Az otthon csendje

Gerő János: Vallomás a szülőföldről című regényének bemutatójáról írta.

„Tavaly ősszel egy szombat délután együtt ültünk Gerő Jánossal a lassan kisvárossá terebélyesedő alföldi faluban, Derecskén, s vártuk az őszi megyei könyvhetek megnyitóját. A gyülekező közönség soraiban a fehérblúzos diáklányok, a szövetkezeti alkalmazottak, a más rendezvényekről is ismert irodalombarátok mellett feltűnt nekem néhány deresedő, köpcös, nehéz tenyerű, zömök ujjak között kalapot forgató férfi. Csak később, a műsor során, de főleg utána tudtam meg, hogy ezek a vendégek voltak Gerő János számára a falubéli estén a legkedvesebbek. Ők voltak a cimborák, az egykori iskola-majd legénytársak, a mozgalmi munkában szerzett barátok, a közös élmények ölelő öröme kötötte őket össze, amikor kezet szorítottak.

Mit értettem ott meg akkor Gerő Jánosból, az íróból? Nemcsak a gyökereket, azokat ismertem már azelőtt is, tudtam, hogy ezt a konok, kemény, Kisgazdapártot alapító falut írja újra és újra könyveiben, amely pedig nem is az igazi szülőföldje, csak fölnevelő dajkája, emberi-szellemi eszmélésének, az önálló cselekedni-alkotni tudó ember mozdulatainak sárból, gyűrt fecskefészke. Ezt a forrást, ezt az írói arcot ismertem már. Most inkább a felelősség súlyát és ölelés meleg örömét ismertem meg. Ezért van hát, innen van hát, hogy Gerő műveiben mindig az igazságra törekedett, mindig fontos és örök, állandó erkölcsi törvények szolgálatába szegődött, ezeknek az itthon maradt cimboráknak a történelem sodrásában csak így tudott mindig nyitott szívvel kezet nyújtani. Az író felvállalt itt valamikor valamit ebben a hajlíthatatlan emberekkel teli faluban, s néha hazatér, hogy vállalásairól számot adjon. Nem esik szó irodalomról, az összetartozás természetes törvénye hitelesíti a rövid mondatokat, emberség dolgában tesznek ilyenkor vizsgát, elmentek s itt maradtak. Olvassák pedig ők is az elbeszéléseket, regényeket, amelyek róluk szólnak, gyerekeiknek is kezébe adják az ifjúsági könyveket, mert igazságukat, emberségüket elfogadják, magukénak vallják.

Talán ott, azon a derecskei késő őszi délutánon éreztem meg igazán, miért nem indult Gerő János írói útján másfelé, kísérletek, divatok, szépelgések ösvényein. A szélesre taposott, de ismerős fák között vezető dűlőn maradt, lassan járt azon is, mit az egykori tehenes szekéren, hogy legyen idő mesélni, emlékezni,elgyönyörködni természet és ember különlegességein, nyilvánvaló szépségein. S legyen idő figyelni olyan ősi törvényekre is, mint a jóság, tisztesség, öregek tisztelete, asszonyok megbecsülése, olyasmikre, amik mára már kissé talán avultnak tűnnek. Nem baj. Otthon, másfelé Derecske környékén maradt mára is ez az igény, ez a követelményrendszer, a cimborák egyformán gondolkodnak mai napig is.

Nem kétséges, Gerő Derecskét és környékét, ennek a tájnak emberi, s közösségi törvényeit hozta az irodalomba. Lokális jelleg? Kodolányi ormánsági elbeszélései vagy Tamási Áron székely novellái ugyancsak lokálisak lehetnek akkor, vagy hát ennek minősíthetnénk még Reymont Patasztokját is. Nos, ha a lokális kitágul egyetemessé, hasznossá válik mert hat, nevel, alakít. Gerő talán nem elsősorban írói módszerében és stílusában tágította ki a lokális keret határait, hanem az általa képviselt erkölcs emberi követelménnyé növelésével. Moralista lenne? Dehogy jóízű elbeszélő, anekdotái kellemesek, emberei ismerik a ravaszság és a nevetés kemence-melegét, de e mögött is törvény van, az egyetlen lehetséges, örök, nemes emberi törvény.

De hát én nem is az íróról akartam beszélni. Inkább egy másik élményből szeretnék kiindulni, s ehhez kötődve szólni valamit Gerőről az irodalomszervezőről, a szerkesztőről. Ahogy könyveinek hőseiben mindig valami nemes közösségteremtő szándék munkál, az munkál benne is. Konszolidáló, kusza és érték-labilis irodalmi-művészeti életünkben évtizedekkel ezelőtt egyik atyja volt a Népszava Szép szó című irodalmi-művészeti mellékletének, afféle nyugodt, higgadt, dűlőutak konokságú türelemmel szervező atyja. Odagyűjtötte maga köré az élő irodalomból mindazokat, akik számára a realizmus, az életközelség, az elkötelezettség nem szólam, nem érvényesülési forrás volt, hanem belülről megélt és megszenvedett tudatos tartás. A Szép szó olyan irodalma akart lenni a nagy magyar munkáslap olvasóinak, amelyben tiszta, igaz, őszinte hangok szólnak, s amelyek – stílusuktól függetlenül – vállalják és közvetítik az emberséget, az etika örök és új törvényeit. Gerő Nyitott szerkesztő volt, nem igen érdekelte, honnan jön a levél, ki van aláírva, csak a munka, mit mond, mit akar a szerző vele mondani. Ha igazságot akart, s ha ehhez formát is talált, közölte. Odagyűltek köré – anélkül, hogy akár egyszer is találkoztak volna vele – a nagy irodalmi nyüzsgésben valahogyan kedvüket vesztett csöndesek, a halkabb szavúak, az igazság és történelem törvényeit azonban mélyebben élők. Hogyan csinálta? Nem tudom. A Szép szó évente kiadott antológiái azonban őrzik időkre immár a szándékot és a tiszta akaratot.

Aztán egyre konokabban kalapálta a Népszava művészeti értékrendszerét. Az irodalom tartópilléreire építve kereste, keresi máig a társművészetekben is az emberséget, a stabilitást, a nyugodt rendet, az erkölcsiséget. Ez lett a Népszava kulturális rovatának szellemisége. S hadd tegyem hozzá, nemcsak a magam, mások példáját is látva mekkora örömet jelentett az a magunkfajtának, hogy Gerő Jancsi odatartozónak ítélt bennünket. Volt valami közösség, valami biztos az életünkben. Volt egy ember, aki esztétikailag nem elemzett olyan mélyenszántóan, mint

ahogy kifinomultabb kortársai, de biztosan megérezte a becsületes szándékot és ugyanígy a kóklereket, s ez utóbbit pillanatnyilag sem tűrte meg maga körül. Gerő kezéből a gazdasági helyzet takarékossági intézkedései kivették a Szép szót, s kivették a magyar szellemi életből is. Igaz, később újra támadt, fejléc nélkül, cím nélkül a megújult Népszava hasábjain. Gerő János kemény, konok ember. Ha tudja, hogy igaza van, tud és akar küzdeni érte. S ez a konokság is onnan származik, a Kálló patak mellől, a Kiserdő mesebeli fái alól.

S onnan származik az is, hogy úgy tudja vállára vetve hordani az ujjasát, mint az immár örökre elköszönt szomszédai: Veres Péter és Szabó Pál tudták. S onnan származik az a szerény konok hit is, hogy az ember dolga egy a Földön: végezze a dolgát, tegye, amit tennie kell, becsülettel, keményen, igazul. Aztán majdcsak lesz valahogy a világ. Mások ennyi közéleti kötődéssel s ennyi hazai vonzalommal már sokszorosan tiszteletbeli emberek szűkebb pátriájukban, netán városatyák, díszpolgárok, képviselők is olykor, Gerő csak megy, megy Derecskén az utcán az édesanyja háza felé, s ha cimborával találkozik, megölelik egymást rövidke mozdulattal. Legfeljebb szólanak kettőt-hármat, ide vagy oda, s úgy tud javallani, úgy tud pártot állni, hogy kitérni nem igen lehet javaslatai, észrevételei elől. De miért is kellene? Jó ügyet szolgál, mint mindig is tette. Regényeiben is, dörmögéseiben is, meg egész életének alakításával is.

Új könyvének, a Vallomás a szülőföldről című lírai szociográfiának bevezetőjében írja: „… jól tudom már, nem óriás fák, nem hömpölygő folyamok földje a szülőföldem. Egy darabka Magyarország, poros utcákkal, új iskolákkal, épülő emeletes házakkal és nagyon sokat dolgozó emberekkel. Öreg, munkában elfáradt édesanyámmal, a temetővel, ahol apám nyugszik, régi iskolatársakkal, legénykori barátokkal – az én falum.” Igen, ennyire egyszerű a világ, ha az ember pontosan tudja benne a helyét. Ha az író számára nyilvánvaló, hogy írásaival szolgálni akar, s az is rég kialakult törvény, hogy kit, mit s hogyan képes szolgálni. Akkor minden ilyen egyszerű, tiszta, nyugalmas és csöndes, mint a dűlőúton döcögő tengelyríkató tehenesszekér. És olyan igaz, mint a hatvan esztendős Gerő János írásai, élete és embersége.”