Kevés kell a boldogsághoz

 Földi ember kevéssel beéri,
       Vágyait, ha kevesebbre méri.

                                         Arany János

Ma sem tudtam elintézni az ügyet, amiért oly sok időt, fáradtságot nem kímélve dolgoztam. Ráadásul, nem is voltak hozzám barátságosak. Búsultomban kimegyek a kertbe,- legyen valami örömöm,- leszedem azt a kis borsót. Na, tessék, megered a zápor. Jókor jön, száraz a föld,- de meg ne ázzak,- hát behúzódok a kerti vityillóba. Itt megvárhatom, mindjárt eláll. Dehogy áll! Az előbb még hétágra sütött a nap, most meg,- pedig se felleg, se égzengés, se villámlás,- mégis bőven ömlik az istenáldás.
A vityilló ajtaját nyitva hagyom, ülök a kicsi sámlin, innen nézem, ahogy a szőlő csipkés levelei, mint kitárt tenyér, fogadják az égi ajándékot, ezt a májusi aranyesőt. Félrehúzódok, amikor Szoszó kutyánk ugrik be a menedékbe, és szaporán rázza rám, ázott bundáját.  Kívül is, belül is eső? De már itt is van Muci macskám. Ő, kis készülődés után kecsesen ugrik fel az asztalra, engedi, hogy egy törölközővel szárítgassam a hátát. A kutya lehever az ócska rongyszőnyegre, két mellső lábát akkurátusan keresztbe teszi,(elegáns, higgadt öregúr), megadással nézi a felhőszakadást. Előttem a macska, akinek ugye mindent szabad, hol máshol, mint itt az asztalon görbíti a hátát, nyújtózkodik, ásít, hunyorogva hízeleg, fejét a karomhoz dörgöli, várja, a simogatást.
Fehér vízfüggöny zuhog, záporpára  hömpölyög körülöttünk.  Áldás-ráadásként üdítő, hársfavirágos illatfelhőt kapunk. Kissé hűvösödik, a hátamra terítek valami melegítőt, várnom kell.

A kutya, „lábára lehajtja fejét” elalszik, szaporán szuszog, ugrásra rezzen, álmodik. A macskám, mint mozdulatlan egyiptomi szobor, a májusi zuhét figyeli. Lustán megmoccan, gondos mosakodásba kezd, majd elégedetten, ráérősen elnyújtózik. Esőmosta  bundáján ragyognak a szürke-fekete csíkok, dorombol, miközben rám villantja titkot rejtő pillantását, tigrissárga szeme színe, szelíd tengerzöldre vált. Mi hárman, lenyűgözve bámuljuk a természet adományát: hajbókol az akác, nyújtóznak a paprika palántái, a muskátli levele aprócska bimbókat rejteget, és lehet, hogy titokban ilyenkor édesednek a borsószemek. Nincs mit tenni, csak örülni, ha jön egy ilyen frissítő, májusi áradat. Ez a megbékélés ideje. Paradicsomi nyugalom. Erőgyűjtés a holnapokra. A múló zápor megcsöndesedve kopog a tetőn, és a ritkuló vízcseppeken,   szivárványos fény szikrázik. Kisütött a nap, ragyog a világ. Kevés kell a boldogsághoz.  Várj,  várj, még ne moccanj, nézd, feketerigópár fürdik egy tócsában.

*******