Ebes felé

Ebes felé

Még kisgyerek voltam Derecskén, mikor édesapám elmondta nékem, hogy hova megy az a sok szép lány. Ebesre a földekre dolgozni, kapálni, aratni, takarni, gépelni, gyomlálni.

Sok- sok paraszt szekér egymás után sorba mentek végig az úton. A szekéren, a vendégoldalrúdon üldögéltek az emberek, közben amíg mentek, mindig énekeltek. Be nem állt a szájuk, szebbnél szebb énekeket énekeltek. Kiénekelték a szerelmet, családot, békét, boldogságot, az élettel járó sok- sok szomorúságot.

Ebes határában az uraság földjén kapáltak, gyűjtöttek, erdőket műveltek… Majd jött a háború borzalmas ideje, 1944. október közepe. Ezen a szent földön összecsaptak németek, oroszok, a tankok harctérré változtatták a termőföldeket. Aratott a halál, pusztultak a hősök. Mikor elvonult, mindenki fellélegzett: Édes Jó Istenem! Élek!

A háború után az uraságnak vége lett, megalakultak a TSZ -ek, Állami Gazdaságok. A parasztszekereket felváltották az autók. Zászlókat lengettünk, új korszakot építettünk.

De jött egy kegyetlen korszak ördögi erővel. Erre a vidékre is rátette a kezét. Kegyetlenségük nem ismert sem Istent, sem Embert, sem Hitet. Ha szóltál, az volt a baj, ha hallgattál, az volt a baj. Másnap megjelent a Volga és másnap kínlódtál… Mindegy volt, pap, orvos, vagy tanár, juhhodály volt az internáló hely. Fenyítés testi és lelki erővel, kínzás minden módon emberi erővel, megalázás…