Bottyán János és a Rákóczi-szabadságharc

elhangzott 2018. október 17-én az Ezüsthegyi Könyvtárban –

I.Történelmi regény és megismerés

A történelmi regény a megismerés egy formája. Míg a történészek kívülről, a tények alapján gránitszerűen kívánják megragadni a múlt eseményeit, addig a történelmi regény belülről, a figurákon keresztül jelen idejűvé, megérinthetővé, emberivé varázsolja azokat. Az is előfordul, hogy a történész csupán az általa ismert tényeket csoportosítja, értelmezi, vagy, ami még rosszabb, saját koncepciója köré rendezi a tényeket és az azoknak ellentmondó kutatási eredményektől eltekint. A magyar történettudományra, egyszersmind a történelmi regényírásra napjainkig súlyosan ránehezednek a mindenkori politika által gondozott ideológiák, a nemzeti romanticizmus, az irredentizmus és a hamis forradalmiság hordalékai. Az én ars poeticám szerint a történelmi regény a tények könyörtelen feltárását követeli meg akkor is, ha az egyenesen ellentmond a regény alapkoncepciójának. Így például A szabadság rabja című regényem írása közepén kellett szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy a főhős, Ráby Mátyás, akit Jókai a legendás Rab Rábyban öntött halhatatlan formába, korántsem a jozefinista szabadságért küzdő, lánglelkű hős – mint azt velejéig hazug önéletírásában állítja, amellyel a „nagy mesemondót” is megtévesztette –, hanem csupán egy köztörvényes bűnöző. Művem koncepciója felborult, napokig gyötrődtem azon, hogyan ábrázoljam hitelesen az elégtelen ismereteimen túlhabzott igazságot. Csakis a főhős reflexiós elbeszélésén keresztül tehettem meg, aki saját hazugságai mellett egyszersmind az igazságnak letéteményese is. Legújabb regényem, a Bottyán János szabadságharcaírása közben, az események hiteles visszaadása mellett azon tudati működésre koncentráltam, amely mindannyiunk sajátja, így a történelmi hősöké is.

II. A történelmi korszakolás

Végső soron minden ember élete egy-egy történelmi korszaknak tekinthető, különösen Bottyán Jánosé, akinek a vitézi ébredése – midőn a sellyei jezsuita rendházból átsétált a sellyei végvárba – egybeesett II. Rákóczi György kudarcba fulladt lengyelországi akciójával. Kortanúja volt Nagyvárad elestének és már végvári vitézként szolgált Zrínyi Miklós téli hadjárata idején. Bár nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy Bottyán találkozott volna Zrínyivel vagy ismerte volna hadművészeti írásait, lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot az Az török áfium ellen való orvosságban kifejtett nézetek, Zrínyinek az 1664-es harcok során követett stratégiája és Bottyán majdani hadvezéri működése között:

„Mivel más nemzetek segítségére, így különöséképpen a németekére sem lehet számítani, nemzeti hadsereget kell állítanunk, amely hogy a békeidőbe bele ne sorvadjon végképp nemzetünk, nyolcezer lovasból és feleannyi gyalogosból álljon, amely a törökök végvári csapatainak a tükörképe – olvasható a Bottyán János szabadságharca című regényemben. – Mármost e hadak erejét az európai zsoldosokkal azonos színvonalú kiképzésük, zsoldjuk és felszerelésük biztosítsa, emellett élelmezésükre és ellátásukra is a legszigorúbb regula bevezetése szükséges, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegye a kóborlásnak és fosztogatásnak, amely végvári vitézeinkre sajnos általában jellemző. Legyenek tudatában annak, hogy tőlük az egész ország sorsa függ, és nemzetünk is védelmezőiként becsülje meg őket. Az újoncozáskor, de főleg a tisztek állításakor ne a származás, hanem a rátermettség legyen mérvadó. Az a végvári vitéz vagy hajdú, aki a szabadságot a rablással és a részegeskedéssel téveszti össze, de maga őrt állni, fegyelemben szolgálni rest, nem való ebbe az armadába. Bizonyos, hogyha az oszmánok hadmozdulatait e tettre kész armada keresztezi, akkor Európából is számtalan segítőnk támad, pusztán csak azért, hogy virtusunkban osztozkodjon. […]

Valóban, ha nem csak egy-egy csapat nyargalászna a törökökre utak lesén, prédára éhesen, párduckápára, aranyveretes kardra áhítozva, hanem összehangolt akciókkal szorongatná őket az egész végvári legénység, akkor vissza lehetne ragadni mindazt a területet, amelyet az oszmán béke alatt letördeltek Magyarországból – gondolta át Bottyán János. […]

Télen kell támadni, akkor nincsenek felkészülve a törökök, indítványozta Zrínyi Miklós, aki az eszéki hadjárat részleteit alighanem még 1663. december közepén dolgozta ki Hohenlohe generálissal, a Rajnai Szövetség törökök ellen küldött hétezer fős seregének parancsnokával. Pécs elfoglalását és az eszéki híd felégetését jelölték meg hadicélul, amellyel Kanizsát elvág­ják minden utánpótlástól, sőt hosszú időre lehetetlenné teszik az oszmán haderők mozgását. Bottyánék lélegzetfojtva figyelték az eseményeket. Zrínyiék nem pusztították el a hadjárat útjába eső falvakat és vidéket, népét sorsára bízva – mint az akkoriban szokás volt –, sőt, a lakosságot mozdítható holmijával együtt szekéren védett helyre telepítették. A teljes sikert követően rebesgették, hogy a Rajnai Liga Zrínyit szeretné a török főerőkkel összecsapó szövetséges csapatok élére állítani, amit Bécs ellenzett”

Bottyán János mint a császár katonája életét a haza felszabadításának szentelte és szomorú tanúja volt annak a negyedszázados késedelemnek, amelyre – az 1664-es, törökök feletti fölényes szentgotthárdi győzelem dacára – I. Lipótnak és udvaroncainak felróhatóan két évtizedig kellett várni. A törökök 1683-as Bécs alatti katasztrofális vereségének visszacsapó hatására kibontakozó keresztény ellentámadás – amely Nyugat-Európa szinte valamennyi katonanemzetének bekapcsolódásával a Bécsi udvar, Lengyelország és Velence között létrejött Szent Liga szövetségi rendszerének kereteiben zajlott –, súlyos küzdelmek után arra késztette a török portát, hogy 1699-ben, a karlócai békében a Temesköz kivételével lemondjon magyarországi hódításairól.

Bottyán János tevékenyen részt vett a harcokban, amelyek során lovas zászlótartóból ezredessé küzdötte fel magát, aki saját lovasezredet állított ki. Harcolt a felszabadító háború minden jelentős hadvezére, így Lotaringiai Károly, Badeni Lajos, Savoyai Jenő alatt és I. Lipót többször is kitüntette, nemeslevelét soron kívül megújította. Így nem csoda, hogyha ellenségesen tekintett az ugyanekkor az oszmánok oldalán harcoló Thököly Imrére és gyanakodva szemlélte az általa teremtett „kuruc” hagyományt folytató tiszaháti felkelésekre, és II. Rákóczi Ferenc zászlóbontását követően még generálissá történő kinevezése ellenére is halogatta az átállást, míg végül a császáriak fogságba nem vetették, ahonnan nyergesújfalui jobbágyok segítségével szabadult ki. Ám abban a pillanatban, amikor a Duna túlsó partján várakozó lova hátára pattant, a leghívebb szellemű felkelő tábornokká vált, aki haláláig soha egyetlen pillanatig sem ingott meg a fejedelem iránti hűségében.

Miközben a törökök elleni háborúban játszott szerepe nem kellőképpen dokumentált, vitézségére és hadvezetésben szerzett tapasztalataira leginkább az előmeneteléből, valamint a végvári vitézek körében játszott tekintélyéből lehet következtetni, a Rákóczi-szabadságharcban játszott tevékenységét is jelentősen alábecsüli történetírásunk. Sem Rákóczi politikai személyisége vagy az abból fakadó nemzeti közmegegyezés, sem diplomáciai kísérletei, sem Bercsényi rendi konföderációs konstrukciója vagy kardcsörtető „eb ura fakózása” nem szavatolhatta az állami függetlenséget, csak a fegyverek, még akkor is, ha a császári erők zöme a spanyol örökösödési háború nyugati frontjain harcolt.

Azt követően, hogy Rákóczi csatlakozott a tiszaháti felkeléshez, a Habsburgokkal szembeni elkeseredés a nemzeti lelkesedés olyan hullámába csapott át, amelyben az ország hatalmas területei kardcsapás nélkül vagy pusztán jelentéktelen csetepaték révén hullottak a felkelők ölébe. A szabadságharc első jelentős ütközete, a koroncói, katasztrofális vereséggel végződött, amelyben odaveszett a felkelők teljes – még a török háborúkban – begyakorlott gyalogsága. Ezzel szemben a „legendás” kuruc vezérek – így Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor és Ocskay László részéről leginkább „vakmerő” portyákra emlékezhetünk, amelyeket az örökös tartományok védtelen lakossága ellen vezettek. A Dunántúlt pedig fegyverrel kellett elfoglalni, és ez a feladat, majd pedig az országrész elleni császári ellentámadás visszaverése Bottyánra várt. Mint ahogy minden olyan kellemetlen – azaz zsákmányszerzéssel nem kecsegtető – az újabb és újabb csatavesztések következtében előállt feladat (merthogy a szabadságharc mind a hat jelentős ütközete császári diadallal végződött), mint a szétszaladt harcosok összegyűjtése, megregulázása, amelyhez a fegyelmezetlen, stratégiai, de még csak a taktikai részfeladatok végrehajtásához is alig értő vezérkar tagjai közül – a fejedelmet is beleértve – senki más nem értett. De a seregszervezés terén is felülmúlhatatlannak bizonyult. Dunántúli dicsőséges hadi működését nyolcezer emberrel indította meg és negyvenezerrel fejezte be. Hívására a Habsburgok által ellenőrzött területek összes végvéri vitéze csatlakozott hozzá – zsoldelőleg nélkül, sőt, sokszor saját búzáját, vágóállatait is magával hozva.

A Rákóczi-szabadságharc összefüggésrendszere egyszerűen érthetetlen marad, ha azt csupán az 1703-tól 1711-ig terjedő eseményekből próbáljuk kibogozni. Ám a II. Rákóczi György 1657-es fellépésétől II. Rákóczi Ferenc fejedelemségének zenitjéig bekövetkezett események tükrében minden világossá válik. Mert mi volt Rákóczi György terve? A moldvai és a havasalföldi vajdával közösen hadjáratot indított a svédekkel szövetségben Lengyelország ellen, hogy a trónt megszerezze. Zrínyi Miklós és más országos méltóságok is nagy reményt fűztek sikeréhez, amelynek esetén az erdélyi-lengyel perszonálunió vezetésével egy nagy európai koalíció alakulhatott volna a törökök ellen. Természetesen felmerült volna az „ország régi függetlenségének”, vagyis a rendek jogainak maradéktalan helyreállítása. Az oszmánok kiűzésére végül a XVII. század végén, Magyarország függetlenségének – és nem csupán a rendek jogainak – helyreállítására pedig a következő század elején, II. Rákóczi Ferenc alatt került sor. E korszak pedig nem csupán egybeesik Bottyán János életével, hanem személyében e történelmi eseményeket formáló nemzeti hőst tisztelhetünk. S bár ő még egy szabad ország polgáraként hunyta le a szemét 1709-ben, a szabadságharc katonai vezetésének oszlopa lévén, halála már a szomorú végkifejlet kezdetének tekinthető.

III. Oszmán béke

Az 1664 és 1683 közötti „békeidőszak”, már csak azért is súlyosan felróható a Habsburg-udvarnak, mert ezalatt szisztematikusan folyt az ország szétzüllesztése, és nem csupán az úgy nevezett „oszmán béke” okán:

„Az Oszmán-ház a »Nagy«-nak nevezett II. Szulejmán szultán idején olyan istentelen és erkölcstelen uralmi gyakorlatot vezetett, amely páratlan és elfogadhatatlan Európában. Az uralkodó nem nősül meg, hanem csupán gyermekeket nemz számtalan ágyasával, ugyanakkor kedvenc háremhölgyének beleszólást enged birodalma ügyeibe. Így vezető tisztségek betöltéséről nem a rátermettség alapján határoznak az országgyűlésben (amely nincs is), hanem asszonyi intrikák ösztönzésére. Tudniillik a legfőbb méltóságokat a szultáni vők kapják, akik azonban csak akkor nyerik el az uralkodó lányainak kezét, ha »illő« ajándékkal kedveskednek a szultánnak, de főleg az ágyasainak – leendő anyósaiknak. Belegondolni is szörnyű, hogy a belőlünk és a hozzánk hasonlóan szerencsétlen sorsú népekből megannyi vér, könny és jajszó árán kisajtolt hatalmas vagyonok arra kellenek csupán, hogy aranylábpereces bokák elé öntsék azokat a bódító illatfelhőbe burkolt konstantinápolyi háremben. És az aranyperecek viselői mind rabszolgák, ahogy rabszolga a nagyvezír is, a díván tagjai és mindenki az oszmán birodalomban – a szultán rabszolgája. Bárkit el lehet fújni, akár egy porszemet, egyszersmind bárkiből lehet nagyvezír, ha vitézül hadakozik az oszmán házért, és persze szorgalmasan fosztogat a határon túl (akár békeidőben is), hogy az uralkodói kegy felemelhesse. A Porta azt állítja, nincsen tudomása a határmenti szandzsákbégek »túlkapásairól«, ugyanakkor a harácsot szigorúan ellenőrzik a defterdárok.”

IV. Habsburg béke

Tagadhatatlanul megfigyelhetőek olyan tendenciák, amelyek az elavult magyar rendiséggel szemben a korszerűbb, modern kormányszervekre épülő abszolút monarchia kiépítését célozták, amely az országot, a törökökkel szembeni védelem megreformálásán túl, jobban bekapcsolta volna a nyugat-európai gazdaság vérkeringésbe. Ezzel szemben monopóliumok rendszere és a hadsereg kontrollálatlan működése gyakorlatilag olyan anarchikus viszonyokat teremtettek, amelyben sem a hagyományos, sem az új intézmények nem működhettek:

„– Az Ausztriai ház 1664-ben nyilvánvaló hadi fölé­nye, Európa, az udvari körök és a magyarok tiltakozása dacára azért kötötte meg sebtében a vasvári békét, hogy keres­kedelmi szerződést köthessen a törökökkel. […] Nyugat felől Bécsbe érkezett az a nézet, hogy az állam meggazdagodásá­nak legcélravezetőbb módja a kereskedelem. Ez a Habsburg császár birodalmában úgy valósul meg, hogy az udvari tanács, a haditanács és a kamara ádáz küzdelmet folytatnak egymással az állami bevételek, a hadiszállítások, a kincstári birtokok, a vámok, a harmincadok és a kereskedelmi monopóliumok megszerzéséért. Végül Sinzendorf, az udvari kamara elnöke selyemmanu­faktúrájának nyersselyemmel való ellátása érdekében megalakult az Orientalische Compagnie, amely fegyvereket csem­pész a törököknek és rohamosan vagyonosodó udvari klientúrája közreműködésével Európa-szerte kémtevékenységet folytat. Sinzendorfék rátenyereltek a marhafelvásárlás kizárólagos jogára és a Bécsbe, valamint Sziléziába irányuló marhakereskedelem monopóliumára is. A közerkölcsök lezüllesztésén és a korrupció hízlalásán túl, azon a címen, hogy a kereskedelmet állami kézbe veszik, felbecsülhetetlen károkat okoznak a kincstárnak a becsületes magánvállalkozások tönkretételével, amelyektől befolyna a forgalmi adó. […] A császári hadsereg piperkőc tisztjei, valójában az Orientalische Compagnie tisztviselői (akik ott rövidítik meg a feletteseiket, ahol tudják) rendi kiváltságokkal élhetnek […].Vámokat állítanak úton-útfelen, elővásárlási jo­gokat élveznek, és kezükben tartják az egész meggyötört, sokat szenvedett magyar vidék kereskedelmét. Földesúrként hatalmaskodhatnak a jobbágyok felett, akiket pusztán annyiban tekintenek többnek a barmoknál, hogy több bőrt is igyekeznek lenyúzni róluk. […] Az 1647. évi 36. törvénycikk […] az igaerőt tette meg adóegységnek. A császári katonaság élelmezése, szabad rablása, az igaerő állandó és mértéktelen igénybevétele miatt a derék állatok java elhullott. A parasztok elvesztett igás jószágaik helyébe nem igyekeznek újakat szerezni, hiszen így megszabadulnak a földesúri igásrobot, egyszersmind az állami adó és a fuvarszolgáltatás keserves kötelességeitől is. Jönnek a hírek Hontból, hogy az ott lakók ekebéli barmot nem tartanak, és ökonómiát nem űznek, azért hogy ne fizessenek utána, akinek pedig lenne marhája, az az adóösszeírás idejére eladja.”

V. Alkalmazkodás a Habsburg békéhez

Bottyán Jánosnak a végvári vitézek körében kivívott tekintélyét nem csupán végvári virtusainak, rettenthetetlen bajvívói hírének és lévai főkapitány felpofozásának köszönhette (amiért fel is köthették volna), hanem hogy – az oszmánok elleni háború híján – alkalmazkodni tudott a Habsburg békéhez:

„A nyárásdiak szerint Bottyán olyan helyen csinált gázlót a Dunán, ahol azt a magukféle el sem tudta volna gondolni, s méghozzá nagyon jót, mert még a kengyelt sem éri a víz. Gondoljuk meg! Csordákat hajtott át a folyamon. Mekkora súllyal nyomódik egy marha a fenék fövenyébe, amelyben rögvest elsüpped, ha az nem kellőképpen szilárd. Ide komolyabb vizsgálat kell.

Mindenesetre [Eyter kapitány] késedelem nélkül feljelentette Bottyánt, hiszen napnál világosabb, hogy ha a csordák Komárom helyett odafönt Nyárásd falunál kelnek át a Dunán, ezzel nem csak őt károsítják meg, de a kincstárat is, amelynek az érdekeit ő, a kapitány képviseli és a káráért is ő felel, hacsak meg nem nevez valakit. A kincstár kára bizony komoly ügy, Bécsből nézve a török veszedelemnél is komolyabb (gondoljuk meg, hány hónapon át »politizáltak« az udvari főhivatalnokok az oszmánok magyarországi dúlását és végül Nagyvárad elfoglalását is tétlenül nézve), így harmadnapra megjött Eyter jelentésére az udvari haditanács parancsa: tartóztassák le Bottyánt. Eyter örömmel nyugtázta, hogy a felelősség ekképp lekerült a válláról, de mivel német volt, a letartóztatáshoz elengedhetetlennek tartotta a szabályos vizsgálat lefolytatását, már csak arra az esetre nézve is, ha netán őt is ellenőriznék.

– Milyen gázló? – csodálkozott Bottyán. – És Nyárásdnál, ahol erősebben sodor a Duna, mint Komáromnál? Hát tüstént lovagoljunk oda kapitány urammal, ha megmutatja azt a gázlót, magam megyek át rajta először.

– Hogy én mondjam meg, hol van a gázló?

Eszter zavarba jött. Miközben hiúzszemével megsemmisítő pillantásokkal méregette zászlósát, akinek nyilvánvalóan kevés lesz a hüvelykszorító, tehát csigáztatni kell, az alapvádat tolták vissza elé, annak kiderítésében készségesen együttműködést mutatva. Tényleg, hol van az a gázló? És egy kép rémlett fel a szeme előtt, amint a fényáradattól elvakítva belerúgtat a folyóba, és harci ménje alól egyszer csak kiszalad a talaj, ettől az állat megvadul, bukfencet hány, és mire felveti a víz, amelyen majd ösztönösen fenntartja magát (miért tudnak úszni a lovak?), addig őt a remek veretű olasz páncél szép lassan lehúzza a folyam aljára, ahol fogyó lélegzettel, az iszappal birkózva igyekszik tőrével elvágni a szíjakat, amelyeket nem lehet csak úgy elmetélni, azokat célszerűen olyan keményre cserzett bőrből készítették. És ki tudja, a víz mélyén a legjobb penge is hogy fog? A halászok. Akik hallgattak. Miképp lehetséges, hogy ebben az ügyben csak az a disznóforma őrmester hajlandó tisztességes vallomást tenni? Persze, neki valami régi elszámolnivalója van Bottyánnal. A kapitány taktikát változtatott.

Bottyán elé tette a nyárásdiak levelét:

– Tessék, a legkedvezőbb út a kend gátja.

– Ez csak vád, nem bizonyíték.

Most, most szóld el magad, hogy amikor kiszálltam a helyszínre, akkor sem tudtam tanút fogni!

– Mondottam, én megyek át először azon a gázlón, ha megmutatja nekem a kapitány úr – tolta vissza az írást Bottyán a kapitány elé.

A kezében van a gazfickó és nem tudja megfogni. Eyter még soha nem járt így. Ez a pokolfajzat még nála is ravaszabb. De vajon ő, Eyter tényleg olyan ravasz, mint ahogy tartja magáról? Miért nem égette el a nyárásdiak levelelét, és nyakaztatta le Bottyánt holmi függelemsértésért? Most minden lépését árgus szemekkel figyeli az udvari haditanács és az Orientalische Compagnie – azaz az egész udvar. Bottyánt szabadon engedte, és a nyárásdi bírót tartóztatta le, meg néhány halászt. Na, ők azután összehordtak mindent magyar és rác lovasokról, sőt a veszprémi, tihanyi, vázsonyi várkapitányokról és vajdákról is, de Bottyánról egy szót sem ejtettek többé. A nyárásdiak tájékoztatása szerint a titkos dunai gázlón jártak át a Dunántúlról a kisalföldi, Vág melléki mezővárosok vásáraira igyekvő marhahajtók, kereskedők, sőt minden bizonnyal a tőzsérkedő katonák is. A komáromi kapitánynak, amikor már azt hitte, szétrobban, egyszerre csak elpárolgott a dühe. Ez most már nem az ő hatásköre. Feliratot készített tehát a haditanácshoz.

Az udvari haditanács vizsgálata, ha a szokott sebességgel folyt volna le, akkor sem vetekedhetett volna a Duna habjainak sebességével, ám a különböző hivatali szinteken működő hivatalnokoknak a maguk gazdasági érdekeltségi rendszere szempontjából mérlegelniük kellett, hogy a vizsgálat nem tárja-e fel az általuk elkövetett szabálytalanságokat is, és ha igen, ennek elkerülésére milyen új mederbe terelhetnék az eljárást? Ráadásul mintha az egész dunántúli végvári katonaság meg a rác határőrvidék Bottyán titkos társa lenne.”

VI. A Habsburg „felszabadítás” rendszere – az államcsőd

Magyarországot a Habsburgok nem felszabadították, hanem elfoglalták. Buda mint ellenséges helyőrség meredezett az ország felett. A XVII. század végi ingatlan-nyilvántartásban Budán és Pesten csak német nevek szerepeltek telektulajdonosként. Az elnéptelenedett országrészekre tömegesen telepítették be az idegen jobbágyokat, akik óriási adókedvezményben részesültek, miközben a magyarokat olyan terhekkel sújtották, hogy jelentős részük bujdosásra kényszerült. Ám a nemességet sem kímélték, új hivatalt állítottak fel, a Comissio Neoaquisticát, amely azon az okon, hogy a fegyverrel visszafoglalt területek az uralkodóra szállnak vissza, megváltásukért óriási összeget követelt korábbi tulajdonosaiktól, persze arany- vagy ezüstpénzben (amely javarészt már korábban a hadak útjának fosztogatói vagy a császár vámszedői kezéhez tapadt).

„A háború véget ért, de nem lett béke Magyarországon. Sorra bocsátották el a végvári katonákat, azzal a címszóval, hogy fizetett zsoldért álljanak be a mezei alakulatokba, ám azon keveseket, akik végül is jelentkeztek, nem vették fel az idegen parancsnokok. Az udvar és Oppenheimer Sámuel, a Sinzendorfnál sokkalta nagyobb étvágyú császári óberfaktor, házassága azonban csak fokozta a Habsburg-birodalom pénzügyi nehézségeit, így a rendszeres zsold továbbra is elmaradt, és most nem a végvári vitézek, hanem az idegen császári katonák művelték a várkörnyéki földeket, tisztjeik gazdálkodtak és kereskedtek a környék jobbágyait – nem egyszer fegyverrel, sőt durva kínzással – szekerezésre, fahordásra kötelezve, maguknak kaszáltatva velük a szénát. A császári zsoldosok a korábbinál is több vámot állítottak – Bottyánnak is újra kellett rajzolnia a fejében a dunántúli marhahajtási térképét –, viszont szénával, sóval, marhával a vámokat megkerülve kereskedtek. A nemesek sérelmére, de a falusi nép kárára is mindenütt magokhoz ragadták a kocsmáztatás és a mészárszéktartás jogát. Így hát a Magyarországra kivetett adó nem is juthatott el a kincstárba, ám azt nem az országot anarchiába süllyesztő kereskedelmi monopóliumokat élvező Oppenheimer céghálózat »faktorain« és a garázdálkodó katonaságon, hanem azon a parasztságon kérték számon, amelyről már több bőrt is lehúztak. Az országlakosok olyan tömegét fosztották meg a jövedelemszerzés lehetőségétől, hogy a bujdosókat már nem lehet egyszerűen szökevénynek és kurucnak nevezni. Felső-Magyarországon és Erdélyben polgárháborús viszonyok uralkodnak. A magyar lakosság dühét az is fokozta, hogy az udvar a rácokat és a horvátokat mindennemű adófizetés, közteher, földesúri szolgálat alól mentesíti, ha harcolnak a törökök ellen, a betelepülő német parasztoknak pedig a hazai örökös jobbágyok kötöttségeinél jóval kedvezőbb, szabadabb feltételeket biztosított. […]

Míg a spanyol örökösödési háború hadszínterein Európa legkiválóbb hadvezérei különböző manőverekkel – tüzérségi összpontosítással, ferde ék alkalmazásával, oldalmenettel, szárnyi átkarolással – operáltak egymás ellen, addig Oppenheimer a pénzügyek frontjain a költségvetési hiányt az állami bevételek növelésével, további monopóliumok létesítésével, azok jövedelmezőségének fokozásával, majd bérbeadásával igyekezett pótolni. Az ő szövetségesei, a különféle kamarai tisztviselők – egymással is harcolva a legzsírosabb jövedelmekért – összevissza kapkodtak és hebehurgyán cselekedtek, mintha mondjuk Savoyai Jenő herceg egyenesen az ellenség kartácstüzébe masíroztatta volna a gyalogságát. Az adót egyfelől új adónemek bevezetésével és az eddig kivált­ságokat élvező társadalmi rétegek megadóztatásával igyekeztek növelni. Csakhogy miközben cifra számoszlopokat vetettek papírra, amelyek már egyenesen sufficitet mutattak, nem vették figyelembe a birodalom polgárainak, különösen a magyarokénak teherbíró képességét, mintha csak Jenő herceg ugyanazzal az előfogattal akarta volna elhúzatni a kétszer nagyobb súlyú löveget. Az esetleges új jövedelmeket szinte teljes mértékben elnyelte az általuk vezetett, áttekinthetetlen bürokratikus és korrupt appará­tus, valamint a türelmetlen hitelezők serege. Mármost a hivatalok és aktahegyek e generálisainak a fejében meg sem fordulhatott, hogy Oppenheimer Sámuel hetvenhárom éves korában meghal, és a sírba viszi magával üzleti géniuszát, amellyel eladdig a hiteleket forgatta, kiváltotta és átütemezte. Bekövetkezett az államcsőd. Képtelenségnek tűnt a mintegy ötmillió forint adósság visszafizetése. Az ilyenkor szokásos személycseréket az állambank, a Banco del Giro felállítása követte. E pénzintézet a császár tekintélyén alapult, amelynek azonban az üzleti világban nem volt értéke, így a papírjegyek kibocsátása koránsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

1703 nyarán az udvari aktavezérek Hollandiából és Genovából két-kétmillió fo­rint, Angliából pedig másfélmillió font kölcsönt készültek egyszerre felvenni. A kölcsön fedezetéül természetesen a magyarországi ércbányák jövedelmét kötötték le, ugyanakkor soha nem látott mértékben felemelték a só árát, és már a következő év adóját is követelték, amelyet négymillió forintban állapítottak meg. Ebben a helyzetben foglalták le a császár tisztjei Esze Tamás tarpai jobbágy egész szekérnyi sószállítmányát. Hogyan is gondolhatták volna az ügybuzgó, vagy éppen saját zsebre dolgozó háromszögletű kalpagos németek, hogy a veszteségért egy egész országot kérnek cserébe?”

VII. Bottyán János személyisége

Ki volt Bottyán János? A túlélő? Ami nemzeti jellemzőinket illeti, azok közül a nyugati történetírás a túlélés képességét értékeli a legmagasabbra. A zsákmányszerző? Minden végvári vitéz az volt, csakhogy többségük, amit szerzett, azt el is herdálta, Bottyán ellenben megőrizte és gyarapította. A rettenthetetlen vitéz? Az mindenképpen. Sőt, az is elmondható, amikor az ország kifordult a törvényesség sarkaiból, vele fordult Bottyán is – de megőrizve a maga törvényeit, hogy pénzügyi és kapcsolati tőkét teremtsen az ország felszabadításához, amely – maga sem tudván – nem teljesedett be a törökök kiűzésével. Az bizonyos, hogy sokféle nemzet és hadinép között megfordulva olyan mérlegelési képességekre tett szert, amelyet a mai politikusok is megirigyelhetnének.

„A császár ezredese (vagyis hát kinek az ezredese lenne ő, ha nem a magyar szabadságé?) ameddig tudta addig halasztotta az indulást. 1703 október végén aztán kénytelen-kelletlen hadba szállt. Zólyom alatt azután, ahogyan a császári seregek és a felkelők egymás közelébe értek, egy hirtelen gondolattól vezérelve megsarkantyúzta lovát, és párbajra hívta ki Ocskay Lászlót, aki akkor születhetett, amikor e tornákból az utolsókat vívták a végvidéki téres mezőkön, ahol a szélesen hömpölygő marhacsordák egyenletesre tapossák a talajt.

Vitézi viadalra? Mint amikor még a »békeidőkben« a magyarok és az oszmánok a könyörtelen kaszabolásban végződő lesvetést kedélyes – és persze szabályos – lovagi tornává enyhítették, s ott a kötelező gyűlöletet két legderekabb vitézük kopjájára akasztva már egymás vállát veregetve, a barátság jegyében jelölhették ki a küzdőpályát, mérhették össze a szálfegyverek hosszát és köthettek fogadásokat a jól bőrözött kulacsok körbekínálása mellett, amelyekből az égetett bor vagy a friss csiger illata csapott ki? És valóban barátokká váltak e pillanatokban, mivel azok is lehettek volna, ha nem a – Magyarország derekán húzódó – határ két oldalára hányja őket a sors, hiszen egyazon foglalkozást űztek, azonos életmódot folytattak, és egy szemvillanással megértették egymást. Elképzelhetetlen volt, hogy az összeírók valamelyike is lelépjen a rábízott pénzzel, és nem a felkoncolástól való félelem, hanem a becsület miatt. […]

– Rákóczi őexcellenciája már tábornokaként emlegeti kegyelmedet.

Bottyán lelkébe fájdalmasabban fúródott bele ez a mondat, mint a minap a húsába Ocskay pisztolygolyója. A császárra esküdött fel, akit és utódait a rendek a haza védelméért – és persze előjogaik biztosításának zálogául – örökletes magyar királynak választottak meg. Az eskü szent. Egész életében a császár zsoldjában harcolt a nemzet szabadságának ügyéért. Ezt az ügyet a sors most a császár ellenében Rákóczi Ferenc kezébe tette le. Az ügy szent. De ki az esküszegő? Lehet az egy császár is? Ki bírálhatja őt felül az Istenen kívül? Éppen hogy ketten álltak az ítélőszéke elé: a császár és – képviselői útján – a nemzet. Az örökös királyság feltételéül az ország megvédését és a rendek jogainak biztosítását szabták. Védelemről szó sincs, csak hódításról és a győztesek által foganatosított terrorintézkedésekről. A rendek – még a legfőbb méltóságok, a nádor és az országbíró – jogait is lábbal tiporják, a törökverő vitézek tömegeire a jobbágysors vár. A legalsóbb rétegeket pedig, akik a két kezük munkájával tartják el az országot, nyomorba taszítják. Mit mondjon, mit mondhat ennek a derék kapitánynak itt, ahol még a falnak is füle van? Alaposan ki kell még dolgozni a kombinációt. Ott sem egyszerű a döntés ahol két ember sorsáról van szó, hátha még egy egész országéról!”

VIII. A dunántúli diadal

Bottyán János a Rákóczi-szabadságharc katonai géniusza volt, rettenthetetlen élharcos, egyszersmind kiváló stratéga, aki felmérte csapatai képességeit és aszerint alkalmazta őket. Nem egyszer állította hadrendbe lóról leszállított huszárait a gyalogos harcban megedzett császári gyalogosokkal szemben. Majd mielőtt a rohamra vezényelt zsoldosok lőtávolba értek volna, legényei nyeregbe pattantak, és a meglepett ellenség csak hűlt helyüket találta – de fertály óra múltán már a hátukon „csiripeltek”, hol az előhadat, hol az utóvédet csipkedték és persze folyton-folyvást a lőszert és élelmiszert szállító málhaszekereket. Hazánk diadaláért folytatott hadivállalkozásai közül idézzük fel a Dunántúl visszavívásáért folytatott küzdelmeit:

„Peregtek a harci dobok és szóltak a trombiták, amidőn Bottyán generális nekiindult csapataival a Dunántúlnak, Földvárról pátenst küldve az ottani népekhez: keljenek fel, esküdjenek hűséget az új Magyarországnak, aki másként cselekszik, az hazaáruló, és annak nincs irga­lom. Katonái már Földvár lerohanásakor átvették azt a hatalmas lendületet és elszántságot, amellyel Bottyán vezette őket. Érezték a mindenre kiterjedő tervszerűséget, amely nem csupán a csapásirányok megválasztásában nyilvánult meg, hanem abban is, hogy nem fogyott ki az ólomgolyó, sem pedig az omlós belű kenyér, vagy a jól átfüstölt szalonna, valamint azt a szinte atyai gondoskodást és szigort, amellyel őket is és a lakosságot is övezték – nem volt szükség arra, hogy prédálással töltsék fel a készleteket, ugyanakkor azt, aki bántalmazni merészelte a parasztokat vagy a polgárokat, karóba ültették. Peregtek a harci dobok és szóltak a trombiták, és az előrenyomuló sereg vitézei nem érezték azt az örökös bizonytalanságot, az ellenségtől való óvakodás – talán félelem – légkörét, amely eddig mindig ott lebegett felettük. Most, hogy az ősz generális egyedül vezette a hadműveleteket, nem kellett Károlyi vagy Esterházy megfutamodásától tartani, sem a megfelelő támadási alkalom elmulasztásától a vezérek elsőbbség feletti vitája, vagy netán amiatt, hogy az előrenyomulásra kijelölt csapatok katonái holtrészegen fetrengenek. Peregtek a harci dobok, szóltak a trombiták és a felkelők egy percig sem érezték, hogy ők harci képességeik tekintetében alárendeltek a császáriakkal szemben, hogy ők csak csip-csup csetepatékra alkalmasak, arra, hogy csipdessék, zavarják a jól képzett zsoldosokat, akikkel szemben úgy is alulmaradnának a csatamezőn. »Jaj, csak nehogy baj legyen, nehogy odavesszen a sereg, mi lesz akkor?« – a legfelsőbb hadvezetéstől a legutolsó közhuszárig végigsustorgott az aggodalmaskodás, amikor Bercsényi vagy akár maga Rákóczi állt a csapatok élére, persze, hogy ilyen lendület-apasztó légkörben mindenki igyekezett mielőbb megfelelő zsákmányra szert tenni, majd eliszkolni a csatamezőről. Ám Bottyán vezetésével nem a híres piros hajtókás kabátú dán vagy a fehér frakkos német zsoldosok előli kitérésre, hátrálásra készültek, miközben áhítattal adóznak fegyelmezett alaki mozdulataiknak és haladott franciakovás puskáiknak (amelyekre – egyetlen fegyverré ötvözve a muskétát és a kopját – szuronyt tűzhetnek), hanem hogy akkora vereséget mérjenek rájuk, amely után a maradékuknak még kedve se legyen újra Magyarország területét taposni jól varrott bakancsaikkal.

Bottyán halotti csendben szállt a középhaddal Simontornyához, ahol kiszökött magyar hajdúk az erősséget környező mocsarak titkos gázlóin át a falak alá vezették a hadait, amelyekkel, lovasait is leparancsolva a nyeregből rőzsét hordatott az elmocsarasodott vizesárokba. November 11. hajnalán megperdültek a harci dobok, felharsantak a trombiták és felüvöltött az egyetlen parancs: »Roham! « És Bottyán atakkal elfoglalta a bevehetetlennek tartott várat, s annak német és rác helyőrségét felkoncolta, amiért Károlyi kimenekülése óta a rácjárások – amelyek a prédaszedésen és a helységek felégetésén túl a papok miszlikbevágását, a nők meggyalázását és gyermekeikkel együtt való kegyetlen lemészárlását is jelentette – fel a Balatonig és Veszprémig pusztítottak. Bottyán továbbhaladása előtt a Sió-vonalat Siófok és Hidvég között megerősítve alkalmas hadműveleti bázist teremtett magának. Ezután Székesfehérvárt egy csapattal körülzáratta.

Ütemet pergettek a dobok, halált sikoltottak a trombiták, »Bottyán nem ágyúztat, rohamoz, és mindenkit felkoncoltat« söpörték sötét szárnyaikkal a hírt a császári helyőrségek felett a dunántúli varjak és hollók, amelyek hamarosan Várpalota lekaszabolt védőinek végső hidegbe dermedt tagjaiból lakmározhattak.”

IX. Bottyán János végakarata

„Valahányszor egy újszülöttet látok, akinek a rózsás arcára a Teremtő rácsókolta a létet, elmerengek, hogy mi végre? Janicsár rabszíjára, erőszaktevő zsoldos kardjának élére, császár hivatalnoka kényére-kedvére teremtette? Nem inkább boldogságra, munkára, méltó harcra fúvatott agyagból hatalmas formájúvá az ember, hogy teremtő legyen maga is? Midőn a fájdalom vére lecsorog haragot osztó szablyátokon, gondoljatok a göndör nevetésű kisdedekre.

Ne azért fizessetek adót, hogy háborút viseljenek a kisdedek ellen, hanem hogy iskoláikat gyarapítsák, tudós emberfővé – a szellem kincseit megbecsülővé – növekedjenek, utakat, hidakat építsetek nekik, amelyeken előregördítik boldog, gyarapodó életüket.

Nekem a sors nem adott gyermeket. Ti vagytok a fiaim. Egész életemben harcoltam, Rákóczi háborúja adott értelmet ennek a küzdelemnek, amely végre nem piperkőc királyok és nyálas kegyenceik politikának és diplomáciának nevezett piszkos játékaiért folyt, hanem valóban a hon szabadságáért. Harcoljatok ti is így! Szabadítsátok fel Magyarországot, vezessétek vissza Európába, ahová mindig is tartozni akart, és amelynek kebeléről annyiszor leszakították. Nyugatról nézzenek fel ránk, minket tisztelve példaképül, mint Szent László, Könyves Kálmán, III. Béla, Károly Róbert és a Hunyadiak idejében. De soha ne feledjétek, a szabadság nem csupán a rácsok szétroppantását jelenti, hanem azt, hogy saját képzeteink rabságából is készek vagyunk kitörni.

Mondjátok meg a fejedelemnek, csak akkor tarthatja meg a Dunántúlt és az egész országot, ha engedi a kereskedés szabadságát, egyszersmind állandósítja a közteherviselést. […] Ne csak a vitézlő rendet szélesítse, de a polgáriasodást is erősítse, minden egyes városnak adjon szavazati jogot az országgyűlésben, mert a nemesek jó része elpártol, ha bármilyen adót is követelnek tőle, a polgárok szabadságát és jogérvényesítését viszont éppen az adófizetés alapozza meg.

A magyarságnak az a tragédiája, hogy mindig két pártra szakad, amelyek hívei képesek agyonverni egymást, az »igaz hazafiság« nevében. E nemzeti karakterfogyatkozásunk oda vezet, hogy folyton-folyvást vicsorgó sakálok tülekednek az élére, s nem az általuk rendre kigúnyolt, próbára termett oroszlánok, a pártoskodáshoz szokott többség pedig csupán a saját pecsenyéjét sütögeti az elpusztult hon izzó zsarátnokain. Törvényt tart, ki törvényt szeg, ha az ország hétpróbás gazemberek kezére került. Neveljetek magatokból oroszlánokat, akik csapatba verődve képesek szétugrasztani a sakálok egész csordáit! És újból és újból falkákba fognak verődni, horgas tekintetükkel a ti békéteket elirigyelve. Soha ne tegyétek le a kardot, a vitézlő szabadság örök küzdelmet jelent.”