Emlékezés Hamvas Bélára

Hamvas Béla, a magyar szellemi élet kimagasló egyénisége, posztumusz Kossuth-díjas író, filozófus, esztéta ötven esztendővel ezelőtt, 1968. november 7-én Budapesten hunyt el agyvérzésben. Hihetetlen módon szerteágazó munkásságából rendkívül nehéz bármilyen témát önállóan kiragadni, ennek ellenére most, az évforduló alkalmából megkíséreljük kereszténység-szemléletét behatóbban tanulmányozni. Az eseményeket nem feltétlenül a Biblia nézőpontjából vizsgálja, melyet mi, Krisztus követői a kizárólagosan autentikus kinyilatkoztatásnak tekintünk, sőt egy helyen kijelenti: “Ha a világpusztulásból egyetlen könyvet lehetne megmenteni, ez a könyv csakis a Véda lehetne.” Mindazonáltal olyan személyiség ő, akitől „sokat tanulhatnánk, ha vennénk magunknak hozzá a fáradságot” – ahogyan Paul Bowles mondta. Gondolatait kivonatosan gyűjtöttem össze, és bátorkodtam őket helyenként néhány személyes megjegyzéssel kiegészíteni.

Hamvas sajátos világnézetének egyik óriási értéke, hogy a hagyományt metafizikai síkon kezeli, annak mondanivalójaként azt a tudást tekintvén, melyet a szent könyvek őriznek számunkra. Mai világunk hajlamos a tudományt egyre inkább előtérbe helyezni a tradíció rovására. Ez bizonyos értelemben nem meglepő, mivel amíg a tudomány némi enyhe izgalmat okozó háborítatlan nyugalmat kínál, addig a hagyomány bizony kellemetlen részleteket is érint, amelyekkel nemigen szeretünk szembenézni, inkább elmenekülünk a nehézségektől. Jézus így foglalta ezt össze, midőn testvérei hívták, hogy menjen velük Jeruzsálembe az ünnepre: „Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak” (Jn 7,7). Az újkor aztán erre is meghozta a maga „megoldását” a bűntudat elhárítása, sőt a bűn mesterséges letagadása által. Hamvas Béla szerint a vallás, a tudomány könnyíteni akar az élet terhein, ezzel szemben a hagyomány az, ami visszaadja az embernek önmagát. Ez a tehermentesítés a valóság elől való kitérés egy olyan állapotba, ahol egészen jól érezzük magunkat ugyan, csak éppenséggel ez álobjektivitás, csupán önámítás, hiszen Isten elől nem lehet elbújni. Ennek ellenére, bár Jézus evangéliumával már két évezrede együtt élünk, annak igazságából gyakorlatilag semmit sem valósítottunk meg. A hagyomány és az abból sarjadó vallás között mindig rendkívül nagy az eltérés, ám egyetlen esetben sem akkora, mint ami Krisztus tanítása és a ma kereszténységnek nevezett torzszülött között az idők folyamán kialakult. Érdemes megjegyeznünk, hogy ugyanezt a jelenséget tapasztalhatjuk a tízparancsolat kihirdetésétől a Megváltó megtestesüléséig eltelt időszak eredményeképpen, Jézus szavai olyannyira irritálták a maguk kényelmes világát időközben kiépítő farizeusokat és írástudókat, hogy azok vallási vezetőkként semmi másra nem vágytak jobban, mint arra, hogy az Isten Fiától mihamarabb megszabadulhassanak. Ami pedig a mai állapotokat illeti, ezekre talán a siralmas és gyalázatos jelzők illenek leginkább, ha valaki Jézus Krisztus visszajöveteléről beszél, megkockáztat olyan kijelentéseket, hogy „Isten Igéjében nem ez áll” vagy „mit szólna ehhez az Úr”, annak már „hívő” körökben is legtöbbször egy gunyoros vigyor a jutalma.

Ebből kiindulva Hamvas Béla egy különleges játéknak ítéli azt az élettervet, mely a hosszú távra elképzelt létezésre irányul, és amelyet éppen ezért komolyan kell venni. Ezt ő maximális hűségnek nevezi, ami több, mint a hit. Egy bizonyos alapállásról beszél, egyfajta éberségről, a valláson és a tudományon történő felülemelkedésről, az élet jutalom várása nélküli teljes odaadásáról, ami a megszabaduláshoz vezet, az alapállás hiánya pedig az éberségvesztés, melynek fenntartására a mai civilizáció törekszik. Buddha nyomán azt állítja, hogy az élet nehéz, könnyítési igyekezetünkkel mi magunk tesszük azzá, tudatunkba beépítve életünket egyre inkább ennek megfelelően alakítva. A vallás azzal járult hozzá ehhez, hogy az embert tehetetlen bábúvá degradálta, felmentette mindenféle felelősség alól, és jó magaviselet esetén (ez alatt elsősorban az egyházi személyeknek való engedelmességet értve) beígérte számára az üdvösséget. A Biblia ezzel szemben azt tanítja, hogy az Úr komoly feladatot bízott ránk, mindenekelőtt az evangélium terjesztését, mi pedig nem vagyunk alárendelve a papoknak, hiszen Isten kegyelméből mi magunk is azok lehetünk, és mennyei főhercegek, Isten országának örökösei és társörökösei Krisztusnak, akivel együtt fogunk uralkodni. A tudomány mindenféle kényelmi és biztonsági felszerelésekkel halmoz el bennünket és egy idő után a vallással karöltve szól hozzánk, valahogy így: bízz Istenben, de azért vásárolj védőberendezést és köss életbiztosítást! A hamisítatlan kereszténység tehát az alapállásra mutat a korrupcióval (a szó itt eredeti jelentése szerint, corruptio=általános romlás, értelmezendő) szemben. A szomjúság (ez nem csupán a kocsmában túlságosan gyakran megnyilvánuló folyadékszükségletről szól, hanem általánosságban az élet gátlástalan élvezetére irányuló igényről, mértéktelenségről, az Istentől elszakító kívánságokról) a korrupt lét ismertetőjele, mondja Hamvas. Az ember a korrupcióban azonnal tiltakozni és védekezni kezd, ha világossággal háborgatják, mint ahogy egy kő elmozdításakor az alatta lakó lények tüstént visszakívánkoznak a sötétségbe. A korrupció a lefokozott élet. Akinek nincs spirituális bázisa, arról ismerhető fel, hogy csupán azt látja, ami rövid távon tetszetős. Az igazi kereszténység az ember alapállásáról, a primordiális lét korrupciójáról és a megromlott lét helyreállításáról szóló tudás. Erre utal Pál apostol a galata levél legelején, Jézusról ezt írván: „A ki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból”, majd néhány verssel később önkritikát gyakorolva kijelenti, hogy ő is pusztította Isten egyházát „szerfelett rajongván atyai hagyományaimért.” Itt természetesen nem az eredeti tradíciókról beszél, hanem arról a korábban már említett fertőről, mely az évszázadok során a vallásosság égisze alatt alakot öltött.

„Ismerd meg Istent” – idézi Hamvas Béla a prófétát. Az Ószövetség mindössze hét alkalommal nevezi Istent „Atyának”. Aztán jött Jézus, aki több mint százötvenszer használja ezt a kifejezést Istennel kapcsolatban, arra tanít, hogy jóságos, gondoskodó és szerető apaként gondoljunk rá. Majd ennél még jóval messzebb megy. Az ókori delphoi templom felirata, a ma „ismerd meg önmagad”-ként fordított „gnóthi szeauton” Hamvas értelmezése szerint eredetileg ezt jelentette: „ismerd meg, hogy isteni vagy”. Ez első hallásra meglepően hangzik, de nézzük, mit ír erről a Biblia. A zsidók meg akarták kövezni az Urat, mert ember létére Istenné tette magát. „Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” (Jn 10,34). A Megváltó a 82. zsoltár 6. versét idézi. Saját magát többször Emberfiának nevezte, ugyanakkor egyenlőnek az Atyával. Hamvas a Védantát idézi: aham brahma aszmi (én Isten vagyok) és mindebből arra a következtetésre jut, hogy Istennel az ember minden fia azonos. Az Isten–ember egység mindenkire kiterjed és Jézus felszólította az embert, hogy ezzel a gondolattal azonosuljon.

Hamvas Béla szerint azt a tudást, ami az emberiség ősállapotába nyúlik vissza, a Védák őrizték meg leginkább. A védikus irodalom által válik érthetővé mindaz, akik vagyunk, ahonnan jöttünk, és amerre haladunk. “Nem filozófia, nem vallás, nem mítosz és nem költészet. A Véda maga az éberség, ami fölébreszt abból az álomból, ami ideköt az anyagi létbe, megmutatja a dolgok valódi értelmét. Amit a Védák leírnak az egy metafizikai tudás, ami az emberiség létének szellemi bázisa.” „A Veda alapvető tanítása, hogy a világnak csak elenyésző csekély része és csak legkülső burka látható, érzékelhető és anyagi; a hasonlíthatatlanul nagyobbik rész láthatatlan és anyagtalan. A világ sorsa, a történet, az emberi lét, a kozmikus jelenségek oka, eredete és igazi értelme a láthatatlan anyagtalan világban van – írja abban a bevezetőben, mellyel az általa fordított Tibeti misztériumok című könyvet ellátta. Ezek a sorok egyértelműen rávilágítanak arra, hogy mekkora értelmetlenségnek minősíthetőek a „Mindentudás Egyeteme” és ehhez hasonló fellengzős nevekkel illetett emberi kísérletezések. Tudni véljük, hogy mi történt 14 milliárd évvel ezelőtt és azt gondoljuk, hogy nagyjából ennyire előre is látunk. Pedig a Biblia ugyanezt állítja: Isten a dolgok jelentős részét elrejtette szemeink elől, sőt valójában saját Földünk és óceánjaink mélységeinek titkaival sem vagyunk tisztában. „Az ember csak egészen kicsiny feladatot kap, és bajunk az, hogy túl sokat akarunk megoldani, ahelyett, hogy a kicsinyt észrevennénk” – állítja Hamvas Béla. Ebben teljességgel igaza van, a mi szerepünk mindössze annyi lenne, hogy megtaláljuk az oda vezető utat, ahol számunkra mindez valóban ismertté és láthatóvá válhat.

Amikor Buddhától megkérdezték: Ki vagy? ő ezt felelte: Ébren vagyok (neve is ezt jelenti: ébernek lenni). Hamvas szerint ő az alapállás mestere. Buddha megvilágosodása előtt egy történéssorozaton ment keresztül, előbb egy vakkal, majd egy leprással, végül egy halottas menettel találkozott. Mindeme nyomorúságot látván a nirvánát, tehát, lélek hiányában, ezt az egó nélküli, meglehetősen homályosan körvonalazható létállapotot látta az egyetlen elfogadható megoldásnak. Jézus ezzel szemben konkrét ígéreteket tett, Ő ugyanígy megélte ezeket az eseményeket, csak más végeredménnyel: a vakok újra láttak, a leprások megtisztultak, a halottak pedig feltámadtak. Tanított arról, hogy Ő az Isten Fia, aki Atyjától megörökölte országát, ezek a nyomorultak mind Hozzá jöhetnek, Ő pedig „be fogja tölteni minden szükségüket az Ő gazdagsága szerint (Fil 4,19). Mindnyájan lehetőséget kaptunk, hogy higgyünk szavaiban, és a tudattalan elmúlásba süllyedés helyett választhatjuk az örökké tartó individuális létet. A buddhistáknak nincs kegyelmes mennyei Atyjuk, sem Megváltójuk, sőt a klasszikus irányzat tulajdonképpen ateistának tekinthető.

„Ha a hatodik nap óráját, amelyen a teremtés befejeztetett, pontosan ismernénk, meg tudnánk mondani, hogy az utolsó ítélet éve és napja mikor következik el. Mert egyetlen perccel sem lépi túl. Határozott végpontja van, de ez a belső kör titka” – írja Jakob Böhme német filozófus, Hamvas Béla lélekszemléletének egyik megalapozója, akit ő éppen ezért műveiben rendkívül gyakran idéz. Hamvas Platónhoz hasonlóan halálkészültségről beszél. „Philosophein ouk alla thanatein” – bölcselkedni nem más, mint a halálra készülni. Az Apokaliptikus monológ-ban ezt írja: „Éberségemet azért szeretném, amennyire csak lehet fokozni és soha nem elveszteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését egész nagyszerűségében át tudjam élni.” Ő tehát nem fél a haláltól, hanem várja, mint egy új, csodálatos időszak kezdetét. Jézus ezt kérdezi a sokaságtól: „Képmutatók, az égnek és a földnek ábrázatáról tudtok ítéletet tenni; erről az időről pedig mi dolog, hogy nem tudtok ítéletet tenni? (Lk 12,56). Amikor ezt a cikket írni kezdtem, szeptember közepe volt, és az örvendetesen hosszúra nyúló nyárban sétát tettem a réten. A déli napsütés hatására még rezgett a forró levegő a szántóföldek felett, a távoli fák azonban már egy egészen halvány, sejtelmes párarétegbe burkolóztak. Ez az egy apró eltérés mutatkozott július végéhez viszonyítva, amely mégis jelezte, hogy az ősz már kopogtat az ajtón. Néhány nappal később meg is érkezett. Az idők jelei tehát láthatóak, csak nem annyira nyilvánvalóan, ahogy azt mi esetleg elvárnánk. De erre valójában nincs is szükség, mert aki Hamvas Bélához hasonlóan tudatosan felkészül, azt sem a halál, sem az ítélet napja nem érheti váratlanul, sőt inkább türelmetlenül sóvárog utána, amint Pál apostol írja Timóteusnak: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését” (2Tim 4,8). Erre a permanens készenlétre utal a pannonhalmi apátság napórájának felirata is: „Una vestrum ultima mea” (közületek nekem egyik az utolsó).

Hamvas Béla egyik érdekes témája Arlequin, a bohóc. Látszólag nem irigylésre méltó, inkább lenézett, kikacagott figura, nyelvet öltöget és csörgeti a sapkáját. Mégis az emberi élet egyik főalakja, megismerte, hogy a létezés logikája paradox. Kívül áll a becsvágyon, a hatalmi őrületen, a félelmen. A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem kötelezi magát le se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. „Bárki bármit megtehet helyettem, de senki sem létezhet helyettem és az én nevemben nem mondhatja, hogy én vagyok. De ha magamat önmagamnak tartom meg, magamat elvesztem és létem is elvész. S ha önmagamat eleresztem, megnyerem és létem gazdagsággal telik meg”. Hamvas véleménye szerint ilyen Arlequin volt Héraklész és Diogenész is, később pedig Shakespeare és Rabelais. Héraklész semmit sem akart tudni a világ kényszerzubbony-logikájáról, Diogenész a hordóját görgette ide-oda, míg a többiek a peloponnészoszi háborúra készülődtek. Shakespeare ezt az ártatlan gyönyörvágyat midsummer madness-nek hívja, ez a szentivánéji őrület. Ezután Hamvas John Cowper Powys brit filozófust idézi, aki Rabelais-ról nagyszerű könyvet írt: „Ez a pantagrueli élet megalosaurusi ereje és szépsége. Ez Rabelais szakrális obszcenitása és mennyei profanitása”, majd így zárja le ezt a témakört: „Ez az, amiért nekünk annyira kell a jó étel és ital és a csók és a szerelem és a jó alvás és a meleg és a virág és a séta és a napfény, s amiért nem kell, egyáltalában nem kell a loholás, a munkában való meggörbülés, a hazugság, a fontoskodás, a nagyszakállú tudomány és a pergamentsárga vallás. Ezért kell nekünk mindenekelőtt a béke, a nagylelkűség, a derű, a nevetés, az előítélettelenség s ezért nem kell nekünk a zsivaj, a tülekedés, a háború, a komiszság, az elv és az erőszak”.

Hamvas Béla Assisi Ferencet „gyermek-Arlequin”-nek nevezi, „Európában nem élt ember, aki a félelemtől alaposabban megszabadult volna, mint ő”. Senkitől és semmitől sem függött, felszabadult és félelemtelen életet élt. „Senki se mer egyedül élni” – írja Hamvas. „A legtöbb ezért nekiáll, érthetővé teszi magát, hízeleg, magyaráz, megalkuszik, hazudik, vagyis partikularizálja és szekularizálja magát. A közösséget nem a társas ösztön teremtette, az egyének teremtették, az egyedülléttől való félelmükben.” Arlequint az evangélium lelki szegénynek nevezi. Ő, a bolondnak titulált, komolyan veszi, amit oly sokszor mond nekünk biztatólag az Úr a Bibliában: ne félj, mert veled vagyok. Ezért dobta be a szegény asszony utolsó két fillérjét a perselybe. Ezért tudta kimondani Jób mérhetetlen nyomorúsága közepette: „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él”. Jézus ezt mondja az ilyenekről: „Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok” (Jn 17,16). Pál apostol ezzel kapcsolatban a következő magyarázatot küldi a korinthusbelieknek:” Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket (1Kor 1,21). Jó példák erre Stephen Hillenburg kiváló karaktereket felvonultató televíziós rajzfilmsorozatának, a SpongyaBob Kockanadrágnak kedvesen együgyű alakjai, a címszereplő és Csillag Patrik. Míg Rák úr folyamatosan a pénzéért retteg, addig ők vidáman és gondtalanul élik életüket. Ha pedig az antik irodalomból keresnénk magyarázatot erre az őrültségnek tűnő ráhagyatkozásra, talán Pindarosz sorait eleveníthetnénk fel ekképpen:

„Ha az Ég meg akar menteni, akkor sem eshet bajod,

Ha szitában hányódsz az óceán közepén.”

Az idézeteket természetesen még hosszasan lehetne folytatni, ám a fejtegetések mindegyike ijesztően arra utal, hogy egyszer majd el kell hagynunk ezt a nyomorúságos, ám bennünket mégis biztonságba ringató világot. Ezért vigasztalásképpen, némileg rendhagyó módon – bár az alaptémától egyáltalán nem elütően – nem Hamvas Béla gondolatai közül választottam, hanem Jézus szavainak (Jn 14,1) és Luther Márton Erős vár a mi Istenünk kezdetű énekének szintézisét: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem – (mivel megmondatott nekünk, hogy) miénk a menny örökre.