Szerelmi dalkeringő kötetből: 

A tér ugyanaz. Voltaképpen. Kicsit alakítottak a parkolón. Új házak épültek. A lágyan aláomló s itt síkká szelídülő domboldalak fenségén nehéz változtatni. A fák is tovább nőttek, és eltakarták, jelentéktelenné tették mindazt, ami csak ízlés, múló divat dolga. Érdekes, ha egy parkban csak a növényzet gyarapodott, azt mondjuk: nem változott. A három oldalról dombokból övezett téren továbbra is a művelődési ház épülete uralkodik. 

Ezerkilencszázhatvankettőben, alighogy elvégeztem a bölcsészkaron a könyvtár-népművelés szakot, itt kaptam állást. Pezsgő élet zajlott. Tánccsoportok, népi zenekarok, kézműves-találkozók váltották egymást. Állásom volt – munkám nem. Itt-ott, mindenhol besegítettem, helyettesítettem. Papírcsíkokat vagdostam, szendvicseket kentem. Különböző látogatóknak mutattam be az intézményt. Két hét elteltével még az igazgatóval is megismerkedhettem. 

– Tolmácsolnál a szovjet elvtársaknak, drágám? – kérdezte. – Te most végezted az egyetemet, még friss a tudás.

Az intézményben a pozíciók kialakultak, mint az állóháborúban. Térnyerésem csupán másvalaki térvesztésével lett volna lehetséges. Két hónap téblábolás után eszembe jutott, hogy építsük fel egy új kor Bábelét. 

– Miért nincs itt könyvtár? – kérdeztem az igazgatótól, aki mit sem sejtve fogadott.

– Könyvtár? – csodálkozott el.

– Végül is a könyvtár népművelés.

Nem volt teljesen elutasító. 

– Hát nézze, kedves. Helyiség van. Előirányzat, vagyis pénz  nincs. Ha maga elintézi, hogy legyen itt könyvtár, akkor lesz.

Hogyan intézhetném ezt el én, a friss diplomás lányka, bizonytalanodtam el, s éreztem, amint rám zúdul egy szocialistának mondott rendszer minden igazságtalansága. 

– Már a kerületi tanács SZB-titkára is tudja, maga milyen jól beszél oroszul – jegyezte meg az igazgató bátorítólag.

A téren jeges fuvallat söpör végig. Az imént még melengető kora márciusi napsütés szerepét az elemek most a világításra korlátozzák. A teherautó még nem érkezett meg. Mit keresek én itt? Egy padról nézem a művelődési házat, ahol eltelt az életem. Sem aktív koromban, sem nyugdíjazásom óta nem jutott eszembe, hogy itt ücsörögjek. De most még sem tudnám átlépni az épület küszöbét. 

Valóban, viszonylag könnyen bejutottam a kerületi SZB-titkárhoz. A feje teteje pilises volt. Azt simogatta. 

– Szóval, ön könyvtárat szeretne – mondta, és gyengéden végigcirógatta a kopaszságát. – Nem könnyű.

Felkészültem. 

– Nem én szeretnék könyvtárat – mondtam –, hanem a második ötéves terv, amely kiemelt hangsúlyt  fektet a dolgozó nép művelődésére és a tanuló ifjúság fejlesztésére. Tehát könyvtárak létesítésére.                                          

Az SZB -titkár felállt, és idegesen gyürködni kezdte a tar feje búbját. 

– Valóban ez az irányzat. A célkitűzés. De nem könnyű, nagyon nem könnyű.

Nem volt könnyű, valóban nagyon nem. Sokszor kellett bemenni, még többször telefonálni, és számtalanszor levelet írni. Az SZB-titkár arra kért, a tárgyban készülő beadványát úgy fogalmazzam meg, hogy azok a lenini népművelési irányelvekkel lehetőleg a legnagyobb összhangban legyenek. Megfogalmaztam az SZB-titkár beadványát. Sőt, ezt követőleg szovjet vendégeinknek is megjegyeztem, hogy intézményünk a szocialista kultúra valódi erődje lehetne, ha lenne benne könyvtár. Az igazgató, úgy láttam, ellentétben több látogatóval, érteni vélte e szavakat, de nem reagált rájuk. Fél éven belül megszületett a döntés. Az igazgató döbbenten állt a tény előtt. Őszintén elmondta, erőfeszítéseim eredménye annyira meglepte őt is és kollégáit is, hogy eszükbe sem jutott bárki mást kapcsolatkörükből a könyvtár élére kinevezni – helyettem. 

A térre begördül a teherautó. A kocsikísérő kézitargoncával bemegy a művelődési házba, ezalatt a sofőr felgöngyöli a ponyvát. Hamarosan megérkeznek az első könyvek. Dobozban, vagy csak spárgával összekötözve. Az emberek gyorsan hajigálják fel őket a platóra. A sofőr sem lép fel, hogy elrendezze őket. Mint a répa, súlya szerint minden darab elrendeződik. Sietnek. A mitfárer szaporán fordul. Néha kiszakad egy doboz alja, elpattan egy kötél. A szétszóródott könyveket úgy rugdalják, szidják, mint a Don Quijotében az öszvérhajcsárok az állataikat – vagy magát a lovagot. 

Beindult hát a könyvtár. Kezdeti félelmeim,miszerint a sok tanácsi ember és pereputtya most mond a nyakamra fog járni, nem igazolódtak. Viszont szépen gyarapodott az olvasótábor. Az előirányzat szerint pedig, ha nem is az olvasók számnövekedésének arányában, de nőtt a költségvetés is. Lassan felépült egy korszerű tájékoztató könyvtár, amelyet kicsiktől a tisztes öregekig a kerület számos lakója meglátogatott. Diákkoromban el sem tudtam képzelni, ki mindenki meg nem fordul a bibliotékában. Az olvasás vágya mellett a legkülönfélébb okok vezetik az embereket. Nyulat kapott húsvétra a kisiskolás, tehát a nyúltenyésztésből kellett felkészülnie. Magas vérnyomás elleni gyógyszert írtak fel a bácsinak, aki a szívbetegségekről tájékozódott. Egyedül maradt a néni. Könyv nélkül azonban nem távozik senki. Csak a legritkább esetben fordul elő, hogy ha már egyszer eljött, nem kezd el olvasni. Ha mindenki tudná, micsoda betűre éhes tartalékhad jelentkezik a könyvtárakban még most is, miközben minden elektronikus médium a Gutenberg-galaxist temeti, vidulna a gyászos elme. Egy évtizeddel a nyitás után már könyvtárszakos egyetemistákat osztottak be hozzám gyakorlatra. Többek között az igazgató fiát. Ma ő a fővárosi könyvtárvállalat vezérigazgatója. Láttam a híradóban, amikor kitüntették a Köztársaság Tiszti Keresztjével. Őt, aki ma sorra bezáratja a könyvtárakat. 

Lassan az utolsó dobozt is feldobják a teherautóra. Azt hiszem, már nem is nézem. Csak látom. 

– Miért tetszik sírni? – kérdezi egy kedves fiatalember hirtelen hozzám lépve.

Sírok? Észre sem vettem. Persze bizonyosan. 

– Mert bezárják a könyvtárat, amelyet én… ahol dolgoztam – dadogom.

– Itt volt könyvtár?

Erre válaszolni sem tudok. De a fiatalember előhúz valami zsebszámítógépet, amelynek gyufaskatulyányi képernyője alatt tűhegynyi gombok látszanak. Vékony fémpálcával lehet őket nyomogatni.

– Ezért kár aggódni, néni – magyarázza lelkesen. – Ezt nézze meg! Itt benyomom, ezzel lapozok. Maga nem ismeri? Most épp a Fábry Sándor könyvét olvasom. Tök jó!

A képernyőn könyvformátumba szedett bolha nagyságú betűk vibrálnak. 

– Nem, nem ismerem.

– Kár, pedig tuti. Négy gigabájt memória. Az tízezer kötet.

Nincs már szükség könyvtárra.