Wass Albert emlékezete

“Hont foglalni alkalmas a kard, s annak védelmezésében hasznos. Megtartani a hont azonban csak kaszával lehet. Kaszával, ekével, izzadságos, becsületes munkával. Hont veszejt, ki másra bízza a munkát. Kétféle ember van ezen a világon, /…/ egyik karddal farag világot magának, a másik ekével. De a karddal faragott világot egy másik kard ledöntheti, s újjá faraghatja nagyon is gyorsan. Maradandót csupán az eke farag.”

Gróf szentegyedi és cegei Wass Albert, az erdélyi irodalomnak eme, Csonka-Magyarországon csak halálát követően felfedezett, különleges fénykör által övezett alakja 110 esztendővel ezelőtt, 1908. január 8-án született a Kolozs vármegyei Válaszúton, és húsz éve, 1998. február 17-én hunyt el Floridában. E kettős kerek évforduló alkalmából Kard és kasza című, ízes erdélyi nyelvezetben megírt kétkötetes regénye alapján – melyből a fenti idézet származik – emlékezünk rá. A művet, amelyben az író saját őseinek történetén keresztül mutatja be szűkebb hazájának, az erdélyi Mezőségnek elmúlt saeculumait, a föld szeretetének vezérgondolata itatja át a kezdetektől fogva. Az Úr 1050-dik esztendejét írták, amikor a Koppány törzséből származó, és emiatt menekülni kényszerülő Buzát az akkoriban még Tóvidéknek nevezett területen az első házat felépítette és gazdálkodásba fogott. Természetesen nem sejthette, milyen sors vár majd leszármazottaira a kiválasztott földön, a sok évszázaddal később élt nagypapa azonban már tapasztalatból beszélhetett, midőn ezt mondá unokájának: „Akié a föld, azé a jövendő… de csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel hozzá, aki megérti a föld szavát…

magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent, Miklós, mint mindég egy lépéssel előbb lenni… egy kicsit többnek lenni minden tekintetben… többet dolgozni, többet szenvedni, többet adni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkozni… okosabbnak lenni, hajlékonyabbnak lenni… meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell… de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó és kiegyenesedik újra meg újra. Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője, Miklós… előre nézz ugyan, de ügyelj, hogy más lábára ne lépj. Azt tedd, ami jó, de alkudj meg azzal, ami szükséges és hasznos, és tartsd észben, hogy néped számára egy élő tanácsadó, egy élő segítő kéz többet ér tíz halott hősnél, ki ujját se tudja már mozdítani többé… s vigyázz, mert az elfogultság útja lefele vezet, s aki lefele halad, az már semmit sem ér…”

Jómagam korábban sem a kardban, sem a kaszában nem tettem túlságosan nagy kárt, nyűgnek éreztem, ha a kertbe kellett mennem, az idő múltával egyre inkább a söröskorsó után vágyakoztam, ha pedig azt magammal vittem, akkor még kevésbé volt kedvem ott tevékenykedni. Csak miután átadtam életemet az Úrnak, és újra kézbe vettem a kaszát és az ásót, akkor értettem meg a fenti sorok jelentőségét, azt, hogy ezt a kis darabot Isten adta nekem – persze csak kölcsön, hiszen az apostol egyértelműen megírja: „De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, a melyekben igazság lakozik” (2Pt 3,13). Azért ajándékozta, hogy az általa alkotott természet csodálatosságában minden nap találkozhassam Vele, minden egyes szárba szökkenő magocskában megtapasztalhassam az Ő végtelen dicsőségét, és végül elmondhassam a terményekről azt, ami XIV. Benedek pápa ajkait hagyta el, miután a tokaji bort megízlelte: „Benedicta terra, quae te germinavit” (áldott legyen a föld, mely téged teremtett). Így lesz a föld „terra amata”, vagyis szeretett föld – ez egyébként az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett J.M.G. Le Clézio egyik könyvének címe, valamint a nizzai kikötő közelében feltárt archeológiai terület és nem utolsósorban Ballai Laci barátommal közösen működtetett cégünk neve is.

Valami hasonlót érezhettek azok, akik ezen a „vad földön” a saját kezük munkájával, rettentő nehézségeket leküzdve alakították ki életüket, az egész történeten végigvonuló magyaros virtus, a saját vérért, az igazságért, a szabadságért a végsőkig is kiálló hősiesség erényeivel küzdve az éppen aktuális ellenféllel szemben, melyek közül az egyik legnagyobb éppen abból a körből került ki, melyet Isten saját szolgálatára rendelt. Amikor fiatal koromban elolvastam Lipták Gábor sokunk által ismert, Amiről a kövek beszélnek című, egyébként kitűnő munkáját, meglepődve nehezményeztem annak számomra akkor erősen egyházellenesnek tűnő hangvételét. Most, néhány évtized elteltével, és az azok során összegyűjtött ismeretanyaggal felfegyverkezvén a könyvet újra fellapozva már más szemszögből látom a középkor vallásosságát, és be kell látnom, hogy azzal bizony nem különösebben van okunk büszkélkedni. Az Úr Jézus sohasem alkalmazott erőszakot annak érdekében, hogy tanítását érvényesíthesse. Ugyanakkor történelmi tény, hogy István király elrendelte: minden tíz falu építsen templomot, ahová a tüzet őrizőkön kívül mindenki köteles volt elzarándokolni, ez különösen télidőben a legtávolabb eső faluból aligha okozott bárkinek is osztatlan örömet. Ha csupán arra gondolunk, hogy az erre való készülődés és annak lebonyolítása közepette mennyire zamatos szitkozódások szentségteleníthették meg az Úr napját, máris joggal állíthatjuk, hogy talán jobb lett volna mégis mindenkinek otthon maradnia, nem is beszélve a tűzőrzés jogáért vívott feltehetően elkeseredett küzdelem következményeiről. Az ősi magyar szokások kiirtását célul kitűző egyéb erőfeszítések is sokkal inkább a később „sola scriptura”- ként megfogalmazott mondat teljes félreértelmezésének tekinthetőek, semmint hogy azokat Isten szándékával egybehangzónak minősíthetnők. Üldözni kellett példaképpen a gyógyítókat is, akiket az emberek megbecsültek, mivel bajaikon segítettek, ahogyan ezt Wass Albert a kuruzslással vádolt Mikoltról egy idős jobbágynő szájába adja: „Nevezzék az urak, aminek akarják – adta vissza a vénasszony a szót –, aki beteg volt, az egészséges lett füves italától. Akiben lázas nyavalya lakozott, az megmentődött tőle borogatásaitól…” Ugyanez a jelenség játszódott le a klasszikus ókor megsemmisítésére irányuló törekvésekben, így többek között az alexandriai könyvtár példányainak eltüzelésében, mindig az ősi tudás veszett oda ostoba emberek akár jóindulattal fűszerezett tevékenységének köszönhetően, az Úr valódi akarata ellenére. A mai emberiség túlnyomó része ismeretlen anyagokból összeállított „gyógyszereket” szed rendületlenül, viselve ennek összes folyományát, ám a reneszánszát élő természetgyógyászat egyre inkább tért nyervén hirdeti, hogy az Isten által az egészség megőrzésére teremtett növények továbbra is léteznek, sőt erejükből sem veszítettek el semmit az eltelt évezredek folyamán, ráadásul azt kizárólag azon a területen fejtik ki, ahol arra valóban szükség van.

A Biblia tanításának és az ősmagyar vallásosságnak egyfajta összemosódási folyamata már régebben megkezdődött, napjainkban pedig egyre merészebb feltételezések látnak napvilágot ezzel kapcsolatban, melyekről azonban ezúttal nem feladatunk részletesen megemlékezni, már csak azért sem, mert azok már-már megkérdőjelezik Jézus valódi küldetését, az emberiséget nem tekintvén megváltásra szorulónak. Őseink hitvilága bizonyos értelemben valóban hasonlatos volt a Szentírásban felvázoltakhoz, mindazonáltal a vallás tekintetében hazánk valójában csupán az Árpád-kor vége környékén vált teljesen kereszténnyé – már amennyire az akkoriban még összehasonlítható volt Isten Igéjével. Kétségtelen, hogy a nép hiedelemvilágában tovább élő régi tradíciók és babonák sem találtak minden esetben az Úr tetszésére, ugyanakkor Wass Albert regénye is kitér arra, hogyan süllyesztettek jobbágysorba az egyház asszisztálása mellett szabad magyar embereket és milyen arcpirító visszaélések előzték meg a nemrégiben 500. évfordulóját ünneplő reformációt. A katolikus egyház máig megmaradt meglepő népszerűsége pedig részben legalábbis talán éppen azzal magyarázható, hogy híveinek továbbra is engedélyezi a világgal együtt való menetelést, a „kétfelé sántikálást”, ahogyan Illés próféta mondotta a zsidó népnek a Kármel hegyén, küzdvén a kor bálványimádó papjaival. Ez sokaknak rendkívüli módon tetszik, holott az Ige egyértelműen kijelenti: a sötétségnek a világossághoz semmiféle köze sem lehet. Wass Albert könyvében Máthé András prédikátor beszél erről az „új magyar vallás” bemutatása alkalmából: „Jézus Krisztussal kezdte, a pápákkal, Szent István királlyal, idegenből becsődített papokkal és lovag urakkal, magyarok irtásával és üldözésével, a római papság hatalmával folytatta, és egy Husz János nevezetű pappal fejezte be, kit több mint száz esztendővel azelőtt megöltek, mert Krisztus igazi tanítását merte hirdetni a szegények között. Végül beszélt a helvét hitvallásról, s az ember jogáról, hogy lelke kívánsága szerint tisztelje az Istent”. Meg is honosították a kálvinizmust Erdélyországban, Erőss Antal úr még a káromkodásról is hajlandó volt leszokni (mely eszerint a katolikus időszakban teljesen helyénvalónak ítéltetett), furcsa latin idézeteket harsogván helyette azontúl, ahogyan azt a tiszteletes úrtól tanulta. Már 1549. karácsonya előtt harangszó hirdette a miklósdombi templomban, hogy vallásuk „religio licita” (azaz megengedett) lett, amint ezt a római időkben mondták volna.

A család története voltaképpen mindent bemutat, amin a regény által felölelt időszakban keresztülmenni lehetett, így felbukkan többek között Básta György rettenetes pusztításának leírása, a valláskülönbség okozta szerelmi tragédia, a rendíthetetlen büszkeség, az ősi földeknek a legkülönbözőbb módokon történő elengedése és visszaszerzése, a családon belül is kialakuló társadalmi különbségek, a Habsburgok kibékíthetetlen gyűlölete. Ez utóbbira különösen jellemző az, amit Tamás úr dörög szavait alig-alig válogatva Mária Teréziától grófi címet kapott fiához, annak legnagyobb megdöbbenésére: ”Arról a koronáról ne papolj nekem, mert azzal rontották meg nemzetünket még Gejzafia István idejében, aki ha Vajk maradt volna, ma nem uralkodnának felettünk idegen kutyapecérek! Most pedig arra használja föl ez a Habsburgringyó, hogy elvakítsa vele a hozzád hasonló ostoba és hiú magyarokat, és saját nemzetük ellen fordítsa őket, cicoma rangok ellenében! Ameddig osztrák gróf vagy, addig nincs több szavam hozzád, punktum!”

Mint az más forrásokból is ismeretes, az idő előrehaladtával egyre bonyolultabb és szörnyűbb események történtek, a már amúgy sem különösebben fényes bizonyítványra aztán a 20. század borzalmai teszik fel a koronát. Sokszor leírták már, hogy az Úr követői földi életük során sohasem válnak teljesen bűntelenné, így aztán nincs is alapjuk arra, hogy másokat megítéljenek, különösképpen nem elmúlt korok vagy társadalmak szereplőit. Mindazonáltal annyit megállapíthatunk, hogy mai világunk alig is hasonlít már ahhoz, melyben Buzát először szántott fel egy földdarabot az erdélyi Mezőségen, és ráadásul ez utóbbi a maga egyszerűségében mintha sokkal jobban működött volna. Mai szemmel nézve vadabb volt talán, ám legalább egyenes, mentes mindenféle kifacsarodott, képmutató, nacionalista, soviniszta, antiszemita gondolattól. Erdélyben a románok bevándorlását később a háborúk következtében elpusztult helyi lakosság pótlásának szükségességével indokolták, sokkal fontosabb volt azonban az, hogy olcsó munkaerőt biztosítottak, amíg aztán elszaporodván a magyarság fejére nem nőttek, mivel a nemzetiségi indulatok elfojtásával senki sem foglalkozott. Nagyjából ugyanígy járt az elmúlt évtizedekben Németország is a törökökkel, akik eredetileg nagyon jól használhatóak voltak mindarra, amivel „becsületes” német nem piszkította be a kezét, ma már azonban a lakosság egytizedét képezik és az együttélés egyre nehezebbé válik.

Arra a kérdésre, hogy mily módon lehetne ezen változtatni, Wass Albert könyvéből elgondolkodtató választ meríthetünk. A második kötetben Sándor bácsi, kinek házában az ifjú Erőss Miklós gróf iskolai hónapjait töltötte Kolozsvárott, az utolsó erdei szalonnasütés alkalmából ekképpen imádkozik: „Uram Isten, ki gyönyörűségünkre ezt a szép világot megteremtetted, ki hegyeket és erdőket adtál nekünk, hogy lelkünket megpihentessük és megtisztíthassuk általuk, ezen a napon egy fiatalembert indítok útra feléd, kinek, íme, ez az utolsó vasárnapja velünk. A velünk töltött évei során igyekeztem fölszerelni őt mindazzal, amire azon a nagy kiránduláson, amit életnek nevezünk, szüksége lehet. Rendre, tisztességre és becsületre tanítottam, s a te világod szépségeinek szeretetére. S most, hogy elmegy, arra kérünk, Uram Isten, hogy légy vele továbbra is, vezesd a jó ösvényeken, a tiszta örömök hegyein és völgyein keresztül, hogy boldog és elégedett ember lehessen, alkotó ember, tiszta és igaz ember, a Te örömödre, Uram. Bárhova sodorja is a sorsa, adj neki, Uram, valahol egy darabka erdőt, mint ahogy nekem is adtál, ahol fáradtságát kipihenhesse, lelkét megtisztíthassa s közelségedet megérezhesse és megőrizhesse. Ámen”.

Ez a gondolkodásmód, mely feltehetően nagyrészt őseinket is jellemezte, egészen más irányba mutat, mint amerre modern világunk bennünket irányítani szeretne. Az újfajta mentalitás legtöbbször háborúskodásba és gyűlölködésbe torkollik, mikor pedig ezek következményeivel szembenézni kényszerülünk, akkor hajlamosak vagyunk rettenetesen csodálkozni, holott a próféta világosan megírta: „Mert így szól az Úr Isten: Ímé, én adlak téged azoknak kezébe, a kiket gyűlölsz, azoknak kezébe, a kiktől eltávozott lelked” (Ezékiel 23,28). Valóban mennyire másképpen alakulhatott volna minden, ha kezdettől fogva az Úrban testvérnek tekintettük volna egymást. A regényben a német tiszt számon kéri a románokon kereszténységüket, ám be kell látnunk, hogy ezen a téren sem ők, sem pedig mi nem voltunk – és nem is vagyunk – semmivel sem különbek. Mert nem Isten okozza az ember nyomorúságát, hanem azt teljes egészében mi idézzük elő magunknak és annak nem is lett volna szabad megtörténnie, hogy a regényben feltett kérdés egyáltalán felmerülhessen: „Mióta csak eszemet tudom, minden vasárnap arról beszélnek a papok, hogy az Úristen jutalmazza a jót és bünteti a gonoszat. De amióta az eszemet tudom, a gonoszok mindég hatalmaskodtak a jók fölött, s ma is azt teszik. Ha megkérdjük a papunkat, azt feleli erre, hogy ez a magyar sors. A kisebbségi sors. S hogy ez az Úristen akarata. Hát miféle Isten az, amelyik kisebbségi sorsba teremti bele az embert, már születése napján”? Ha már azonban mindez szóba került, Wass Albert meg is adja a választ ekképpen: „Volt idő, amikor bennem is sajogtak ezek a kérdések s emésztő sebeket égettek. Amíg egyszerre csak megnyílt a szemem és fölismertem az igazságot. Az igazságot, ami olyan közel van hozzánk, hogy még csak a kezünket se kell kinyújtsuk utána. Olyan közel, hogy a messzi távlatokat kutató szemünk meg se láthatta. Mert itt van bennünk, nem odakint valahol égben, vagy föld alatt, vagy messzi csillagok világában. Az igazság az, hogy kisebbségi sorsban csak a tudatlanok meg a gonoszok élnek. A tudatlanok azért, mert ők nem ismerik az igazságot, s ezáltal nem tudják, hogy az ember, minden ember, mindössze annyit ér ezen a földön, mint amennyit Istenből, vagyis Isten jóságából, Isten szépségéből, Isten erejéből és szeretetéből visszatükröztet embertársaira. A gonoszok pedig azért, mivelhogy ők nem tükröznek mindebből semmit, és így nem is érnek semmit. Akárcsak a megvakult tükör, amit szemétre hány az ember. Tizenötmillió semmit, húszmillió semmit hiába teszel össze, hiába adsz egymáshoz, az eredmény továbbra is csak semmi. Míg egy, egyetlenegy ember az Isten oldalán többséget jelent, milliókkal szemben is!”

Sir James Young Simpsont, akit orvosi körökben a kloroform feltalálójaként és egyben az aneszteziológia atyjaként tartanak számon, egyszer egy újságíró arról faggatta, mi volt élete legnagyobb felfedezése. A nyilvánvalónak tűnő válasz helyett Simpson ezt felelte: „My most valuable discovery was when I discovered myself a sinner and that Jesus Christ was my Savior” (a legértékesebb felfedezésem az volt, amikor rájöttem, hogy bűnös vagyok, és hogy Jézus Krisztus az én Megváltóm). Mindent egybevetve a regény üzenetét talán Tacitus szavaival foglalhatnánk össze: „ulteriora mirari praesentia sequi” (dicsérjük csak a régmúltat, de lássuk el a mai feladatokat), mindezt azonban Baruch Spinoza szemüvegén keresztül „sub specie aeternitatis”, vagyis az örökkévalóság szempontjából nézve, a második kötet főhőséhez hasonlóan, ki ezt közel egy évezred eseményeinek konklúziójaként tette, visszatérve Isten közelébe. A kard helyett nyúljunk inkább a kasza és az eke után, virágoztassuk fel azt a földet, melyet az Úr ránk bízott – ahogyan az első emberpár is ezt a feladatot kapta az Éden kertjében (1Móz 2,15) – és hirdessük rajta az Ő örömhírét. Ugyanakkor Jézus ezt mondotta Pilátusnak: „az én országom nem e világból való”, kortársai közül sokan azért nem hittek benne, mert nem ilyen megváltót vártak, hanem olyat, aki karddal lép fel Izrael megszabadításáért. Ha gyakrabban gondolnánk erre, akkor kiderülhetne az is, hogy a földi határok elrendeződése tulajdonképpen nem is annyira fontos. Mert akár már holnap egy olyan hazában találhatjuk magunkat, melyet Mennyei Atyánk mindannyiunk számára elkészített, és ahol ezek a kérdések már a legkevésbé sem lesznek majd lényegesek.

 

 

 

 

Olajos István