Részlet az édesapja ravatalára írt gyászbeszédéből

Most, midőn édesapánkra, Ballai Lászlóra emlékezünk, egy elfeledett nemzedékről szólnék először, emberekről, akiknek a tenyerét még kérgesre törte a szerszám, akik háltak a szérűn csillagtalan ég alatt, akik ismerték a testet faló éhség kordulásait a gyomorban, az étolajos feketekenyeret, a Hitler-szalonnát, a reménytelen meneteléseket a frontra és a front elől, akik még átszaladtak a szomszédba tanyát, istállót oltani, s akik még tudták, hogyan kell vállvetve új életet teremteni az üszkös romokon. E generáció nem csinált forradalmat, sem ellenforradalmat, nem harsogott fennen szókkal saját érdemeiről, csak éppen a világ legeszeveszettebb dúlásában vérkeresztséget nyerve a II. világháború, majd 1956 után újjáépítette Magyarországot, tűrve dolgozott és dolgozva tűrt, majd amikor a körülmények lehetővé tették, lazított a diktatúra jármán, a szocializmus reformjáért, majd a rendszerváltásért munkálkodott. Ma már kevesen tudják, hogy e nemzedéknek köszönhető a demokráciába való békés átmenet, hogy az úgy nevezett rendszerváltás nem egy csapásra, 1990-ben, holmi hirtelen született választási eredménnyel, lobogó hajú ifjak színrelépésével kezdődött, hanem már az 1980-as években, a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba történő belépéssel, a kétszintű bankrendszer kialakításával, a külföldi tőkét vonzó és magáncégek alapítását lehetővé tévő társasági törvény megalkotásával, valamint a kormány feletti demokratikus ellenőrzőszervezet, az Állami Számvevőszék létrehozásával. E generáció tagja volt édesapánk, a reformtörekvések és a társadalmi-emberi igazságok elkötelezettje.