőt nem szabad váratni. Megcsikordult a kulcs, az ajtó kinyílt.

– Elnézést – mondta a szatócs -, mit tetszik nagysám?
– Jó napot Muzsay uram! Én vagyok az Eszti Álmosdról.
– Eszti, Eszti… – ráncolta homlokát a boltos.
– Hát a Siska Eszti.

Nem emlékezett rá, csak a névre.

– Ah, persze – mondta udvariasan, de még mindig fogalma se volt, ki ez a lefátyolozott feketeség ebben a melegben. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– Itt volt dolgom, itt… tudja… – töprengett, mit mondjon most jár először Derecskén – az állomással szemközt. Aztán ha már itt járok, gondoltam, átadom Sete Tóthék üdvözletét Álmosdról.
– De szégyellem, de szégyellem – gondolta a boltos -, ezekre sem emlékszem – de nem mondta. – Á, köszönöm, viszont.

Pártliné körülnézett a takaros kis boltban. Aztán megállt tekintete az asztalon.

– Jaj, megzavartam az ebédet? Látom, siet, ki se tálalt.
– Így szoktam meg. Magam főzöm, magam eszem, nem pazarlom az edényt.

Vak Eszti fájdalmasan nézett épen maradt szemével:

– Ó, egy ilyen szép szál ember magányos?

A fűszeres végigmérte kurta, tömzsi termetét, elmosolyodott.

– Szép szál, szép szál, még hogy én… Jó asszony a nagyságos – hajolt meg.

Eszti az ujjába harapott. „Juj, csak belém ne szeressen!”

Ha nem olyan mulya a szatócs, mint amilyen, bizonyára megkérdi a fátyolos kalapú kiis nőtől, mikor már harmadszorra toppan be hozzá, ugyan, melyik házban lakik, és kinek hozza ilyen sűrűn Sete Tóthék üzenetét, hiszen ismerte az egész falut. De nem kérdezte.

Vak Eszti most is délidőben érkezett. Kosárkájából egy kétfülű piros fazekat, meg egy tányért vett elő.

– Jól jön a magányos embernek egy kis házi koszt.

Leterítette a kockás kendőt a pult végén, aztán körbenézett:

– Tányér van?
– Akad, akad – tüsténkedett Muzsay, – Nálam ebédel a kedves nagysám?
– Én csak belekóstolok. Magának hoztam.

A kis vaskályha meg volt tömve szilánkokkal, csak alá kellett gyújtani.

– Hát most bizony meleg lesz, de ezen szoktam az ételt …
– Hagyja csak rám, Muzsay uram, mindjárt kész.
– Micsoda jó lélek – csóválta fejét a boltos.

A kapros töltött káposzta ízére még a könny is a szemébe szökött.

– Akár a jó anyámé, akár a jó anyámé.

Eszti már bontotta kifelé a rétest.

– Már kihűt, de jó leveles.
– Kegyed remekelte? – pislogott Muzsay.
– Ó, ezt most nem. A Zsuzsika.

A ridikül lepottyant a földre, kihullt, ami benne volt. Egyszerre kaptak utána mind a ketten, de Esztit csak egy fénykép érdekelte.

– Mióta keresem, no lám csak, itt rejtőzködött ebben a feneketlen táskában.

Copfos hajú leányarc mosolygott rajta.

– A kegyed lánykája? – kérdezte a fűszeres.
– Ó, nem!
– Rokon?
– Nem éppen közeli, de nem is távoli. Ő a kis sütő-főző, a Zsuzsika. Gyorsfénykép, a valóságban sokkal szebb.
– De hát még gyereklány.
– Gyorsfénykép, nem is most készült.
– Hát, ha már ilyen kitűnően gazdaasszonykodik, biztosan menyasszonyka.
– Hát, éppen ez az, Muzsay uram. Nem érdeklik a fiúk, csak szorgoskodik egész nap. Úgy nyúlik a keze alatt a rétes, hogy csak a nagy ebédlőasztalon lehet kihúzni. Tudja – hajolt közelebb bizalmasan -, korán elvesztette az édesapját, gyerek volt még. Azóta is hiányolja az apát, csak egy komolyabb férfit tudna megszeretni. Meg aztán igen ragaszkodó, hűséges kis természete van, bizalmatlan a lelkem, hát mondja meg, Muzsay uram, hol van ma igaz, hűséges szerelem?
– Az nincs, az nincs, így igaz, nagyságám.

A szatócs alaposan a fazék aljára nézett. A tányér is kiürült. Eszter berámolta az összekötözött batyut a kosárba, aztán felállt, mint akinek még dolga van.

– Aztán, Muzsay uram, ha már így összehozott bennünket a sors, mint földieket, ránduljon át egyszer Debrecenbe egy kis házi finomságra!
– Ó, hogyne, ó hogyne – hebegett a szatócs. – Mikor nem lennék alkalmatlan?
– Mondjuk, két hét múlva.
– Ha lehetne, szombaton, akkor korábban zárok.
– Akkor a délutáni vonatnál várom az állomáson.
– Nehéz napom volt – rakta le Eszti a kosarat meg a fátyolos kalapot. – De jön a szatócs.
– Kecskét fogtál Eszti néni – röhögött Zsuzsika.
– Te csak ne vihogjál itt nekem, kezemet-lábamat töröm hetek óta miattad. Inkább szedd össze magad, hogy addig valami komolyabb ábrázatod legyen!
– Ha nem tetszem neki, legfeljebb elveszi Amál nénit! Már gyűrűt sem kell venni.
– Phű, te kis szemtelen!

Muzsay József másnap frissen ébredt. Mikor Pék Róza megérkezett a friss túróval, vajjal, tejföllel, éppen fütyörészett.

– Mi a kő, csak nincs rigója? – ámult el az asszony . Megszokta már, hogy a boltos reggel mindig savanyú ábrázattal fogadja.
– Én vagyok a rigó – vetette oda hetykén Muzsay.
– Aztán mitől ez a jókedv, csak nem nősül? – Heccelte Pék Rózi.
– Ha akarnám, azt is megtehetném. Vagyok én még olyan legény! – vágta ki a portéka árát a pultra. Fél szemmel belepillantott a vaksi tükörbe.
– Na, Isten áldja, Muzsay uram! – fordult sarkon Pék Rózi.

A faluban meg elmondta, hogy a boltossal valami baj van, mert fütyül, meg henceg.

Korán reggel megette maga főzte egytálételét, még ivott is rá egy pohárka homokit, aztán kikefélte a keménykalapot. De régen volt már a fején! Megigazította a csokornyakkendőt, még egyszer belekukkantott a fali tükörbe, aztán lehúzta a rolót, bezárta az ajtót. A kis raktár hátsó kijáratán ment ki. Vidáman nézett jobbra-balra, szaporázta a lépteit. A pap jött vele szemben.

– Hová, hová Muzsay uram, ilyen elegánsan?
– Egy kis hivatalos intéznivaló!
– Szombaton délben?
– Csak olyan előzetes … meg látogatás egy földimnél – gyorsan megemelte a kalapot, és sietett az állomás felé.